Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.
Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.
Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.
A Már nem álmodok velük című előadás kapcsán beszélgettünk a gyermekvédelmi rendszer hiányosságairól és a független színjátszás helyzetéről.
A Balázs Béla-díjas operatőr-filmrendezővel, fotográfussal és zen tanítóval a Capa Központban látható kiállítása kapcsán beszélgettünk Hamvasról, az Én-tudatról, a tradicionális és kortárs japán művészekről és a fotográfiáról.
Idén nyáron halt meg a nagy amerikai színésznő, a 20. század második felének meghatározó erejű művésze, aki nélkül ma nem csak a filmművészetről alkotott képünk lenne szegényebb, de a világképünk is.
Mindig jeles esemény, ha a Primal Scream lemezt jelentet meg – különösen akkor, ha ezt nyolc és fél év kihagyás után teszi. A rengeteg stílusba belekóstoló zenekar a szupersztár státuszt sosem érte el, de nem is kellett kompromisszumokat kötniük, mindig a saját fejük után mentek.
A tavaly megjelent Nem az a punk, aki… című kötetben a nyolcvanas évek, a hasonló című második kötetben a kilencvenes évek punkjai szólalnak meg. A könyveket egy érintett, a Trottel zenekar és a Trottel Records lemezkiadó vezetője adta ki, aki a saját élményeit is megosztotta velünk.
Latinul: harangocskák. Tintinnabuláció, az idén 89 éves észt zeneszerző, Arvo Pärt saját elnevezésű stílusa. „Egy hármashangzat három hangja olyan, mint a harangok. És ezért hívom tintinnabulációnak” – foglalja össze a lényeget Pärt, miután a rá jellemző visszafogott vallomásossággal így nyilatkozik: „A tintinnabuláció olyan terület, ahová néha elkalandozok, amikor válaszokat keresek – az életemben, a zenémben, a munkámban.
Nagyra értékeli a zenekari zenészek kreativitását. Szociális kérdésekhez is bátran hozzányúl, a zenén és a különleges helyszíneken keresztül. A múltról, a jelenről és a jövőről is beszélgettünk.
Csak hagyjanak békén címmel nemrég megjelent Mándy Iván monumentális monográfiája. Élet- és pályarajz egy nagyon budapesti szerzőről. De hogyan lehet ma életrajzi szempontú monográfiát írni, mennyire volt nehéz a magánmitológia mögötti valóságot megragadni – a könyv szerzőjével ezekről is beszélgettünk.
„Állítólag a Birodalmat, Németországot becsméreltem azzal, hogy ellenük fordultam” – mondta az antifasiszta Thomas Mann a nácikról, miután 1933-ban száműzetésbe kényszerült. „Oly hihetetlenül vakmerők – folytatta –, hogy összetévesztik magukat Németországgal.”
