A Szépművészeti Múzeum európai uniós projekt által finanszírozott, küszöbönálló, térfelszín alatti kibővítése idén tavasszal heves viták kereszttüzébe került. E viták gyújtópontja a 20. század elején épült műemlék épület lépcsőjébe vágott bejáratot és a Hősök tere arculatát megváltoztató felszíni építményt kifogásoló, az Akadémia művészettörténész-köreiből kiinduló és rövid időn belül jelentős szellemi erőket mozgósító aláírásgyűjtési kampány volt. A különben minden törvényes felhatalmazással és jogerős építési engedélylyel rendelkező megrendelő, a múzeum a sikeres kampány és a közvélemény nyomására hamarosan visszakozott, elvetve a lépcsőbe vágott főbejárat tervét, és a felszíni építmény áttervezését kérve Karácsony Tamás tervező építésztől. Az indulatok azonban azóta sem csitultak, sőt fiatal művészettörténészek egy csoportja (Centrart) már a teljes projekt leállítását követeli. A helyzet megoldását enyhén szólva nem segíti a kultúrpolitika által messzemenően támogatott főigazgató, Baán László és a 70. születésnapját a napokban fényes ünnepségek közepette megtartó, nem csak művészettörténész-körökben nagy tekintélyű akadémikus, Marosi Ernő több évre visszavezethető konfliktusa és kettejük eltérő múzeumvíziója sem. A kérdést a régi és az új viszonya felől megközelítve a következőkben bécsi példákat szeretnék bemutatni a közelmúltból alapvető, 19. századi műemlék épületek térfelszín alatti bővítéssel párosuló helyreállítására, különös tekintettel a császárváros egyes múzeumépületeinek revitalizációjára. A kérdéskörben jelenleg uralkodó osztrák műemlékes gyakorlat és az amögött meghúzódó szellemi áramlatok ismerete jelen helyzetben nem tanulság nélküli számunkra sem.
Lyuk a főhomlokzaton: az osztrák parlament
Az osztrák parlament a dán származású Theophil von Hansen tervei alapján készült 1874-1883 között. A historizáló stílusú épület főhomlokzata az antik templomhomlokzatokat idéző rizalitjaival a Szépművészeti Múzeum főhomlokzatának előképe. Az erősen kiugró, hangsúlyos középrizalitot a kisebb sarokrizalitokkal alacsonyabb homlokzatrészek kötik öszsze, akárcsak az 1900-1906 között Schickedanz Albert és Herzog Fülöp tervei alapján felépült budapesti múzeumnál, a historizmus építészetének megkésett, sőt talán legkésőbbi nagyszabású európai példáján. A homlokzatképzés végső soron az athéni Akropolisz szent körzetének reprezentatív bejárati csarnokára, a Propülaiára vezethető vissza, ami, tekintve, hogy Hansen fiatal korában hosszabb ideig Athénben élt és dolgozott, nem véletlen. A lábazati zóna a bécsi és a pesti épületnél is igen magas, mert mögötte a földszint, illetve a mélyföldszint helyezkedik el. A lábazat magasságát áthidalva a parlamentnél a bécsi barokk palotahomlokzatokat (Felső-Belvedere, Palais Schwarzenberg) idéző kocsifelhajtó íves rámpái vezetnek fel a bejárati szintre; míg a Szépművészeti Múzeum a lépcsősorával alépítményében is antik példákat másol, ahogyan reprezentatív pesti múzeumelődje, a Nemzeti Múzeum is. A két pesti példán alkalmazott, kétoldalt pofafallal ellátott főhomlokzati lépcsősor a római templomépítészetből ered.
Mind a Szépművészeti Múzeum, mind az osztrák parlament kiterjedt épülettömbjének felújítása jó ideje, szakaszosan zajlik. A parlament felújításának keretében 2005-ben nyílt meg a kocsifelhajtó rámpája alatt, két föld alatti szinten kiépített új látogatói központ. Kapuját a főhomlokzat tengelyében, az alépítményen nyitották, Pallasz Athéné kútja mögött. A széles bejáratot öt kétszárnyú üvegajtó sora képezi. A bővítmény megnyitása óta ez, és nem a rámpa tetején nyíló egykori főkapu jelenti az épület központi bejáratát. Az öt ajtót zárt állapotban egységes fémfelületet adó külső nyílászáró is takarja, amely nyitáskor középen vízszintes vonalban megtörve felnyílik, és az ajtók fölött a homlokzat elé ugrik. Az alagsorba belépve szemben a régi épületrészbe vezető átjárók, balra infópult ruhatárral és shoppal; innen indulnak az épületet bemutató idegenvezetések. A föld alatti szintek minimalista belsőépítészeti kialakítást nyertek: függesztett lépcső üvegkorláttal, hideg, tükröződő fém- és üvegfelületek, rideg elegancia. Körbevesz az óriásképernyős kivetítős vagy érintőképernyős high-tech, multimédiás információáradat a demokrácia, a parlamentarizmus legfontosabb osztrák eseményeiről, az EU-ról, a törvénykezés menetéről, a parlament gyakorlati működéséről.
