Jan Hoet: 1976 óta nagyon jól ismertem Erdély Miklóst. Barátság fűz Beke Lászlóhoz is (a Műcsarnok igazgatója - a szerk.). Akkor ismerkedtem meg velük, amikor Budapestre utaztam, hogy megismerjem a magyarországi helyzetet. Otthon, a nyugati társadalomban is mindig nagyon kíváncsi voltam a művészek egyedi helyzetére, ez érdekelt Keleten is. Az izgatott, hogy lehetséges-e individuális gondolatokra találni. Először egy fiatal művésszel, Károlyi Zsigával (így mondja, Zsiga - Sz. T.) ismerkedtem meg, rajta keresztül találkoztam Erdély Miklóssal. Károlyi Zsiga azt mondta, ezt az embert feltétlenül meg kell ismernem - tudta, hogy ismerem Joseph Beuyst is. Mivel már akkor is a genti múzeumot vezettem, a munkámhoz tartozott, hogy a világot járva mindig újdonságokat keressek. Mindig elleneztem, hogy merev intézménnyé váljék a múzeum, változatosságra törekedtem. Ezért is utaztam ide, mert itt sokkal erősebb volt a művészek individuális pozíciója - meg persze a Szépművészeti Múzeumot is látni akartam, a sok fantasztikus Goya-festményt. Kapcsolatot kerestem a magyar történelem és az akkori jelen között. Számomra Erdély Miklós volt a magyar Joseph Beuys (kísérteties módon mindketten 1986-ban hunytak el - a szerk.). Habár ő maga nem nagyon szeretett Beuysról beszélni, de azért megtette. Érezni lehetett, hogy némileg irigyli, milyen fantasztikus pozíciót foglal el Beuys a nyugati társadalomban ahhoz képest, hogy neki milyen törékeny, sérülékeny volt a helyzete ebben az országban. Mindig az elfogadottság és elutasítás között mozgott, gondolatait gyakran elrejtette, inkább a fiatalok fogadták el; mindig nagyon bizonytalan volt a helyzete. 1978-ban rendeztem egy kiállítást Gentben, aminek ő állt a középpontjában - van is itt, a kiállításon erről egy fotó -, Hajas Tibor csinált egy performance-t, de ott volt például Halász Károly, Károlyi Zsiga, Vető János, egy egész csoport fiatal művész, akiknek a művei az ebben az országban megmozduló pozitív energiákról tudósítottak.
MaNcs: Mit talált a legvonzóbbnak Erdély Miklós munkáiban?
JH: Az ellentmondásokat és paradoxonokat. Például azt, ahogy a bitumen használatával visszanyúlt egy Mondrian, sőt az impresszionisták korát megelőző eszközhöz. De nem azért használta a bitument, hogy megmutassa, a világ sötét, vagy talán ezért is, de mindenképpen azért, hogy fényt teremtsen. Mert a bitumen tükröző, briliáns anyag. Itt tehát mindig van egy ellentmondás. Ugyanígy használta az indigót is. Mert az indigó annak a színe, ahogy az éjszakát fölváltja a nappal. Tehát ő mindig a fényt kereste, de a sötétség megjelenítése által. És ez mindig pozitív energiát mutatott. A totalitárius társadalomra való utalásokkal mindig a fényt kereste. És ez a legfontosabb tényező, ez az abszolút erő. Az indigót abban az értelemben is használta, hogy mit lehet tenni vele. Az indigó ismétlésre, másolatok készítésére is alkalmas, az átsugárzás szimbóluma: van egy gondolatod, és az mindig továbbhalad, sosem áll meg.
MaNcs: A politikai helyzet azóta megváltozott. Véleménye szerint mennyire hatnak ma Erdély művei?
JH: Azt hiszem, ma is aktívak. Az impresszionisták és Mondrian óta mindig csak a fényre gondolunk. És a fény illúzióját kapjuk. A nyugati társadalom a paradicsom illúzióját kínálja. És közben azt látjuk, hogy egyre sötétebb és sötétebb a világ. Egyre többet megtudunk a világot beborító sötétségről. És ő bizonyos tekintetben megérzi, előrejelzi ezt. Kinyilvánítja, meghirdeti a fényt, de a sötétségről beszél. Azt hiszem, ez ugyanolyan aktuális, és ezért fontos hallgatni erre az emberre.
MaNcs: A nyelv nagyon fontos szerepet játszik Erdély műveiben. Nem nehezítette meg ez az ön számára a megértését?
JH: Olykor igen. Ezért is voltam vele szoros kapcsolatban, hogy - ha látok is valamit, ami az egyes munkákban történik - megkérdezhessem, mire gondolt bizonyos dolgokkal és szavakkal. Látom a jobb és a bal oldalt, látom a sötétet és a fényt, látom az eredetit és a másolatot. Papként és mágusként látom őt magát, és egyúttal a föld embereként. Olyan ember volt, aki helyet adott nekünk a földön. Gyönyörű álmai voltak, és a nyelve mindig az álmairól szólt.
MaNcs: Néhány Erdély-mű az ön tulajdonában van. Vásárolta vagy ajándékba kapta őket?
JH: Vásároltam és kaptam is tőle ajándékba. A meghívásomra két hónapig Gentben élt és dolgozott.
MaNcs: Milyen volt az ön által említett kiállítás fogadtatása?
