Kultúra

Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.

Pontosan nem tudjuk, hogyan fejlődött ki korunk norvég elektronikus előadóiban/producereiben a szélesen vett külvilág jogos érdeklődését is felkeltő zenei szenzibilitás, de tény, ami tény: a beteg (igen tágan értelmezett) diszkózenékre pörgő világ vagy fél évtizede a lábuk előtt hever.

A világtalan zongorahangoló - ebben az egyetlen félig (vagy inkább félig se) igaz közhelyben paradox módon ott leljük ennek az oly hasznos, mi több, nélkülözhetetlen szakmának két, egymással szorosan összetartozó jellegzetességét: a vizualitás felettébb csekély szerepét, s ebből következőleg a tevékenység igencsak szolid kulturális reprezentációját. Azt tehát, hogy a zongorahangolás nem éppen hálás, a művészi fantáziát nyargalásra sarkalló tárgy, amiről izgalmas filmet készíteni jószerint lehetetlenség.

Hogy a hosszú beállítások és a sok duma alkalmazása a 21. században mennyire számít innovatív filmkészítési metódusnak, arról lehet persze szépeket mondani, de vitatkozni teljesen felesleges. Így van ez még az olyan bensőséges lelkiismereti drámák esetében is, mint Corneliu Porumboiu (vele készült interjúnk Nagy szó! címmel a május 13-i lapszámban) rendőri története, melyben a kis rendőr kis napjai kerülnek terítékre, hogy tudniillik neki sem könnyű.

Várnai Gyula kiállítására másodszor is elmentem, hátha elsőre nem értettem jól a dolgot. Hátha csak velem van a baj, és nem látom fától az erdőt, műtől a kiállítást. Alaposan meg kell fontolni, mielőtt leírná az ember, mert Várnainak ez az első nagy összefoglalója húsz év után, és a műveket, amelyeket a Stúdiótól a Ludwig Múzeumig a maguk konceptuális önállóságában lehetett eddig látni, most végre egyszerre mutatják be. A művek élete az addiginál kötöttebb rendszerben folytatódik, mert külön-külön mindegyik kiváló fogalmi entitásként működik, az egymáshoz, a helyhez, az időhöz és egyéb, nehezebben meghatározható tényezőkhöz (mint mondjuk a kurátori koncepció) való viszonyulásukat azonban először próbálják ki.

Van egy fősodor - amely nemigen sodor, néha csak cammog -, és vannak kacskaringók, kitérők és betétek; mindösszesen jól földagadt a Pintér Béla Társulat legújabb produkciója, a Szutyok. Ami amúgy pontosan erről szól, a szutyokról, noha ez itt tulajdonnév, az intézetből örökbe fogadott kamasz lány gúnyneve.

Saláta minden időben: félig télies, félig tavaszias, de eszméletlenül jó. Mindössze friss salátalevelekre locsolt, barnára pirított vaj és pár csepp ecet keverékéből készül.

Értettem. Köszönjük, Szergej Mihailovics - mondta Sztupa, és már állt volna fel az asztaltól egy leírhatatlan grimasszal az arcán.

Az elmúlt hetekben többször is alkalmunk nyílt egykori csodagyermekekről szólni, olyan prodigiózus csemetékről méghozzá, akikből mára a nemzetközi koncertélet teljes korú, rangos művésze vált. A soros ajánlót is egy hajdani csodagyermekkel kezdjük, aki alig volt tizenhárom éves, amikor Herbert von Karajan a pártfogásába vette, s még akkor sem volt több tizenötnél, midőn a Berlini Filharmonikusokkal elkészíthette első lemezfelvételét.

Tudjuk, hogy a távol-keleti vallások rugalmasabbak a mieinknél, a Teréz körút thai látványkonyhás Buddhája láttán mégis blaszfemikus villámtréfa ugrik be: mi lenne - mondjuk Sanghajban -, ha valaki Jézus néven gulyásbárt alapí-tana? Csattanó nincs, mert valószínűleg nem lenne semmi, pontosabban a válasz ugyanaz lenne, mint nálunk: rendben. A Buddha úgy terül el a bulváron, mintha mindig ott lett volna, és ahogy az örökkévalókkal lenni szokott, meg nem tudnánk mondani, hogy hetekkel vagy évekkel ezelőtt nyílt.

PANAHI ÉHSÉGSZTRÁJKOL 85 iráni filmes írta alá a Dzsafar Panahi szabadon bocsátását követelő nyílt levelet. A március óta letartóztatásban lévő, nemzetközi hírű filmrendező a legújabb hírek szerint éhségsztrájkot kezdett a teheráni börtönben: tiltakozik fogva tartásának feltételei ellen, követeli, hogy ügyvédje és családtagjai meglátogathassák, és hogy bírósági tárgyalásáig helyezzék feltétel nélkül szabadlábra.

A Szépművészeti Múzeum európai uniós projekt által finanszírozott, küszöbönálló, térfelszín alatti kibővítése idén tavasszal heves viták kereszttüzébe került. E viták gyújtópontja a 20. század elején épült műemlék épület lépcsőjébe vágott bejáratot és a Hősök tere arculatát megváltoztató felszíni építményt kifogásoló, az Akadémia művészettörténész-köreiből kiinduló és rövid időn belül jelentős szellemi erőket mozgósító aláírásgyűjtési kampány volt. A különben minden törvényes felhatalmazással és jogerős építési engedélylyel rendelkező megrendelő, a múzeum a sikeres kampány és a közvélemény nyomására hamarosan visszakozott, elvetve a lépcsőbe vágott főbejárat tervét, és a felszíni építmény áttervezését kérve Karácsony Tamás tervező építésztől. Az indulatok azonban azóta sem csitultak, sőt fiatal művészettörténészek egy csoportja (Centrart) már a teljes projekt leállítását követeli. A helyzet megoldását enyhén szólva nem segíti a kultúrpolitika által messzemenően támogatott főigazgató, Baán László és a 70. születésnapját a napokban fényes ünnepségek közepette megtartó, nem csak művészettörténész-körökben nagy tekintélyű akadémikus, Marosi Ernő több évre visszavezethető konfliktusa és kettejük eltérő múzeumvíziója sem. A kérdést a régi és az új viszonya felől megközelítve a következőkben bécsi példákat szeretnék bemutatni a közelmúltból alapvető, 19. századi műemlék épületek térfelszín alatti bővítéssel párosuló helyreállítására, különös tekintettel a császárváros egyes múzeumépületeinek revitalizációjára. A kérdéskörben jelenleg uralkodó osztrák műemlékes gyakorlat és az amögött meghúzódó szellemi áramlatok ismerete jelen helyzetben nem tanulság nélküli számunkra sem.