Titanic : Roncsfeltárás (VI. Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál)

szerző
- sisso -
publikálva
1998/43. (10. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Számos, szellemileg perverz, független filmkészítőt köszönhet a magyar nézőközönség ennek a fesztiválnak, ezért néhány elviselhetetlen filmblöff és mélyművészfilm ellenére is elfogultnak kell lennünk vele. Lehet, hogy nem volnánk boldogtalanabbak, csupán szűkebb agyúak, ha nem ismernénk Tarantino, Egoyan, von Trier vagy Wong Kar-wai korai munkáit, de most legalább kicsit elfeledtették velünk, hogy a Titanic fogalmához immár reménytelenül, mindörökre a multiplex mozik plakátjairól vicsorgó, kissé nedves Leonardo DiCaprio képzete társult.

Számos, szellemileg perverz, független filmkészítőt köszönhet a magyar nézőközönség ennek a fesztiválnak, ezért néhány elviselhetetlen filmblöff és mélyművészfilm ellenére is elfogultnak kell lennünk vele. Lehet, hogy nem volnánk boldogtalanabbak, csupán szűkebb agyúak, ha nem ismernénk Tarantino, Egoyan, von Trier vagy Wong Kar-wai korai munkáit, de most legalább kicsit elfeledtették velünk, hogy a Titanic fogalmához immár reménytelenül, mindörökre a multiplex mozik plakátjairól vicsorgó, kissé nedves Leonardo DiCaprio képzete társult.

Legyen nekünk bon voyagónk, ahogy Murád Raisz renegát mondta, amikor elindult a Baltimore megcsáklyázására. Filmleletek feltárásakor sem kell többet kívánni magunknak. A filmszemle a következőképpen telik: az ember, kezében az első látásra leginkább egy katasztrófa forgatókönyvéhez hasonlító programfüzettel és egy kiszáradt filctollal, felesküszik, hogy mindent megnéz, beosztja porózus idejét, összefut ismerősökkel, elirányítja őket, majd lassan lemond a tökéletességről, és végül azt hiszi, mások látták a jobb filmeket. Meg kell jegyezni, hogy a Pesti Est nagyot virított a fesztiválra vonatkozó fülszövegeivel - ámbár az ajánló nem fedte minden esetben a valódi tartalmakat. Emiatt sikerült nagy lelkesedéssel beülni Philippe Grandrieux Sötét utak című filmjére, amely egy brutális sorozatgyilkos és áldozatai tarkójának, valamint rohanó búzamezőknek a látványával telt nagyon lassan, amíg mindenki rá nem jött, hogy bepalizták. Hiába ülte meg előtte a Broadway mozi közönségét Marion Vernoux Szerelem és... című alkotásának a francia filmeket megszerettető, kellemesen szemlélődő atmoszférája és bájos apróhirdetés-sztorija, csak abban reménykedett, hogy az utolsó súlyos művészfilmet látta. De ebben is tévedett, mert hátra-volt még például Darezhan Omirbaev Bérgyilkosa azzal a kényelmetlen kazahos-franciás magavonszolásával. Háromból kettő azért jó arány.

Tűrni kell, mert itt kérem a világ független filmkészítésével és a mélyre ásással ismerkedünk, ízlésekre és pofonokra játszunk. Nyilván számos rajongója van például a dél-koreai filmművészetnek, hiszen az is része a nagy filmgalaxis spirálkarjának. Ezek a filmészek nagyon élvezhették Park Ki-Yong Kaktusz moteljét, velem ellentétben, aki nem tud megkülönböztetni egymástól két koreai színésznőt, és nem tudja megállapítani a fránya gesztusokból, hogy most éppen szakít, újrakezd, vagy szeretőt akar tartani, valamint kissé zavarban van, ha egy vizes fürdőszobacsempe látószögéből eszeveszett dugást kell hosszan néznie. Az ilyen kénytelen szemérmesen ellenni a világító műanyag rózsákkal, undorító tapétákkal, áttetsző vécétartályokkal, és az sem semmi. Ezeken a részleteken keresztül végül belophatja magát a film a szívbe, de erre csak napokkal később jövünk rá egy idegen garniszállón.

