| ||
magyarnarancs.hu: Hogy kerül El Kazovszkij a Magyar Nemzeti Galériába?
Rényi András: Van erre egy kézenfekvő magyarázat: egyszerűen jó és fontos művész, aki a megelőző korszak jelentős figurája volt. Miért ne rendeznének kiállítást a műveiből? Persze, olyan művészről van szó, aki nem feltétlenül illik bele abba a határozott arcélű kultúrpolitikába, amelyet manapság a kulturális kormányzat, illetve részben az állami fenntartású intézmények visznek. Az ellentmondást én nem tudom feloldani, mindenesetre tényként rögzítem, hogy a munka során nem érzékeltem semmilyen ellenállást úgymond a „hivatal” részéről.
magyarnarancs.hu: Kié az ötlet, ki keresett meg kit?
RA: Az El Kazovszkij Alapítványé, amelynek létrehozását a művész – tudván tudva, hogy nincs sok ideje hátra – maga kezdeményezte. A kurátorokat is ő válogatta össze olyan barátai közül, akikben megbízott: a dolgunk végül is az, hogy kezeljük a hagyatékot, gyűjtsük össze az életművet, és gondozzuk utóéletét. Az alapítvány 2008-as létezése óta kiadtuk a verseit oroszul és magyarul, különböző kiállítások ösztönzésében, szervezésében vettünk részt, és elkezdtünk építeni egy nyilvános online adatbázist, amellyel hozzáférhetővé válik az életmű. E munka során merült fel, hogy csinálhatnánk akár egy komolyabb kiállítást is. Az alapítvány megkereste a Magyar Nemzeti Galériát – elsősorban azért, mert ez az a legnagyobb állami intézmény, amelyről feltételezhető, hogy El Kazovszkij művészi nagyságához méltó tárlatot tud kiállítani. Az volt a fő szempont, hogy igazi reprezentatív kiállítás szülessen, mert Kazovszkijnak életében sok nagyobb léptékű kiállítása volt, de épp az MNG-ben soha nem kapott helyet. Pedig szinte minden művészi elismerést begyűjtött, még a Kossuth-díjat is megkapta.
magyarnarancs.hu: A monumentális kiállításnak van egy „kitekintő” csúcspontja: egy Francis Bacon-festmény.
RA: Az első pillanattól kezdve tervbe volt véve, hogy próbáljunk meg külföldi múzeumoktól olyan műtárgyakat kölcsönkérni, amelyek nagyon fontosak voltak El Kazovszkij számára. Írtam egy nagyon ambiciózus listát, hogy mik lehetnének ezek a művek, voltak olyan tételek is, amelyekről biztosan tudtuk, hogy úgyse kapjuk meg őket.
magyarnarancs.hu: Például?
RA: Például Antonello da Messina Szent Sebestyénje, vagy Georges de La Tour több képe is tetszett volna Kazovszkijnak: örült volna, ha a kedvéért idehozzák ezeket. Végül egy művet sikerült megszerezni a sok közül, a londoni Francis Bacon Alapítványtól kaptuk kölcsön az 1982-es Triptychon bal oldali tábláját.
magyarnarancs.hu: Egy valami hiányzik a kiállítás kapcsán: nem készült katalógus.
RA: Ennek az egyik oka az, hogy a szerződés szerint az alapítványnak kellett volna előteremtenie a sokmillió forintnyi fedezetet. Ennyi pénzünk nem volt – amit sikerült összekalapoznunk, azt a kiállítás egyéb ránk háruló terheire kellett fordítanunk. De a katalógus elmaradásának volt egy másik, mélyebb oka is, ami miatt valójában magam sem ragaszkodtam hozzá. Az ilyen méretű kiállítások és a hozzájuk tartozó nagy katalógusok – a világban mindenütt széles körű tudományos kutatásokra alapozódnak, A túlélő árnyéka viszont – szigorú értelemben – nem tudományos kiállítás.
| ||
magyarnarancs.hu: Még bőven zajlik az életmű tárgyainak összegyűjtése. A nyomozás során több felhívást tettek közzé, listázták, hogy mely Kazovszkij-műveket keresik. Milyen eredménnyel járt ez a képkereső akció?
