A "nigériai csalás" magyar áldozata
Az internetes csalásokról szóló cikkünkben (A nigériai kapcsolat, Magyar Narancs, 2002. október 24.) azt írtuk, nincs magyar áldozata a "nigériai ajánlat" néven elhíresült átverésnek. Tévedtünk: egy huszonöt éves debreceni egyetemistának több mint tízmillió forintja bánja, hogy belement az e-mailben ajánlott üzletbe. A károsult feljelentést nem tett, de mindent elmesélt, hogy más ne a saját kárán okuljon. Interjúalanyunk nevét kérésére megváltoztattuk.
A. Zoltán: Nem, azt sem tudtam, hogy ezt hol kell bejelenteni. Gondoltam rá, esetleg meg kéne keresni a kongói kormányt, hátha hiányzik nekik ez a bőrönd pénz, vagy hogy az Interpolhoz fordulok. Aztán ebből nem lett semmi, mert annyira elegem van az egészből, hogy hallani sem akarok róla.
MN: Hogyan kezdődött a történet?
AZ: Kaptam egy e-mailt, valaki segítséget kért, elég gyatra angolsággal. Válaszoltam neki, és kisvártatva egyre nagyobb pénzek kerültek szóba, és többek között a meggyilkolt kongói elnök, Kabila. Rengeteg nevet kaptam, akiknek utánanéztem, és valóban létező személyek voltak: Kabila miniszterei és más prominens személyek. Egyre beljebb és beljebb kerültem, és egy idő után felmerültek bizonyos költségek.
MN: Mikor küldtél pénzt először?
AZ: Kezdetben nem akartam beleugrani, valaki figyelmeztetett is, de sajnos nem hittem neki. Ráadásul kezdetben erről senki nem tudott a családban: sem a szüleim, sem a barátnőm, senki, mert nem mertem elmondani nekik. Nyolc-tíz levelet váltottam az illetővel - mindig azonnal válaszolt, úgyhogy elég intenzíven ment a dolog. Csupa nagybetűvel, írásjelek nélkül kommunikált, de egy idő után küldött telefonszámokat is - ha ő hívott, nekem rögtön vissza kellett hívnom. Nem nigériai volt, hanem a szomszédos Beninből jelentkezett. Több személyes részletet is megtudtam róla, például hogy terhes a felesége, és hogy ki akarnak vándorolni az országból. Azt állította magáról, hogy ő John Cole Egodigma, Kongó volt egészségügyi minisztere - mint később kiderült, évek óta nincs betöltve ez a poszt, a polgárháború idején viszont Kabilának tényleg volt ilyen nevű ellenlábasa.
MN: Milyen költségekre küldtél pénzt neki?
AZ: Először bankszámlát kellett nyitnom Beninben. Ehhez küldtek nyomtatványt e-mailben, azt ki kellett tölteni és beszkennelve visszaküldeni. Aztán küldött egy meghatalmazást is, amelyben megállapodtunk a letétbe helyezett készpénz sorsáról és a húszszázalékos jutalékról is. Idén március közepén kezdtünk levelezni, és május környékére jutottunk el oda, hogy pénzt kéne kiküldeni. A bankszámlára ezer dollár körüli összeget küldtem. A következő lépcsőfok a biztonsági cég volt, akik vigyáztak a pénzre: ők is küldtek egy csomó dokumentumot és nyomtatványt, amiket kitöltöttem és visszaküldtem. Ez a procedúra újabb pár ezer dollárba került, és újabb illetékesek kerültek képbe. Ekkor kiderült, hogy van még egy húszezer dolláros tétel is, az őrzési díj hátraléka. Ezt is nekem kellett volna kifizetni, de erre már nem voltam hajlandó látatlanban, ezért elhatároztam, hogy személyesen is kimegyek. Ekkor már naponta többször beszéltem velük telefonon - a kommunikációjuk elég egyoldalú volt, a kifogásaimat meg sem hallották, ha pedig nem hívtam vissza őket, vagy valamit nem az utasításaik alapján csináltam, leüvöltötték a hajamat.
MN: Mennyi pénzről volt szó?
AZ: Tízmillió dollárról - egy ekkora összeg húsz százaléka forintban is rengeteg. Erről is volt egy csomó papír, küldtek egy dokumentumot a biztonsági cégtől, amely megőrzésre átvette három galvanizált acélkofferben, százdolláros címletekben. Egyévi őrzési díj volt rá kifizetve. Amikor kerek perec közöltem, hogy az őrzési díj hátralékát nem tudom kifizetni, John Cole azt a megoldást javasolta, hogy kölcsönkér egy zambiai ismerősétől - az útiköltséget azonban nekem kellett elküldenem, mert ő úgymond már teljesen csődbe ment.
MN: Nem kérdezted meg, hogy miért nem vesz ki a pénzéből?