A játékfilmek

közül - persze a Lars von Trier-retrospektív szekciót leszámítva, mert az úgy volt tökéletes, ahogy maga a földrajzilag nem is olyan messze eső mester rászoktatott minket az igényességével, és burokban töltötte a fesztivált, aki csak őt nézte - a szintén dán Nicolas Winding Refn Dílernek fordított Pusher című filmje virított. (Itt jegyzem meg, hogy a két, kábítószer-árusítóra alkalmazott kifejezés között van azért árnyalatnyi különbség, de nem vállalnék fél év felfüggesztettet túlinformáltságért.) A film pontos és ütős, remélhetőleg hamarosan forgalmazni kezdik. Egy szerencsétlen, magát kifejezni képtelen és gengszternek lenni is kevés pasas konfrontációja azzal a dologgal, amit életnek hívnak. Az Éjféli játszma zseniális rezonőr lézengő rittere a főszereplő. Jegyezzük meg őt és a rendezőt is, aki nekifutásból nem dokumentarista hitványságokkal dokumentált egy jellemet és egy szituációt. Kriminálprevenció művészi fokon. A közönség ennél a pontnál - gondolom, a cím miatt - gátlásos bölcsészpalántákról lecserélődött szubkulturálisabb fejekre és szubkultúrsznobokra. A nézőktől is színesedik a fesztivál. Lehetett tudni, hogy akik Jim Jarmusch A ló éve című koncertfilmjének a felénél kimennek, azoknak igazuk van, de nem hisznek Neil Youngban meg Jarmuschban eléggé. Aki maradt és kivárta, nem bánta meg, mert Jarmusch nem gányol el, felépít végül, csak köp a filmes hagyományokra, a normálisnak nevezett vágásokra és isten összes büntetésére.

A nem mindig működő látogatói forgatókönyv miatt számos kultusznak készülő filmről sikerült lemaradni, remélhetőleg nem örökre, néhány érdekes dokumentumfilmet viszont sikerült elcsípni. Töménysége és túllátogatottsága ellenére tavaly sem okozott csalódást a cyberdomina Iara Lee filmje a virtuális valóságok örömeiről. Idén a Hanghullámokkal ajándékozta meg a film és az elektronikus zenei evolúció kutatásának világát. A tömegkultúra fenomenológusai bizonyára évekig hivatkozni fognak még rá.

A magyar filmfedélzet

utolsó ősbemutatója Gazdag Gyula: Ginsberg - egy költő a Lower East Side-ról című dokumentumfilmje. Szellemi fürdő Ginsberggel, aki engem speciel kihoz néha a sodromból, de a szabadságról gondolkodva lehetetlen megkerülni, akárcsak Eörsi Istvánt, aki a film másik főszereplője, a költő barátja és beszélgetőtársa. A Lower East Side-ról pedig ottjártamkor is, de a film után még inkább az a véleményem, hogy a világ egyik legfontosabb és legjobb kultúrműhelye, kultúrkonzervgyára és lakhelye is egyben.

Vágvölgyi B. Andrásnak, a másik filmfedélzetes rendezőnek és lapunk korábbi főszerkesztőjének furcsa mániái vannak: legutóbb például a hongkongi filmipar váltotta ki érdeklődését, csalogatta magához, és vágatta vele kultúrantropológiai útifilm-gonzóra a Szárnyaló sas terve II. (valójában, mint a bemutatón kifejtette, In Brother´s Shadow) című opust. Pergő, impresszív, jól komponált képsorokkal tárja fel tényileg, hogy azokat ott nem érdekli a filmművészet, csak a pénz, viszont pezseg az életük, mint állat. A kaotikus ázsiai történelmi buliban fogant Kenneth Low akciósztár és ügyeletes gyilkos narrál önmaga ellen, városáról és annak szerencsés filmiparáról rántva le a leplet. A filmben az ázsiai és az át-átáramló amerikai kulton kívül a magyar is jelen van Cs. Nagy Sándor, DJ Palotai és nem utolsó- sorban P. J. O´Rourke (magyar hangja Rút Ernő) személyében.

A kimerítő búvárkodáshoz hozzátartozott az a szellemi kaland, amit a filmek, a közönség és a szinkrontolmácsok interaktív viszonya jelentett. A francia filmek tolmácsnője például a mondanivalóhoz felejthetetlen felhangokat kölcsönzött, amiből mintegy ironikusan kicsengett munkájának bonyolultsága és az élet nehézségeivel kapcsolatos véleménye is - ezzel egyben újra is értelmezte a független filmes műfajt. Ráébredtünk, hogy mi is emberek vagyunk. Akárcsak Horváth György fesztiválkapitány - akinek melankolikus zsáneréért már megérte látogatni a Toldi mozit, mert úgy tudott ott állni, mint az eredeti 1912. április 14-én 23 óra 39 perckor, mielőtt a figyelő matróz jéghegyet észlelt -, akinek köszönjük, és ezúton kívánjuk, hogy végre egyen is egy jót.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
1998/43. (10. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...