RA: A keresett képek több mint fele előkerült, ezeknek jó részét ismertük, csak nem tudtuk, hol vannak. Sokat sikerült megtalálni. Van olyan is, amiről tudjuk, hogy hol van, és sosem fogják hozzáférhetővé tenni. Főleg bizonyos korai munkákhoz olyan történetek kapcsolódnak, amit az érintettek személyes okokból nem akarnak feltárni. Sok kép útját nehéz követni, nem tudni, hogy épp hol van, ki a tulajdonosa. A művész nem nagyon törődött azzal, hogy mi történik a műveivel, nem volt az a típus, aki listázta volna, kinek mit adott el. Elég nagyvonalúan ajándékozott. Ez is megnehezíti, hogy összerakjuk a korpuszt. Amíg nincs egyben nagyjából a teljes életmű, nem lehet elkezdeni összegző, tudományos szintéziseket gyártani. Még jó pár év, mire ilyen kutatási fázisba jutunk.
magyarnarancs.hu: Ha figyelemmel követjük a kiállítás műtárgyainak az évszámait, úgy tűnik, mintha El Kazovszkij már nagyon korán „készen” lett volna.
RA: Az volt az alapítvány kiinduló gondolata, hogy életben kell tartani El Kazovszkij művészetét: nem szabad, hogy betokosodjon azon a művészettörténeti polcon, amelyre már saját életében fölkerült. Azt lehet mondani, hogy nagyon korán befutott, sikeres ember volt, sok kiállítása volt, jól ismerték. De mivel annyira autonóm volt, megvolt a saját világa, és gyakorlatilag szigetszerűen állt a kortárs művészetben, nem voltak hozzá való kapcsolódások és tőle való elágazások, annyira a saját világát építette, hogy miután a helyére került a kánonban, el is veszítette a kapcsolatot az utána következő generációkkal. A fiatalok vagy távolról nézték mint valami ősbölényt, akit csak kerülgetni lehet, nem lehet megszólítani, megérinteni, vagy egyáltalán nem is vettek róla tudomást. A kiállítás egyik nem titkolt szándéka, hogy kedvet csináljon a művészetéhez, megismertesse az életművet.
| ||
magyarnarancs.hu: Mi Kazovszkij kortársiasságának problémája?
RA: Ennek megértéséhez abból az átrendezésből kellene kiindulni, amely az elmúlt két évtizedben a hazai kortárs képzőművészetben is végbement. El Kazovszkij olyan művészkarakter volt, aki a művészszerepet, azt, hogy mi a dolga egy alkotónak, mi a művészlét lényege, egy 19 századi eredetű, romantikus művészetfogalomból kölcsönözte, ez volt az ő sajátja. A művészi személyiség egyfajta önkibontakozását tekintette célnak, mert azt gondolta, hogy a művészet valami olyan dolog, amelyben a művész sajátos lelki, érzéki, technikai potencialitása, képességei kell hogy manifesztté váljanak: ez a másik ember, a kultúra, a kozmosz vagy Isten iránti érzékenység és személyes viszony, amelyet a művész a maga erős szubjektív hangsúlyaival kell hogy képviseljen. Ezen esztétika értelmében a művészet mindenekelőtt a művész művészete.
Ehhez képest a kortárs művészetben a művészek személyisége, egyéni érzékenységei kevésbé közvetlenül játszanak szerepet: inkább bizonyos társadalmi kérdésekhez, kulturális, szociális, nemzeti, kisebbségi, mindenféle egyéb identitásproblémákhoz kötődnek, kommentáló, konceptualizáló jellegűek, nem ritkán beavatkozást, állásfoglalást, a közösségi térben való személyes részvételt implikálnak. El Kazovszkij művészete ebből a szemszögből tökéletesen megközelíthetetlen. Ma érezni a kortárs művészeti közegben bizonyos idegenkedést a felfuvalkodott szubjektivitástól, az önmagát mitizáló, hatalmasra növesztő személyességtől, ami El Kazovszkijt jellemezte. Neki ez volt az életstratégiája, a személyes én nagy fokú misztifikálása volt az útja. Persze, nem puszta önkiélés vagy valamilyen nárcisztikus önszeretet volt ez, inkább a mélyére akart hatolni olyan „végső” kérdéseknek, hogy mi is az ember, miféle teremtmény, hol a helye a természet, isten, a kozmosz, a végesség és a végtelenség birodalmában.
| ||
magyarnarancs.hu: Az anyag hívószavak köré van rendezve. Mond példát rá?
