Magyar Narancs: Pontosan mit jelent a fenntartható fejlődés?A Miskolci Ökológiai Intézet igazgatója, a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke szerint a fenntartható fejlődés korántsem azonos a fenntartható fejlődésre hivatkozó politikai elképzelésekkel vagy akár a Johannesburgban tartott világkonferencia (A Jóreménység legfelsőbb foka, Magyar Narancs, 2002. szeptember 5.) törekvéseivel.
Gyulai Iván: A gondolatot az a nagyon egyszerű felismerés hívta életre, amely szerint a környezet és a fejlődés minden kérdése összefügg egymással. Az emberiség először a látható, helyi környezeti problémákkal szembesült, majd miután azok megoldatlanok maradtak, összegződtek, halmozódtak, és globálissá terebélyesedtek. Mindig voltak olyanok, akik figyelmeztettek, ám az aggodalmakat mindig félresöpörték a gazdasági növekedés korlátlanságának szószólói. Ám a környezeti problémák egyre súlyosbodnak, hiszen a növekedés forrása maga a környezet, innen vesszük el az erőforrásokat, és ide juttatjuk vissza nem csekély mennyiségű hulladékunkat is.
MN: Ez így meglehetősen absztraktnak tűnik.
GYI: Nem érdemes konkrét problémákat felemlegetni. Egyrészt, mert ma már mindenki fel tudna sorolni legalább egy tucatot. Másrészt az ember az érzékelhető, mérhető jelenségeket véli problémának, holott az csak a jéghegy csúcsa. Okozat. A problémák gyökerei ennél mindig mélyebben, tudatunk fejletlenségében, ismereteink analitikus voltában, viselkedésünkben, értékválasztásunkban rejlenek. A globális felmelegedés okozat, hátterében a fogyasztói társadalmak berendezkedése áll. Ha meg akarjuk oldani a problémát, nem elég az üvegházhatású gázok csökkentésére koncentrálnunk. A környezettel való viszonyunkat kell átrendezni. A fokozódó környezeti gondok mellett a "szociális olló", a szegények és a gazdagok növekvő jövedelemkülönbsége volt az oka annak, hogy a környezet és a fejlődés kérdéseit össze kellett kapcsolni. Az ENSZ 1987-ben közzétett "Közös jövőnk" jelentése világosan rámutatott, hogy a szegénység a környezet ellenségévé teszi azokat, akik kényszerből kénytelenek túlhasználni azt a környezeti rendszert, amelyben élnek. A jelentés viszont tévedett akkor, amikor a szegénység nyakába varrta a világ romlásának okát, és elfeledte megróni azokat, akik bőven szükségletük felett használják környezetünk erőforrásait. A számok beszédesek. A világ népességének húsz százaléka birtokolja a jövedelmek több mint 82 százalékát, a többiek a maradékon osztoznak. Magyarországon is jelentősen tágul a szociális szakadék, a rendszerváltás óta a társadalom leggazdagabb és legszegényebb 10 százalékának jövedelemkülönbsége két és félszeresére nőtt, miközben 1999-re értük el a rendszerváltás előtti legmagasabb GDP-értéket. A GDP alkalmatlan a fejlődés mérésére, hiszen semmit sem mond a társadalmi elosztási viszonyokról. Ad absurdum, minél rosszabb valami, annál jobban nő a GDP, ha az a "rossz" okot ad a beavatkozásra. Az árvíz, a több beteg, a rosszabb környezetminőség is hozzájárul a növekedéshez. Ám ettől a társadalmi jólét nem fog növekedni, legfeljebb a felső tízezer jövedelme szárnyal. Viszont ők vannak abban a helyzetben, hogy elhitessék a társadalommal, jól van ez így. Közel vannak a döntésekhez, ha ugyan nem az övék a döntés joga.
MN: Az olyan gazdag társadalmak, mint a miénk, rettegnek attól, hogy bármiről is le kellene mondaniuk. Milyen változtatások révén érhetnénk el a fenntartható világot?
