Plusz két darab Woodstock

  • 1999. február 4.

Képzőművészet

Most már biztos: július 16-tól Bécsújhelyen pótolhatók woodstocki hiányosságaink. Aztán egy hét múlva az USA-ban repetázhatunk - mondhatni házhoz van szállítva a harmincéves évforduló.

Erős év volt az a ´69-es, bárhonnan is nézem. Akkor indult a Kex, akkor indult a (rádulyos-orszáczkys) Syrius és a Mini; csúcsán volt az Olympia, és világszínvonalon az Illés meg az (akkori) Omega. Harminc év távlatából szívesen belemagyarázom: hasonló érzületű gyökerekből táplálkozott a "mainstream" és a progresszív - kissé ellenkulturált volt és kissé hippis, kissé radikális és kissé underground.

1969-ben egy délutánra magam is hippivé váltam. A Balcsi partján tekertem éppen, amikor megállított két rendőr: "Hol loptad a bringát, kislány?" Szépen bemutatkoztam nekik, így neveltek, ráadásul eléggé fostam. Ez hatott. "Jól van, hippi, kapsz még egy esélyt. A fodrásznál bebizonyíthatod, hogy fiú vagy."

Erős egy év volt, mondom. Az ilyen basztatás mögött egy ´68-as belügyi döntés állt, egyébként a kényszernyiratkozásnak megvolt az európai hagyománya, Amszterdamban már két éve bevált.

*

A mélyebb összefüggésekből, úgymint diáklázadások és polgárjogi harcok, Mao és Che Guevara, szexuális forradalom és pszichedelia, persze egy hangot sem értettem tizenhárom éves koromban. Woodstockról mondjuk képben voltam: az egy olyan lemez, amit én soha nem fogok tudni megszerezni, pedig tripla, és van rajta Santana, Jimi Hendrix, Crosby, Stills, Nash & Young meg Joe Cocker. Hát így. Két-három év múlva kicsit összeszedtem magam, de már majdnem későn. Időközben a Sharon Tate-mészáros Charles Mansont "az év emberének" választotta a Tuesday´s Child underground lap, a militáns hippik barikádokat emeltek Chicagóban, a fajvédők a Fekete Párducok közt radikalizálódtak, a Pokol Angyalai pedig leszúrtak egy fekete srácot az altamonti Stones-koncerten. Szóval a szeretet hatalmának annyi lett, de én mégis azóta is hálás maradtam. (És nemcsak a korábban említett zenekaroknak.) Mert bár kiderülhetett, hogy szánalmasan életképtelen ez az egész megtagadós/kivonulós mezítlábas/virágszirmos rend, a szabadsága azért nálunk is nagyot lendített azokon az új művészeti csoportokon, melyektől én minimum a közös munka, a közös ügyek iránti odaadást kaptam. (Az pedig, hogy táncházi vagy amatőrszínházi mozgalomnak, hogy Vajda Lajos, Kassák vagy Balázs Béla Stúdiónak hívták-e, hadd legyen most édes mindegy.) Ezért nem szeretem, ha a Woodstocki Fesztivált - bárhogy is, jelképe annak a kornak - a vérbe gyalázzák.

*

Hogy tanácsosabb békén hagyni, az kiderülhetett ´94 nyarán a Diákszigetből előlépett EuroWoodstock Fesztiválon is. Pedig ha létezik fesztivál, melynek "alapüzenete" kezdettől a woodstockival rokon, az Óbudán lakik, és mégis. A 25. évforduló alkalmából éppen a (woodstocki meg amúgy is nagyszerű) Blood, Sweat & Tears játszhatott a legkevesebbet, ugyanis elcsúszott előtte a klipforgatásra berendezkedő Mándoki László... Komolyan. Kell valamit hozzáfűzni? Nem kell.

És kiderülhetett Woodstockban is, ahol nagyjából ugyanazokban a napokban a Metallica, a Red Hot Chili Peppers, a Primus, az Aerosmith, a Porno For Pyros, Henry Rollins, az egykoriak közül pedig a The Band, Joe Cocker, a Santana és (Young nélkül) Crosbyék celebráltak megemlékezést. Lemez is készült, és megint összejöttek úgy háromszázötvenezren; felidézhetjük továbbá a sarat, na igen, a dagonyázás, az most is nagyon bejött. Amúgy bármi egyéb összevetéstől óva intenék.

Tudniillik a ´69-es Woodstock egy minden porcikájában irracionális s ily módon megismételhetetlen esemény lehetett. A várt hetven-nyolcvanezres látogatottság helyett négyszázezren; istenverte idő; pokoli dugók; visszafordult vagy kint rekedt százezer ember, és semmi balhé, még egy kis apokalipszis sem - az a három nap a gyöngédség ünnepe, egy kozmikus love in volt.

Mondom, helytelen lenne a dagonyázást rosszallani, annak is megvan a maga közösségi fílingje, állítólag erről szól a Reading és a Glastonbury Fesztivál is. (Másfelől éppen ez az... Akkor meg miért kellett ´99-ben is plusz két darab Woodstock?)

*

"Woodstock mindig is többet jelentett egy puszta rockkoncertnél - így a ´69-es gründolásból is részt vállaló Michael Lang -, Woodstock a szabadságot, az egyéniséget és a független gondolkodást jelképező zene és művészet ünnepe. Nem térünk vissza a múltba, de remélhetően újra lángra lobbanhat Woodstock tüze az ezredforduló közeledtével."

Január végére állt össze a beharangozó sajtóanyag, nézzük sorjában. Európában Bécsújhely július 16-18., aztán tűz Amerikába: július 23-25. A sztárokkal még tart a huzavona, de (többek között) a Metallica, Iggy Pop, a Skunk Anansie, a Faithless, Zucchero és Herbert Grönemeyer már tuti. Két nagyszínpad, több mint hetven óra élő muzsika. A látványfelelős Mark Fisher, ő a Pink Floyd falas, a U2 bevásárlóközpontos és a Rolling Stones acélkerekes produkciójával tűnt ki. Kétszázötvenezer látogatót várnak négyszázötven hektáron, tánczenei és cyberzónával, kiállítókkal és mutatványosokkal, cirkuszosokkal és színházasokkal (köztük a La Fura Dels Baus), gyermekmegőrzőkkel, őrült sportalkalmatosságokkal és woodstocki filmes + képzőművészeti retrospektívvel. 2500 fő biztonsági, 750 000 Watt hangerő, 3000 klotyó, 750 000 adag meleg kaja és kábé 5-600 000 liter sör per nap. Mindez - illetve ennél jóval több - 1540 schillingért, ami a Ticket Expressnél forintban fizetendő: nagyjából harmincezer.

Hát így. Régi vágya Langnak áthozni a fesztivált Európába is; annak reményében biccentve ´69 hite felé, hogy "ha egy ünnepi pillanatban összehozható a világ, az segíthet visszatérni a..." - de bocsánat, kit, és hová?

*

Meglátjuk majd. Csak legyen sár. Abból nem lehet baj.

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.