RA: El Kazovszkijról közismert, hogy női testbe született, de egész élete során nagyon rosszul érezte magát a bőrében, nem tudott kibékülni a saját testével. Gyönyörű nő volt, de férfias karakter: nagyon határozott volt, mindig tudta, mit akar, és megvoltak az eszközei, hogy el is érje azt. Úgy definiálta magát, mint női testbe szorult férfilelket, aki ráadásul a fiatal férfiak iránt vonzódott. Komoly identitásproblémát okozott ez neki, jelentős mértékben meghatározta művészetét, erősen foglalkoztatta a kérdés, hogy az ember mennyire van belekényszerítve a társadalmi, nemi szerepekbe, amelyek szerint viselnie kell magát a világban. A nemi identitás elég „trendi” topik ma, a kortárs művészetben újra és újra fölbukkan – többnyire emberjogi összefüggésben. El Kazovszkij nagyon bátor ember volt, saját identitásáért minden konfliktust képes volt felvállalni, de nem volt emberjogi aktivista, a kérdés politikai, mozgalmi dimenziói nem érdekelték.
magyarnarancs.hu: A kiállításon van egy „white cube”-terem, amely az abszolút festészet eszméjére utal, vele szemben viszont a camp-terem helyezkedik el. Ez a provokáció folytatása.
RA: A két terem csakugyan egymás ellentettje. Az egyik semmi másról nem szól, csak a kontextusról, míg a másik a teljes kontextus nélküliségről, az önmagában vett művészetről. A „camp, punk, szubkultúra” címet viselő terem a szubkulturális környezet lenyomata, a barátok, művésztársak, Kazovszkij fiatal korának vizuális divatjait, extravagáns öltözködését mutatja be. A camp esztétikája a ’60-as évek Amerikájából származik, egyfajta eklektikus alternatív érzékenységre apellál, és olyan esztétikát sugall, amelyben megszűnik a különbség a magasművészet és az úgynevezett alacsony művészet kódjai között. Kazovszkij jól ismerte Susan Sontag híres esszékötetét, A pusztulás képeit, a könyvtárában föllelt példányt be is mutatjuk – ebben szerepel Sontag esszéje a campről. Ebben a zsúfolt teremben rengeteg fotót, plakátot, lemezborítót, újságkivágást, ruhadarabokat, kitűzőket, személyes tárgyakat raktunk ki – kivétel nélkül a hagyatékból való dokumentumokat, ahhoz hasonló, szinte kaotikusan sűrű elrendezésben, ahogy a lakásában megmaradtak. Megmutatjuk El Kazovszkij kötődését a ’80-as évekbeli Király Tamáshoz, a Fölöspéldány nevű művészcsoporthoz, a punkzenéhez és David Bowie-hoz – zűrzavar, habzó érzékiség uralja ezt a termet, giccskultúra, minden, ami a El Kazovszkij sajátja volt. Tényleg poláris ellentéte a „white cube” éteri, elvont sterilitásának.
| ||
magyarnarancs.hu: Milyen volt megélni a kurátorszerepet?
RA: Rendkívüli módon élveztem. Azt hiszem, egész életemben ezt kellett volna csinálnom. Remélem, nem ez az utolsó ilyen lehetőségem, mert nagy kedvet kaptam.
A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/mű című kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria és az El Kazovszkij Alapítvány szervezésében 2016. február 14-ig látogatható. A Magyar Narancs november 19-i nyomtatott lapszámában kritikát, valamint Szilágyi Ákossal készült interjút olvashatnak a tárlat kapcsán.
