Most áttérünk képzőművész ünnepeltjeinkre (a szöveg első része itt olvasható). A hetvenöt éves Bak Imrét köszöntjük elsőként. Pályafutása és munkássága szinte jelképes foglalata annak a folyamatnak, amelynek során a magyar képzőművészek legifjabb nemzedéke a hatvanas években felvette és újrakötötte azokat az európai és világművészettel összekötő szálakat, amelyek korábban a kedvezőtlen politikai-kulturális környezeti hatások következtében meglazultak vagy el is szakadtak. Bak Imre külföldi tanulmányútjain ismerkedett meg a kortárs avantgárd irányzatokkal, egyfelől a tache-izmussal, másfelől a hard-edge-dzsel és az art informellel, s már a hatvanas években igyekezett szuverén módon a maga festői látomásába integrálni ezeket e hatásokat. Akkori szintetikus törekvéseiben még a népművészet, a matyó ornamentika is helyet kapott.
A hetvenes évek elején a művészet közösségi hatáslehetőségei kezdték foglalkoztatni. A konceptuális művészetben, a fotóban és a mail artban látta meg ezeket, emlékezetes „Csináld magad!” sorozatával adott példát arra, ami reményei szerint valamiféle „újfajta városi népművészetté” fejlődhet. Később visszatért a táblaképhez. Érett műveiben, ebben a letisztult, geometrikus, csendesen meditatív festészetben a térillúziót kutatja, klasszikus véglegességű eredményekkel.
A hatvanas évek generációjához tartozik rendes tagjaink közül az idén nyolcvanéves Harasztÿ István és a nyolcvanötödik életévét betöltő Gáyor Tibor is. Már korábban is szóba kerültek Molnár Verával közös kiállításuk és a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesülete kapcsán.
Harasztÿ István pályafutása és alkotóművészete, miközben nagyon is része annak az újratájékozódási és megújulási folyamatnak, amelyről az imént Bak Imre kapcsán beszéltünk, egészen különleges és minden tekintetben egyedi fenomén. „Édeske”, ahogy az őt ismerők ismerik őt, életében is ugyanaz a kortalanul bölcs, egyben gyermekien nyílt és őszinte ember, akiben az elmélyült komolyság és a tréfára mindig kapható játékosság ötvöződik szétválaszthatatlanul, mint amilyen művészetében. Barátait harsány „édeském”, „drágaságom”, „kicsi szívem” felkiáltással üdvözli, átöleli és megajándékozza őket. Egy időben miniatűr mágneseket osztogatott, én is kaptam belőlük egy tucattal. Nagyon hasznos darabok, még akkor is, ha tudjuk, hogy – Édeske közlése szerint – „ezeket a taposóaknákban használják, a mágnes nélkül nem működnének”.
Művészete a fémnek, anyagnak, gépnek, az eszménytelen és hasznossági elvű műszaki és ipari világnak a „megváltása” vagy legalábbis megszelídítése, átspiritualizálása, humanizálása, sőt – igen pozitív értelemben használom a szót – infantilizálása. Művei – jobb szó híján mobil szobroknak vagyunk kénytelenek nevezni őket – első pillantásra riasztó gépmonstrumoknak tűnnek, aztán, amikor bekapcsolja őket az ember és mozogni kezdenek, kiderül róluk, hogy varázslatosan jóindulatú szörnyetegek, s eszük ágában sincs „termelni”, hasznos dolgok gyártása helyett szívderítően öncélú játékokkal foglalják el magukat. A kádárista antivilágban ezek a gépezetek a hatalom bornírt komolyságát fricskázták meg – de ma sincsenek híján az aktualitásnak, legfeljebb némi átnevezésre lenne szükségük, például a „Fügemagozó” és az „Agyágyú” – Harasztÿ kinetikus műremekei – lehetne ezentúl „Nemzeti Fügemagozó”, illetve „Nemzeti Nagyágyú” – bocsánat, „Nemzeti Agyágyú”. Vagy mégis csak „Nagyágyú”?
