A jó családból való, sokdiplomás Mégret már vagy másfél évtizede várja politikai karrierjének kiteljesedését a Nemzeti Front (NF) különféle, egyre magasabb posztjain. A Front azonban - egyébként már 1972 óta létezik, és teljes nevén a Francia Egység Nemzeti Frontjának hívják - tipikus protest-, vagyis tiltakozó párt, ami azt jelenti, hogy ideológiájában, programjában nem igazán vannak olyan elemek, amelyek az általa kívánt berendezkedést, kormányzást írnák le, annál bőségesebben dörög viszont "Franciaország a franciáké!", "Ki a külföldiekkel!", "A bevándorlás egyenlő a megszállással!" típusú szentenciákat és harci jelszavakat.
Le Pen mint fék
Már az is meglepő volt, a valósággal hűvös viszonyban álló francia közvéleményt kifejezetten sokkolta, amikor az NF szavazótábora a nyolcvanas évek közepén átlépte a tízszázalékos határt. Amikor pedig 1995-ben Le Pen az elnökválasztás első fordulójában tizenöt százalékot kapott, nehéz volt másra gondolni, mint hogy a franciák ezen hányadát egyfajta kollektív téboly mételyezi, miközben természetesen csak választott vezetőik által magukra hagyatva, rosszul érzik magukat. Mégret-nek és szakadár társainak viszont szent meggyőződésük, hogy kedves pártjuknak még ezen a szinten sem kellene megtorpannia a szavazatgyűjtésben, és ha mégis, ezért nem az NF eszméi a hibásak, hanem maga Le Pen, aki képtelen kilépni a tiltakozó attitűdből, továbbá cezaromán nepotizmus mozgatja, ráadásul öreg és szenilis.
Ha tehát maradnak az eszmék, de Le Pen megy, nemhogy tovább lehet lépni a szavazatszerzésben, hanem hiánytalanul begyűjthetők akár a francia szavazók azon harminc százalékának a voksai is, akik életükben legalább egyszer szavaztak már a Nemzeti Frontra. És ez bizony akár a párt hatalomra kerülését is jelenthetné, természetesen valamilyen koalícióban - feltéve, hogy sikerül kilépnie abból a megbélyegzettségből és elszigeteltségből, amelybe mindenekelőtt maga Le Pen hajszolta bele.
A Nemzeti Front szakadárjai annak az öltönyös, nyakkendős értelmiségi "új jobboldalnak" a tagjai, amely már vagy tíz éve, mondjuk a Reagan-éra óta szerveződik és formálódik egyre nagyobb súlyú informális érdekérvényesítő csoporttá a hagyományos elitképző intézmények tájékán, ahol negyedszázaddal ezelőtt a marxizmus farmerban, pulóverben végzett megújítása volt divatban. Az elmúlt tíz évben ezek az időközben negyvenes éveikbe ért emberek az NF számos vezető pozícióját is elfoglalták, kiszorítva Le Pen kevésbé képzett, a politikai konvenciókat elutasító, de nem is ismerő mezei hadait.
Türelmetlen negyvenesek
A generációváltás nem alattomban, hanem a Vezér szándékainak megfelelően zajlott le, aki természetesen minél okosabb tanácsadókkal és beosztottakkal kívánta körülvenni magát, de saját céljai érdekében - szokta is mondani, hogy azért ő a főnök, mert ő a legértelmesebb -, nem pedig azért, hogy átadja nekik az irányítást, ő maga meg lassan kihátráljon a politikai életből a békés öregkorba.
Márpedig aki hatalomról álmodik, annak negyvenes éveiben lassan fogyatkozni kezd a türelme. Le Pen hadsegédei egyre inkább úgy látták, hogy a szalonképtelen főnök háta mögött örökre megmaradnak egy a többség megvetésével találkozó pártocska jelentéktelen hivatalnokainak. És a hadsegéd szó itt a pártapparátus egészét jelenti, karrierre áhítozó férfiak és nők százait, akik ingerülten nézték végig, ahogy Le Pen vezető pozíciókba, az apparátusra oktrojálta második feleségét és a lányait.
A hagyományos NF alapelvei közé tartozott, hogy nem hasonlít a többi pártra, amelyeknek csak a hatalom a fontos, a belső huzakodás, nem pedig a kisember, a nép, a rögvaló. Ezért magával a pártstruktúrával áll szemben, egyforma távolságot tartva jobb- és baloldaltól. Az új nemzedék viszont közeledést szorgalmazott a jobboldal jobbszélével, helyi szinten született is néhány efféle egyezség, ami aztán a hagyományos pártok berkeiben felzúdulást keltett, az érintettek kiközösítését hozta magával. De az összeveszés konkrét oka más volt. Le Pen még az 1997-es választások idején egy választási gyűlésen dulakodásba keveredett egy szocialista képviselőnővel, és mivel sokáig úgy nézett ki, hogy a júniusi Európa-választásokon nem lehet listavezető, közölte a vezetőséggel, hogy esetleg a feleségét indítja maga helyett. Mégret, aki a párt második embere (volt), ezt nem helyeselte. Néhány hónappal később Le Pen felfüggesztette Mégret két bizalmasának a párttagságát. Egyikük december elején rendkívüli kongresszus összehívását követelte, és a felhíváshoz Mégret is csatlakozott. Azóta egyre gyűlölködőbb szócsata dúlt, különösen Le Pen volt elemében, aki nem tudja megállni, hogy ne viccelődjön ellenfele kevéssé robusztus termetén. A rendkívüli kongresszusra formálisan ő is meghívást kapott, de felhorkant, hogy csak nem képzelik, még hogy ő a lilliputiak közé.
A folytonosság üres széke
Mindazonáltal az emelvényen végig üresen állt számára egy szék, sőt - a politikai folytonosságot hangsúlyozandó - közfelkiáltással megválasztották az új szervezet tiszteletbeli elnökévé is. A tényleges elnök viszont Mégret lett. Az új párt neve (Nemzeti Front - Nemzeti Mozgalom) az ideológiában kevés gazdagodást, finomodást sejtett, de el is hangzott hivatalosan, hogy "súlyosan tévedtek, akik azt hitték, hogy a rendkívüli kongresszus felvizezi az NF tiszta borát".
Mégret azt reméli, hogy - leszakítva Le Penről a funkcionáriusok és aktivisták (szűk) többségét - megkaparinthatja a szavazókat is. A felmérések ezt a reményét eddig még nem támasztották alá. A Front választói csalódottan láthatták, hogy nem különb az ő pártjuk sem a többinél, itt is csak veszekszenek a főnökök, törpéznek vagy cezarománoznak, a haza sorsa meg kényre-kedvre. Egy adat szerint a meghasonlott szavazótábor legnagyobb hányada júniusban nem szavazna Mégret-re sem, Le Penre sem, inkább egy harmadik lista mellett döntene. És akkor mindkettejüknek vége, de egy új vezér előbukkanásáig talán vége magának a francia szélsőjobbnak is.
Kovácsy Tibor