Bástyafal üvegből: a Coburg-palota
A magyar Koháry családba beházasodó Szász-Coburg-Gothai Ferdinánd herceg késő klasszicista bécsi városi palotája a ferences templom szentélye mögött, a városfal egy szakaszára épült. Karl Schleps tervezte 1839-ben, és 1845-re készült el. A palotából egykor kitűnő kilátás nyílt a városfalak előtt elterülő szabad területre. Bécs városfalait, így a palota előtt álló Braunbasteit is, röviddel az épület elkészülte után, a 19. század közepén lebontották, majd a falak előtt húzódó szabad területeket beépítették. A területrendezés során az egykori városfalon belüli és kívüli részek között fennmaradt bizonyos szintkülönbség, amelyet a palota előtt a városfal vonalában húzódó, mai állapotában láthatóan 19. század közepi, téglából rakott támfallal hidaltak át.
A palotát a közelmúltban megvásárló magánalapítvány 2000-2004 között revitalizálta az épületet, luxusszállodát, lakásokat és hivatalokat alakítva ki falai között. A külső-belső felújítás után a homlokzat a kétkarú díszlépcsővel, a dísztermek és a szalonok régi fényükben pompáznak. A műemlékvédelmi segítséggel megtervezett revitalizáció legfontosabb építészeti problémája a körút, a Ring felőli megközelítés mikéntje volt. A reprezentatív főhomlokzat, amely egykor a bástyára nézett, ma egy rövid keresztutca mélyén a Ringre tekint. Zömében a Ringről várhatók a vendégek is, a megközelítést azonban elzárja a támfal és a fölötte, a főhomlokzat előtt húzódó függőkert. (A bejárat eredetileg nem is itt, hanem hátul, a ferences templom felőli mellékutcából nyílt.) A megoldást az jelentette, hogy a főhomlokzat előtt a támfalból kimetszettek egy szakaszt, és mögötte, a palota függőkertje alatt egy újabb szintet hoztak létre a hotel halljának és a recepciónak. Az elbontott falszakasz helyén, a palota középtengelyéhez képest jobbra eltolt széles üvegportikuszban nyílik a bejárat.
Természetesen a parkolót is a föld alá süllyesztették, ennek bejárata a támfal palota előtti bal oldali szakaszát töri át. A többszintes mélyítés során a késő reneszánsz erődítés, a Braunbastei egykori téglaboltozatos kazamatáit is feltárták, és bennük borospincét és rendezvénytermet alakítottak ki. A főhomlokzat a kétkarú függőlépcsővel merész perspektívában tárul fel a föld alatti emeletekről a felülvilágítókon és üvegtetőkön át. A homlokzat különben a föld alatti szinteken is folytatódik, és az ottani nyíláskiosztás hűen követi a tengelyek földfelszín fölötti ritmusát. Az épület előtt, a kazamaták fölött újra függőkert díszlik, teraszkávézóval és az üvegportikusz tetején szökőkúttal. A teraszra és lefelé, a mélyebb szintekre üveglift vezet.
Titánszárny a ló fara mögött: az Albertina
A Hofburgnak az operaház felé elnyúló szárnyában székelő Albertina, a világ egyik legnagyobb és legértékesebb sokszorosított grafikai, fotó- és rajzgyűjteménye a Hofburgot ért 1992-es tűzvész után bezárt, és csak a palota teljes külső és belső felújítása, illetve földfelszín alatti bővítése után, 2003 márciusában nyitotta meg újra kapuit. A gyűjtemény biztonságosabb elhelyezésére Erich Gottfried Steinmayr és Friedrich H. Mascher vorarlbergi építészek a föld alá süllyesztett, klimatizált mélyraktárt és kutatóépületet terveztek. A raktár modern tűzvédelemmel és biztonságtechnikával felszerelt, a gyűjtemény kezelése teljesen automatizált, a műveket robottechnika mozgatja. A négy emelet mély, minimalista stílusú tanulmányi épület a kutatóteremmel, a restaurátor-műhellyel, a fotólaborral és a könyvtárral szintenként közvetlen összeköttetésben áll a raktárral. A palota első emeletén, a piano nobilén alakították ki az új kiállítótereket. Egy másik, nagyszabású kiállítócsarnok, a változtatható belső falakkal ellátott White Cube-ot ismét csak a földfelszín alatt alakították ki, és mozgólépcsőn lehet megközelíteni. A föld alatti bővítmények mellett eredeti pompájukban állították helyre a palota homlokzatait és dísztermeit is.
