Erős év volt az a ´69-es, bárhonnan is nézem. Akkor indult a Kex, akkor indult a (rádulyos-orszáczkys) Syrius és a Mini; csúcsán volt az Olympia, és világszínvonalon az Illés meg az (akkori) Omega. Harminc év távlatából szívesen belemagyarázom: hasonló érzületű gyökerekből táplálkozott a "mainstream" és a progresszív - kissé ellenkulturált volt és kissé hippis, kissé radikális és kissé underground.
1969-ben egy délutánra magam is hippivé váltam. A Balcsi partján tekertem éppen, amikor megállított két rendőr: "Hol loptad a bringát, kislány?" Szépen bemutatkoztam nekik, így neveltek, ráadásul eléggé fostam. Ez hatott. "Jól van, hippi, kapsz még egy esélyt. A fodrásznál bebizonyíthatod, hogy fiú vagy."
Erős egy év volt, mondom. Az ilyen basztatás mögött egy ´68-as belügyi döntés állt, egyébként a kényszernyiratkozásnak megvolt az európai hagyománya, Amszterdamban már két éve bevált.
*
A mélyebb összefüggésekből, úgymint diáklázadások és polgárjogi harcok, Mao és Che Guevara, szexuális forradalom és pszichedelia, persze egy hangot sem értettem tizenhárom éves koromban. Woodstockról mondjuk képben voltam: az egy olyan lemez, amit én soha nem fogok tudni megszerezni, pedig tripla, és van rajta Santana, Jimi Hendrix, Crosby, Stills, Nash & Young meg Joe Cocker. Hát így. Két-három év múlva kicsit összeszedtem magam, de már majdnem későn. Időközben a Sharon Tate-mészáros Charles Mansont "az év emberének" választotta a Tuesday´s Child underground lap, a militáns hippik barikádokat emeltek Chicagóban, a fajvédők a Fekete Párducok közt radikalizálódtak, a Pokol Angyalai pedig leszúrtak egy fekete srácot az altamonti Stones-koncerten. Szóval a szeretet hatalmának annyi lett, de én mégis azóta is hálás maradtam. (És nemcsak a korábban említett zenekaroknak.) Mert bár kiderülhetett, hogy szánalmasan életképtelen ez az egész megtagadós/kivonulós mezítlábas/virágszirmos rend, a szabadsága azért nálunk is nagyot lendített azokon az új művészeti csoportokon, melyektől én minimum a közös munka, a közös ügyek iránti odaadást kaptam. (Az pedig, hogy táncházi vagy amatőrszínházi mozgalomnak, hogy Vajda Lajos, Kassák vagy Balázs Béla Stúdiónak hívták-e, hadd legyen most édes mindegy.) Ezért nem szeretem, ha a Woodstocki Fesztivált - bárhogy is, jelképe annak a kornak - a vérbe gyalázzák.
*
Hogy tanácsosabb békén hagyni, az kiderülhetett ´94 nyarán a Diákszigetből előlépett EuroWoodstock Fesztiválon is. Pedig ha létezik fesztivál, melynek "alapüzenete" kezdettől a woodstockival rokon, az Óbudán lakik, és mégis. A 25. évforduló alkalmából éppen a (woodstocki meg amúgy is nagyszerű) Blood, Sweat & Tears játszhatott a legkevesebbet, ugyanis elcsúszott előtte a klipforgatásra berendezkedő Mándoki László... Komolyan. Kell valamit hozzáfűzni? Nem kell.
És kiderülhetett Woodstockban is, ahol nagyjából ugyanazokban a napokban a Metallica, a Red Hot Chili Peppers, a Primus, az Aerosmith, a Porno For Pyros, Henry Rollins, az egykoriak közül pedig a The Band, Joe Cocker, a Santana és (Young nélkül) Crosbyék celebráltak megemlékezést. Lemez is készült, és megint összejöttek úgy háromszázötvenezren; felidézhetjük továbbá a sarat, na igen, a dagonyázás, az most is nagyon bejött. Amúgy bármi egyéb összevetéstől óva intenék.
Tudniillik a ´69-es Woodstock egy minden porcikájában irracionális s ily módon megismételhetetlen esemény lehetett. A várt hetven-nyolcvanezres látogatottság helyett négyszázezren; istenverte idő; pokoli dugók; visszafordult vagy kint rekedt százezer ember, és semmi balhé, még egy kis apokalipszis sem - az a három nap a gyöngédség ünnepe, egy kozmikus love in volt.
Mondom, helytelen lenne a dagonyázást rosszallani, annak is megvan a maga közösségi fílingje, állítólag erről szól a Reading és a Glastonbury Fesztivál is. (Másfelől éppen ez az... Akkor meg miért kellett ´99-ben is plusz két darab Woodstock?)
*
"Woodstock mindig is többet jelentett egy puszta rockkoncertnél - így a ´69-es gründolásból is részt vállaló Michael Lang -, Woodstock a szabadságot, az egyéniséget és a független gondolkodást jelképező zene és művészet ünnepe. Nem térünk vissza a múltba, de remélhetően újra lángra lobbanhat Woodstock tüze az ezredforduló közeledtével."
Január végére állt össze a beharangozó sajtóanyag, nézzük sorjában. Európában Bécsújhely július 16-18., aztán tűz Amerikába: július 23-25. A sztárokkal még tart a huzavona, de (többek között) a Metallica, Iggy Pop, a Skunk Anansie, a Faithless, Zucchero és Herbert Grönemeyer már tuti. Két nagyszínpad, több mint hetven óra élő muzsika. A látványfelelős Mark Fisher, ő a Pink Floyd falas, a U2 bevásárlóközpontos és a Rolling Stones acélkerekes produkciójával tűnt ki. Kétszázötvenezer látogatót várnak négyszázötven hektáron, tánczenei és cyberzónával, kiállítókkal és mutatványosokkal, cirkuszosokkal és színházasokkal (köztük a La Fura Dels Baus), gyermekmegőrzőkkel, őrült sportalkalmatosságokkal és woodstocki filmes + képzőművészeti retrospektívvel. 2500 fő biztonsági, 750 000 Watt hangerő, 3000 klotyó, 750 000 adag meleg kaja és kábé 5-600 000 liter sör per nap. Mindez - illetve ennél jóval több - 1540 schillingért, ami a Ticket Expressnél forintban fizetendő: nagyjából harmincezer.
Hát így. Régi vágya Langnak áthozni a fesztivált Európába is; annak reményében biccentve ´69 hite felé, hogy "ha egy ünnepi pillanatban összehozható a világ, az segíthet visszatérni a..." - de bocsánat, kit, és hová?
*
Meglátjuk majd. Csak legyen sár. Abból nem lehet baj.
Marton László Távolodó