Gáyor Tibor is a műszaki életből indult el a képzőművészet felé. A Műegyetem építőmérnöki szakán tanult, az ötvenes évek elején budapesti tervezőirodákban dolgozott. 1956-ban Bécsbe emigrált, az ottani műszaki egyetem építőművészeti szakán lett tanársegéd. Ha Harasztÿ István művészete a gép és a mozgás funkcionalitásának a játékos felfüggesztése, a haszonelvű gyakorlat átírása esztétikai kontemplációvá, Gáyor Tibor alkotásaiban az architektúra komponensei, az épület elemei mennek át hasonló defunkcionalizáláson vagy átfunkcionalizáláson. Ebben az összefüggésben sokat mondó tény, hogy a hatvanas években variábilis gyerekjátszótéri berendezéseket hozott létre, ez a Wiener Baukastensystem, azaz Bécsi Építőkocka-rendszer nevet kapta. Később, néhány „tisztán” képzőművészeti alkotói fázist követően elvontabb szinten tért vissza az architektuális, pontosabban tektonikus formákhoz. 1971-től, részben már Budapesten kétoldalas hajtásstruktúrákat, amphigrammákat készített, s mind a mai napig megtartotta munkamódszerét, a hajlítást. Művészetének és módszerének maradandó foglalata 2004-től elkezdett térplasztika-sorozata, a (De)constructions.
Harasztÿ Istvánhoz hasonlóan játékos természet és örök gyermeki lélek a rézkarc mestere, Gross Arnold is, akit nyolcvanötödik születésnapján köszönthettek az idén a barátok és a pályatársak. Róla is vannak személyes emlékeim, közülük egyet mindenképp fel kell idéznem jellemzés céljából. Egy kiállításmegnyitón voltunk, valamikor nagyon régen, a hetvenes években. Előtte vagy utána beültünk egy presszóba. Gross Arnold már ott üldögélt, és egy parányi Märklin-vasúttal játszott – dobozába visszacsomagolva az egész elfért egy nagyobb kabátzsebben. A művész elmagyarázta, mire jó ez a miniatűr villanyvonat: ha randevúzik az ember, és a hölgy késik – és ugyebár a hölgyek késni szoktak ilyen alkalmakkor –, nagyon jól el lehet vele tölteni az időt.
Számomra a Gross-rézkarcok mesevilága, álomszerűségük és koboldos humoruk, fantasztikus emberi, emberalatti és emberfeletti vegetációjuk valamiképpen értelmet kapott és magyarázatot nyert ennek a presszóbeli jelenetnek, a csillogó szemmel a félig üres feketéspoharat körbezakatoló – inkább csak körbezümmögő – vasúti szerelvény fölé hajló művésznek a láttán. De vigyázzunk! A Rembrandt- és Dürer-rézkarcokon csiszolódott rendkívüli technikai tudás valójában komoly és súlyos gondolatokat közvetít. A naiv mesevilág úgy csoda, hogy közben felszín is, amely mögött, ha tüzetesebben szemügyre vesszük, mélységek nyílnak, súlyosan intellektuális dimenziók. Tessék egy negyedórát eltölteni a Művészetek kertje című Gross Arnold-rézkarc társaságában – igazat fognak adni nekem.
Képzőművész tagjaink között az életkori sorrendnek megfelelően utoljára a kilencvenéves Balogh Istvánt köszöntjük. Ő az alkalmazott grafika nagymestere: fáradozással teli pályafutása során korábban, még az ötvenes években mezőgazdasági és ipari kiállítások tervezésében és kivitelezésében vett részt – azaz – mai szóval –, arculattervezőként kezdte. Tagja lett a plakáttervezés ügyét felkaroló Papp-csoportnak, részt vett az 1963-tól 1983-ig működő egyesület éves kiállításain. Később középiskolai, majd főiskolai szinten tanította is a plakátművészetet.
Számtalan film és kiállítás plakátját alkotta meg. Friss hangvételű, ötletes, sokszor fanyar humorú plakátjai a hatvanas évek kezdetétől jelen voltak, mégpedig alakító hatással, abban a köznapi látványtérben, amely – miközben tájékoztatott – nemzedékek látását és vizuális érzékét formálta.
Születésnapi ünnepeltjeink közül Huszti Péter és Székely Gábor a színház művészetét képviselik. Mindketten hetvenévesek, amely életrajzi ténybe Huszti Péter esetében egy kissé feszélyező belegondolni. Különösen nekem és, gondolom, a velem egykorúaknak, akik fiatal színészként ismertük meg, mégpedig vele nagyjából azonos korban levő fiatalokként. Ez még a hatvanas évek vége felé történt. 1966-ban végzett a főiskolán, a Madách Színház színésze, később rendezője lett, egészen 2007-ig, amivel alighanem magyar színházhűségi rekordot állított fel.
Hogy Széchenyi-textusunkhoz visszatérjünk, henyélni ő sem henyélt. Jó kilencven klasszikus és modern dráma főszerepét alakította, száznál is több filmben és tv-játékban játszott. 1974-től a színművészeti főiskolán tanítja a színészmesterséget, itt lett később egyetemi tanár, a színházi főtanszak vezetője, majd a közben egyetemi rangra emelt intézmény rektora.