A gyűjtemény új bejáratát a bécsi építész, Hans Hollein tervei alapján alakították ki. A városfalak 19. század közepi elbontása után az épület operaház felőli végén, egy egykori bástya helyén (hiszen a palota külső szárnya itt is a városfalra épült) alakították ki a 11 méter magas támfalakkal övezett bástyateraszt, oldalában a Danubius-kúttal és a tetején Albert főherceg monumentális bronz lovas szobrával. A terasz támfalai, mintegy a palota alépítményeként, építészeti kialakítást nyertek, a pilaszterek közötti fülkesorban gazdag, historizáló szoborsorozattal. Ezen alépítmény oldalfalát bontotta meg Hollein, három helyen pilaszterközönként kivágva a falat a bástyateraszra átlósan felvezető mozgólépcső és az üveglift kedvéért. A mozgólépcső fölé 64 méter hosszú, titán védőtető került, amely a szponzorokról, egy bécsi ingatlanvállalkozó testvérpárról, Hanno és Erwin Soraviáról kapta a Soravia-Wing nevet. A szárnyalakú tető az új feljárat előtt merészen kinyúlik a bástyaterasz homlokfala elé. Hollein nem először alkalmazta ezt a motívumot, hiszen a Graben sarkán álló Haas-Haus Stephansdomra néző, hengeres része fölé (amelynek üvegfelülete a dóm déli tornyának tükröződésével a turisták kedvenc fotótémája) 1987-ben már tervezett egy ilyen kinyúló, szárnyformájú tetőt.
A bástyafokon álló, monumentális és heroikus lovas szobor háta mögött oldalról, átlósan felvezető mozgólépcső és az irányának építészeti hangsúlyt adó, aszimmetrikusan kinyúló tetőszárny új tengelyt képez. Megbontja a szimmetriát, idézőjelbe teszi a historizáló összképet, dekonstruál és deheroizál. És karakteres jellé sűrűsödve kortárs jelenlétet rögzít a 19. századi együttesben.
Lejárat a feljáratban? Mérleg és következtetések
Szabad-e a szép, veretes 19. századi eszméket megtestesítő, klaszszicizáló vagy historizáló épületek alépítményébe lyukat ütni a 21. század elején, középületek térszint alatti bővítésére hivatkozva? Szabad-e a kortárs építészet markáns jeleivel nyomot hagyni a historizmus építészeti együttesein? Bécs válasza mindkét kérdésre egyértelmű igen. A bemutatott példák arról tanúskodnak, hogy a Szépművészeti Múzeum kibővítésének a fennálló műemlék épülethez való, kritika tárgyává tett viszonya sem nem egyedülálló, sem nem különleges, és végképp nem valamiféle magyar külön út vagy megtévelyedés eredménye, hanem a kortárs európai gyakorlat hazai megfelelője. Bécsi példáinkon a Szépművészeti bővítésének minden fontosabb elemét megtalálhatjuk. Az osztrák parlament a Szépművészeti negyedszázaddal korábban épült előképe, amelynél rangosabb középületet nehéz találni arrafelé, és amely a gazdag és igen színvonalas emlékanyaggal büszkélkedő bécsi historizmus egyik főműve a Ringstrassén. Térszint alatti bővítésének új bejárata a főhomlokzat tengelyében pontosan ugyanúgy bontja meg az alépítmény kvádersorait, ahogyan a Szépművészeti lépcsőfokait a tervezett új lejárat. A parlament épületének főbejárata az új, lábazati kapu lett, ahogyan ezt a Szépművészetinél is így tervezik. A rámpa mégsem elhanyagolt, galambpiszkos, hanem gazdag szobordíszével együtt frissen felújított, gondozott. Mi több, közkedvelt a turisták körében, akik tapasztalatom szerint előszeretettel kaptatnak fel a jó kilátásért és egy-egy fotó kedvéért az egykori kocsifelhajtón.
A földfelszín alatti bővítés bejárata a Coburg-palotán is az alépítményt nyitja meg. A városi palota kisebb léptékben szép példát nyújt az épület tömegét alulról, szokatlan és izgalmas rövidülésben megmutató üvegtetők alkalmazására éppúgy, mint a homlokzat tagolásának az alsó szinteken való leképezésére, tükrözésére. Ezen motívumok a Szépművészeti bővítésének is kulcselemei.
A szimmetriát megbontó, az irányokat megfordító, dekonstruáló szándék a Szépművészeti tervezett, új lépcsőjének sajátossága. Ugyanez érhető tetten a Hősök terén nyomot hagyó felszíni fogadóépületnél is, amely tulajdonképpen nem más, mint a föld alá rejtett múzeumbővítményre a téren sétálók figyelmét ráirányító markáns, kortárs építészeti jel. Ebbéli szerepe semmiben sem különbözik az Albertina főbejáratát újraértelmező, Hollein-féle titánszárnyétól. Mindkettőnél jóval erősebb kortárs építészeti jelenlétet mutat az a provokatív épületkocka-pár, amelyben a két legfontosabb bécsi modern művészeti múzeum lelt új, méltó otthonra. A Museumsquartier vagy mumok 2001-ben megnyílt épületkomplexuma nemcsak a Fischer von Erlach által tervezett, barokk eredetű, de a historizmusban is átépített és bővített udvari lovarda és istálló épületegyüttesének széles, központi udvarát, hanem egyúttal a kortárs művészeti múzeum fogalmát is gyökeresen átformálta. Létrejöttében szerepet játszott egy magyar, mi több, egy magyar művészettörténész is, Hegyi Lóránd, a bécsi modern gyűjtemények akkori igazgatója.