GYI: Nem értem, hogy miért kellene lemondanunk bármiről is. Szerintem éppen a mai gyakorlat során mondunk le sok mindenről, ami boldoggá, teljessé tehetné életünket. Persze ezeket a mai praktikus világban nem lehet "elfogyasztani", így ezért maradjunk csak az anyagiaknál. A legtöbb emberben a környezetvédelem azért is szül ellenérzést, mert megszorító intézkedésként értelmezi, olyan dologként, amire pénzt kell kidobni. És ez így is van. De ha nem kreálnánk a problémákat, akkor lényegesen kevesebbet kellene fáradoznunk, hogy pénzt keressünk arra, ami bajt a pénzkeresés közben csinálunk. A közgazdaságtan nem ismeri el a negatív externáliákat, illetve a természeti erőforrások értékét: a természet javait ingyenesnek tekinti, a negatív externáliákat pedig a társadalommal fizetteti meg. És ez el sem jut az emberek tudatáig. Azok, akik lefölözik a hasznot, és az általuk okozott kárt másokra hárítják, nem érdekeltek abban, hogy a rendszer megváltozzon. Ha minden hónap végén a postás hozna egy számlát, amit a természet küld nekünk, és azt ténylegesen ki kellene fizetnünk, meggondolnánk, hogyan bánunk a természet adományaival.
MN: Mi az, hogy negatív externália?
GYI: A termelési folyamatok olyan külső költsége, amit a termelők, illetve a közvetlen felhasználók nem fizetnek meg, hanem a költségeket áthárítják a társadalomra, vagy a jövőre. Ezeket az okozott károkat vagy az egész emberiség, vagy egy kisebb-nagyobb közösség fizeti meg. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának következménye a globális felmelegedés. Azok, akik kibocsátják a gázokat, nem fizetik meg azokat a károkat, melyeket a szélsőségesre forduló időjárás okoz. Nem fizetnek a terméseredmények csökkenéséért, nem állnak jót az árvizek miatt hajlékukat vesztők sorsáért, a hűtés vagy éppen a fűtés többletköltségeiért. Így ezekért közvetve, közvetlenül mindenki fizet: az is, aki nem volt okozója. Az igazságtalanság a gazdasági szabályozásból adódik, ami megengedi, hogy egyesek áthárítsák problémáikat a társadalomra, sőt fizetésre kötelezzék őket. Ezzel lehetővé válik, hogy azon az oldalon gazdasági haszon képződjön, s ez a haszon tőkeként gyarapodva, újra és újra felhízzon a társadalom és természet kihasználásával. A társadalmi oldalon viszont környezeti problémák jelentkeznek, amelyek megoldását az államtól várjuk el.
MN: Van-e elsődleges terület, ahol a változtatásokat meg kellene kezdeni?
GYI: A fenntarthatóság megvalósulása rendszerszemléletű megközelítést igényel, amelyben nem léteznek prioritások. Vajon képesek lennénk-e önmagában megváltoztatni a társadalom környezeti tudatát? Az, aki a mai világba születik, a mai világ szabályai szerint kell hogy éljen, ha boldogulni szeretne. Az alternatívokat kiveti a világ. Ha másra tanítjuk, neveljük őket, mint amit a jelen világ megbecsül, akkor nevelésünk alanyai szembe fognak kerülni a valós élettel. Vajon mit tehet az iskolában helyes környezetszemléletre nevelt gyermek, ha szüleivel a hipermarket polcai között tölti a családi hétvégét, ha a televízió, a reklám a fogyasztást mint legfőbb életcélt sulykolja belé? Nem elég azt szajkózni, hogy "a környezeti nevelést az óvodában kell elkezdeni", hanem azzal párhuzamosan a társadalom értékrendjében, a szabályozókban, a politikai közgondolkodásban, sőt az áruházak polcain is változtatni kell. MN: Említette, hogy a környezetvédelem nem keverendő össze a fenntartható fejlődéssel.