JH: Az emberek szeretik összehasonlítani azt, amit látnak, más alkotásokkal, olyan művészeti és társadalmi jelenségekkel, amelyeket ismernek. Amit nem ismernek, abban nem bíznak. Ezeket a neveket, akiket én odavittem, nem ismerték. Azt hitték, személyes szimpátiából csináltam az egészet. Én azt mondtam: "Legyetek szívesek, nézzétek meg a műveket." És akkor sokan elmélkedtek arról, hogy hát igen, ezek összefüggésben vannak a bonyolult társadalmi helyzettel. Mire én: "Nézzétek a szabadságot, amit keresnek, figyeljétek a szabad gondolataikat, nézzétek, hogyan jelzik előre a sötétség eljövetelét a nyugati társadalomban is, nemcsak saját társadalmukban." Erdély is mindig a fényért harcolt, és a sötétségben fejezte ki magát. Európában mindent kategorizálnak, kodifikálnak, mindent rendszerbe foglalnak. Egy fantasztikusan működő gazdasági rendszerbe. Ahol Beuys volt a csúcs. És ha mi elhozunk valakit, aki vele konkurál, versenyre kel, azt nem fogadják el. Lehetetlen, hogy két Beuys legyen. Pedig ő nem Beuys, hanem egy másik Beuys: ő Erdély Miklós, akinek saját gondolatai vannak, saját háttere van, saját identitása. És meg is találta saját identitása kifejezésének a lehetőségeit, Beuysszal párhuzamosan, de nem ugyanúgy. Megtalálta a saját matériáit, a pászkát, a bitument, az indigót, a véletlent, vagyis munkái véletlenszerű folyamatait. És ez a folyamatra épülő alkotás új volt - számos fiatal művészt látni manapság, akik a munka folyamatára fokuszálnak, és nem az eredményére. Beuys mindig az eredményre figyelt, habár odatette a folyamat jeleit is. Erdély munkáinak az állandó be nem fejezettsége teremt nekünk lehetőséget arra, hogy részei lehessünk a műveinek.
MaNcs: Beuys piaci értéke nagyon magas. Mekkora lehet Erdély Miklós piaci értéke?
JH: A piaci értéknek semmi köze a műalkotás értékéhez. A probléma az, hogy ha ezeket a dolgokat (körbemutat a kiállítóteremben) nem viszik ki az országból, és nem teszik hozzáférhetővé a műkereskedelem számára, akkor Erdély Miklósnak sosem lesz financiális értéke, vagy csak nagyon alacsony, az is esetleg csupán Magyarországon. A galériáknak nem érdekük ezeknek a műveknek a bemutatása, ha nem tudnak rajta pénzt keresni. Ehhez pedig előbb a tulajdonukba kellene kerülniük, szükségük lenne a birtoklás érzésére is. A pénzben kifejezhető érték a birtoklás gondolatának a függvénye.
MaNcs: A Budapesti Õszi Fesztivál programfüzetében a kasseli Documenta "exkomisszárja"-ként tüntették fel önt. Miért a komisszár elnevezés?
JH: 1992-ben voltam a Documenta főigazgatója, a künstlerische Leiter (művészeti vezető) - csak itt nevezik ezt komisszárnak. A mindenkori igazgató feladata, hogy saját egyensúlyt alakítson ki a művészeti világ aktuális helyzetében. Én úgy döntöttem, csak élő művészekkel dolgozom. És arra ösztönöztem őket, hogy új alkotásokat hozzanak létre a Documenta számára. Tehát nem műveket válogattam, hanem művészeket. Olyan művek megalkotására kértem őket, amelyek összefüggésben állnak az emberiség sebezhetőségének gondolatával, és kifejezőeszközként használják a testet.
MaNcs: Könnyű vagy nehéz volt keresztülvinnie ezt az elképzelést?
JH: Akkor nagyon nehéz. De utólag már mindenki megérti.
MaNcs: Nehéz volt megküzdeni a Documenta adminisztrációjával?
JH: Nem. Meg lehet csinálni, amit igazán akar az ember. Persze ez sok időt igényel, mert a német adminisztráció nagyon erős. De tradíciójának és hírnevének köszönhetően, és mert az emberek érzik, hogy szükségük van rá Kasselben, a Documenta bizonyos szabadságot élvez.
Szőnyei Tamás
Erdély Miklós életmű-kiállítása november 18-ig tart nyitva. Ehhez kapcsolódva a Műcsarnokban levetítik a Balázs Béla Stúdióban készített filmjeit - okt. 23.: Tavaszi kivégzés (1985), okt. 24.: Partita (1974), okt. 26.: Álommásolatok (1977), okt. 27.: Vonatút (1981), a vetítések kezdete 18 óra; november 12.: mind a négy film, egymás után, 15 órától; irodalmi, filmművészeti, képzőművészeti és elméleti munkásságáról szimpoziont rendeznek október 26-28-án.
Az Artpool Művészetkutató Központ kiállításaként a Liszt Ferenc tér huszonnyolc kandeláberén november 1-jéig egy-egy Erdély Miklós-szöveg olvasható: részletek egy a hagyatékában talált írásából.
Az Erdély által vezetett Indigo (Interdiszciplináris Gondolkodás) csoport egyik tagja, Böröcz András új szobrainak kiállítása november 8-ig látható a Budapest Galériában.
Erdély Miklós munkásságával foglalkozik majd a Publikum november 3-i adása az MTV 1-en.