Mindeközben elnyert minden díjat, amit színész elnyerhet, s közben – talán pihenésként – megírt és megjelentetett négy könyvet.
Vele kapcsolatban is van egy viszonylag friss személyes emlékem. Egy doktori szigorlaton kellett megjelennem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, külső bírálói minőségben. Huszti Péter volt a szigorlati bizottság elnöke. Tanúsíthatom, hogy ebben a szerepben is hibátlan, karakteres, egyben mélyen átélt alakítást nyújtott – ugyanúgy, mint az elmúlt ötven év során sokszor és sokféle szerepekben.
Székely Gábor rendezőt is hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntjük. Tavaly ilyenkor a hetvenéves Zsámbéki Gábort köszöntve a Kaposvár-jelenségről beszéltem, arról, hogy miként indult el a hetvenes évek elején a Somogy megyei városkából a magyar színjátszás megújulása, hogyan lett a vidéki színésztemetőből országos zarándoklatok célpontja, s hogyan folytatódott Budapesten, a nemzeti színházi közjáték után Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vezérletével az önállósuló Katona József Színházban a színházi forradalom. Most egyszerre könnyű, egyszerre nehéz a dolgom. Könnyű, mert csupán meg kell fordítanom akkori mondatomat, és ki kell cserélni benne egy helynevet. Székely Gábort köszöntve ugyanis a Szolnok-jelenségről kell beszélnem, arról, hogy miként indult el innen egy másik, de a kaposvárival párhuzamos és egyenértékű ágon a magyar színjátszás, a magyar színház megújulása, s miként folytatódott a színházi forradalom 1982-től Budapesten, a Katona József Színházban Székely Gábor színházigazgató és Zsámbéki Gábor művészeti vezető égisze alatt. Nehéznek viszont azért nehéz a dolgom, mert a születésnapi aritmetika véletlenje folytán Zsámbéki előbb szakította át a szenioritás célszalagját, ezért amit most az immár szintén szenior Székely Gáborról elmondok, óhatatlanul repríznek hat – de hát nem tudok ennél jobbat kitalálni. Kettőjük együvé tartozása immár színháztörténeti tény, s hogy együvé kívánnak tartozni, ezt maguk is demonstrálták, mégpedig a legelején: mindketten 1971-ben vették át főrendezői kinevezésüket, s közös törekvéseik proklamációjaként, mindketten megrendezték, szinte egy időben, Csehov Sirályát, Zsámbéki Kaposváron, Székely Szolnokon.
A Széchenyi Akadémia Irodalmi Osztályának két szeniorját köszöntjük idén, Görgey Gábort és Kertész Imrét; mindketten idén novemberben voltak nyolcvanöt évesek.
Görgey Gábort köszöntve engedelmükkel ezúttal is személyes emléket idéznék fel. Valamikor a nyolcvanas években történt, hogy az Operában összefutottunk és a szünetben beszélgetni kezdtünk. Görgey régi opera-előadásokról és énekesekről beszélt, Rösler Endréről és a többiekről, én közben öltönye tökéletes szabásán járattam meg titkon a tekintetemet, majd elmerengtem zakója, inge és nyakkendője színének természetes és magától értetődő színharmóniáján. Hogy akkor villant át az agyamon, vagy később, nem tudom – de az jutott eszembe, hogy Görgey Gábornak, az embernek a páratlan eleganciája egyben írói jegy is, hogy az elegancia valójában az ő irodalmi műveinek a mindennél fontosabb, minden más jellegzetességet uraló minősége, faculté maîtresse-e, „uralkodóképessége”, ahogy Hippolyte Taine nevezte annak idején. Egy erkölcsileg-politikailag slampos és örökké borotválatlan országban elegánsnak lenni valóságos forradalmi tett, az ellenállás, a non serviam kinyilvánítása. Hiszem, hogy már akkor is elegáns tudott maradni, amikor ifjúkorában eltávolították a bölcsészkarról, amikor kitelepítették, majd megbízhatatlanként munkásszázadba sorozták, s a civil életbe és Budapestre visszatérve hivatalsegédként sem veszítette el az eleganciáját. Mint ahogy azóta sem: tíz-egynéhány évvel ezelőtt a miniszteri székből is utánozhatatlan eleganciával tudott felállni.
Ez az elegancia, bármennyire meglepő, valójában maga az erő és a keménység. Írásainak – versesköteteinek, drámáinak, regényciklusának és esszéinek – gerince ez, mint ahogy világlátott színdarabjának, a magyar dráma és színház megújulásában oly fontos szerepet játszó Komámasszony, hol a stukker?-nek is.