GYI: Igen. Vizsgáljuk csak meg, hogy azok a megoldások, amelyeket jelenleg a környezeti problémák kezelésére alkalmazunk, vajon az eredeti célt szolgálják-e, vagy csak súlyosbítják a helyzetet. Itt van például a szennyvízcsatornázás, szennyvízkezelés kérdése. Mindenki azt gondolja, hogy ez környezetvédelem, ám ha összeírjuk a létesítmények építése során keletkező környezeti terheléseket, ehhez hozzáadjuk az üzemeltetés, majd az életciklus végét követő hulladékfázis környezeti terheléseit, azaz a teljes életciklusban vizsgáljuk a szennyvízlétesítmények környezeti hatásait, láthatjuk: kétszer-háromszor nagyobb környezeti terhet hoztunk létre, mint amennyit megoldottunk. Így lesz a környezetvédelemből további környezetterhelés. Ebben a példában a legfontosabb szereplő a víz, amivel "megutaztatjuk végtermékünket", hogy eljuttassuk a tisztítóműig, majd ott minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy a vizet elválasszuk a szilárd anyagtól, és az eredetileg tiszta vizet úgy-ahogy megtisztítsuk. A szilárd anyag pedig összegyűjtve előttünk tornyosul mint probléma. Közben a vízfogyasztásunk 30 százalékát pocsékoltuk el erre a műveletre. Viszont fizettünk érte, és ez megint jó a gazdaság növekedésének. A megoldást a rendszeren kívül kell keresni, hiszen egyetlen probléma sem oldható meg abban a szemléletben, amelyben létrejött. Ugyanilyen felemás módon működik a hulladékgazdálkodás is. Az Európai Unióban elsődleges szempont a hulladék minimalizálása. Az a jó hulladék, amit meg sem termeltünk. Ezt az elvet vallja a mi hulladékgazdálkodási törvényünk is. A gyakorlat azonban a regionális hulladéklerakók sorozatos létesítéséről szól, mert a hulladéktermelés minimalizálása egyetlen gazdasági szereplőnek sem áll érdekében. Sőt. A szolgáltató a minél több hulladék elszállításában érdekelt, mert van, akit a törvény fizetni kényszerít érte.
MN: Hogy lehet ezt az ellentmondást feloldani?
GYI: Ennek az egész problématologatásnak szemléletbeli oka van. A környezeti kérdésnek két, egymásra visszaható oldala van, amit nem látnak tisztán a környezetpolitikusok sem. Az egyik oldal a környezet minősége, a környezet szenynyezettsége, a másik a mennyiségi oldala, a természeti erőforrások gazdagsága. A környezet minőségét erőforrások bevonásával akarjuk jobbítani, amely erőforrások használatakor megint csak veszélyeztetjük a környezet minőségét. Pedig a természeti erőforrások fenntartható, azaz a természeti rendszerek eltartóképességének megfelelő használatát nem lehet megkerülni. Az eltartóképesség figyelembevétele nélkül az alternatív megoldások sem érnek semmit. Ha az alternatív energiaforrások - szél, nap stb. - felhasználásával tisztább energiát állítok elő, ám az hozzáadódik, és nem helyettesíti a meglévő kapacitásokat, akkor újra csak a környezet fokozott terheléséhez járultam hozzá.
MN: Viszont ha helyettesítjük, akkor nincs gazdasági növekedés.
GYI: Semmi értelme nincs az olyan növekedésnek, amely a társadalmi és környezeti konfliktusok számát növeli. Ezek immár megoldhatatlan problémák elé állítják az emberiséget. Az egész látszólagos fejlődést az a téves elképzelés vezérli, hogy létezésünk célja a jó gazdaság működtetése, amely képes lesz a megtermelt jövedelmekből a gazdaság működése során gerjesztett társadalmi és környezeti problémákat orvosolni. Ebben a megközelítésben a gazdaság válik céllá, a társadalom és környezet pedig eszközzé silányodik, amely kiszolgálja a gazdasági növekedést, illetve annak haszonélvezőit. A fenntartható fejlődés átrendezi ezt a torz megközelítést. Az új paradigma szerint a környezet egyszerre korlát és lehetőség. Korlátozottságát az eltartóképesség szerinti használat adja, a lehetőséget megújulóképessége jelenti. A gyakorlatban mégsem léteznek azok a fejlesztési modellek, amelyek akár csak számba vennék a rendelkezésre álló erőforrás-gazdagságot, figyelembe vennék az eltartóképességet, vagy egy adott környezet ökológiai adottságaiból indulnának ki. Pedig belátható, hogy így nem jöhet létre tartós fejlődés, hiszen annak természeti alapjait teszszük tönkre. A környezet és fejlődés kérdéseit összekapcsoló megközelítésben a környezeti problémák létrejötte előzhető meg. Minden mai környezeti probléma valamely előző, jó szándékú fejlesztés eredményeként keletkezett.
Gondos Gábor