Utoljára Kertész Imrét köszöntöm. Rögtön be is vallom, hogy nem egészen véletlenül került az ünnepeltek sorának a legvégére – én szerettem volna, hogy így legyen, s ehhez szükség volt egy kis manipulációra az életkorokkal meg a betűrenddel. Személyes emlékkel kezdeném ezúttal is. Készült egy fénykép a Magyar PEN Club 1983-as évi közgyűlésén. Kertész Imre látható rajta, néhány, nála nemzedékkel fiatalabb PEN-tag – balról jobbra: Dalos György, Török András, Békés Pál és Takács Ferenc – társaságában. Kertész Imrét én akkoriban idősebb műfordítóként, kellemes beszélgetőtársként ismertem. Nem tudtam róla, hogy megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot. A nyolc évvel korábban megjelent Sorstalanság is, ne kerteljünk, nagyjából-egészében el volt felejtve, kíváncsi volnék, a Kertésszel 1983-ban egy asztalnál ülő fiatalok közül ki olvasta, s ha olvasta, emlékezett-e rá. Abból pedig végképp nem sejthettünk semmit, hogy a könyv hamarosan elindul hosszú útjára, s lassan felnőnek odakint a világban, s talán idehaza is, azok az olvasók, akik képesek elkísérni ezen az úton.
Tizenkilenc évvel később, 2002-ben Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott a Sorstalanságért. Majdnem azt mondtam, pontosabban írtam, hogy Kertész Imre lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia első Nobel-díjasa, de rögtön eszembe jutott, hogyan fogadták a kitüntetés hírét, és hogyan olvasták el, ha ugyan elolvasták, negyedszázados késéssel a regényt Magyarországon. Kertész Imre a miénk, a Nobel-díjat mi kaptuk, író és díja nemzeti nagyságunk öregbíti – ez volt a közös dallama a hozsannázóknak. Akadt közülük, aki, mint a Blikk cikkírója, országimázs és nemzeti renomé szempontjából értékelte nagyra az eseményt, idézem: „Utoljára talán akkor voltunk így fókuszban B 1956-tól eltekintve B, amikor Puskás Öcsi azt a bizonyos hátrahúzós cselt csinálta a Wembley stadionban az angol–magyaron”. És ez a jóindulatú fogadtatás része volt. Az ellenséges hangokat talán idézni sem kell: lényegük az, hogy Kertész nem magyar, nem a miénk, a Nobel-díjra nem tartunk igényt, vigye oda, ahová akarja. Ezért gondolom úgy, hogy a Nobel-díj egyedül Kertész Imréé, hogy kollektíve, nemzetileg, netalán tagságilag büszke lenni rá merő infantilizmus.
A hírnév és a gazdagság, amelyről e köszöntőbeszéd elején ejtettem szót, mindenesetre beköszöntött Kertész Imréhez. Nem ezért fáradozott persze, egy másodpercig sem. Ám azóta kiderült számára, hogy járulékos haszonnak, a kitartó fáradozás kellemes, ám esetleges melléktermékének sem tudja tekinteni a hírnevet-gazdagságot. Holokauszt-bohócot csinált belőlem a Nobel-díj, panaszkodott egy minapi interjúban, kiforgatott önmagamból, többé már nem vagyok az az író, aki az ismeretlenség biztonságában voltam. A hírnév és a gazdagság Kertész számára járulékos kárnak, collateral damage-nek bizonyult – viszont volt bátorsága, hogy evvel a ténnyel is szembenézzen. Ez persze jelentéktelen apróság ahhoz a bátorsághoz képest, ami ahhoz kellett, hogy rezzenetlenül és csalás nélkül szembe tudjon nézni az emberi állapotnak avval a rettenetes alapmintájával, amit számára – és mindannyiunk számára – az „Auschwitz” szó hordoz és képvisel.
Ennek a szónak az árnyékában nehéz, sőt talán nem is helyénvaló ünnepelni, gratulálni, felköszönteni, még sok-sok boldog és termékeny évet kívánni Kertész Imrének, mint ahogy a többi ünnepeltnek sem. Köszöntés helyett mondjunk hát inkább köszönetet – köszönetet a fáradozásért, azért, hogy elég ok híján sem maradtak tétlenek, hogy alkottak és teremtettek, hogy hozzátettek egy keveset a jóhoz, amelyből a világ mindig is hiányt szenved.
Köszönjük.
(2014. december 15.)