AZ: Dehogynem, rengetegszer, de erre mindig az volt a válasz, hogy a biztonsági cég nem adja ki a koffert a hátralék kifizetése előtt. Május végén rászántam magam, hogy kimegyek hozzájuk. Ekkor már nagyjából nyolcszázezer forintot költöttem a dologra - azóta összesen több mint tízmillió forintot buktam. A bonni követségen szereztem benini vízumot, a repülőjegyet egy utazási iroda intézte.
MN: Ekkor már gyanakodtál, vagy futottál a pénzed után?
AZ: Amikor kimentem, már nem igazán hittem a dologban, de gondoltam, legalább megnézem Afrikát. Teljesen naiv voltam, az fel sem merült, hogy valami bajom eshet. Amikor megláttam az országot meg a fővárost, már kicsit elgondolkoztam. A hotelből szerencsére autót küldtek értem, onnan pedig felhívtam a biztonsági cég illetékesét. ´ Thierry Johnson néven mutatkozott be, és azt állította magáról, hogy zambiai herceg és a benini köztársasági elnök lányát vette feleségül. Stöpszli figura volt sok arany ékszerrel, és rettenetesen beszélt angolul. Hozott egy kölyköt, aki cseppet sem hasonlított rá: tizenéves létére két fejjel magasabb volt, mint az apja. Johnson Mercivel közlekedett, sofőrje volt, és a hotel személyzete szemmel láthatóan tartott tőle. Ezután vele jártam különböző találkozókra az ügyben, ahol rendre újabb költségek merültek fel. Például a vámhivatalban is jártunk, ahol az állítólagos pénz legális eredetét igazoló papírokat intéztünk. Utoljára jutottunk el a biztonsági cég vezetőjéhez, akit előzőleg mindenki rettegett személynek állított be - Johnson vigyázzba állt, ha ő hívta a mobilján. Tőle csak az összes papírmunka elintézése után kaptam időpontot.
MN: Egyáltalán láttad a pénzt?
AZ: Ha nem látom, biztos, hogy hamarabb lepattanok. Ez volt a legnagyobb húzás az egészben - van ott rendesen emberismeret meg pszichológia. Bementünk a biztonsági cég egyik irodájába, és ott találkoztam a főnökkel: nem fekete volt, hanem vékony, magas, sötét hajú arab férfi. Öltönyben ült egy számítógép előtt, és elküldte a páncélteremhez az egyik alkalmazottat - azt állította, hogy a benini központi bank egyik páncéltermét bérli, és ott van a mi csomagunk. Az embere kisvártatva visszatért egy lelakatolt, vasalt vászonbőrönddel, benne százasával kötegelt százdollárosok voltak nejlonba csomagolva. Az egész be volt szórva valami fehér porral, és volt rajta két darab levél, amit a pénz berakója írt alá. A levelekben az állt, hogy Tajvanban van egy vegyipari cég, amelyik megfestette ezt a pénzt, ilyen és ilyen kódjelű vegyi anyaggal: a bankókon volt is egy sárgásbarna, "John Cole" feliratú pecsét. A levélben meg volt adva a tajvani név és telefonszám, akit a festés ügyében keresni kellett. Volt még benne egy fiola, minta a mosó vegyszerből, szépen becsomagolva, és használati utasítás hozzá, hogyan lehet ezzel lemosni a pecsétet. Ha ugyanis kikerül a porból a pénz, az összes bankjegy teljesen megfeketedik - állította a levél.
MN: Ezt tudtad már, amikor kimentél, vagy új elem volt a sztoriban?
AZ: Nem, ezt a jelenlévők is úgy adták elő, mintha óriási meglepetés lenne. Ki is próbáltuk a vegyszert, kivettünk az egyik kupacból nyolc bankót, az egyik fickó lemosogatta, megvasalta, és valóban megtisztultak. Tapintásra a fémszál benne volt, a vízjel benne volt, amerikai dollárnak tűnt, egyet el is tettem, hogy elvisszük ellenőriztetni. Ekkor nagyon boldog voltam, hogy mégsem dobtam ki az ablakon annyi pénzt. Még a tajvani figurával kellett beszélni a mosószer miatt. Ez újabb két-három napba telt: mikor végre elértük, kijelentette, hogy van ilyen vegyszere, de százezer dollárba kerül. Hosszas alkudozás után eljutottunk odáig, hogy tizenöt-húszezer dollárért küld annyit, amennyivel le tudjuk mosni a harmadát, viszont utána dupla árat fizetünk a maradékért. Ekkor már az egész família kezdett besokallni, hogy ezt mégsem kéne - naponta kétszer beszéltem az itthoniakkal, sírtam a telefonba a tehetetlenségtől.
MN: Ezen a ponton sem láttad be, hogy módszeresen fosztogatnak? Féltél tőlük, esetleg agresszívek voltak?
AZ: Folyamatosan rágták a fülemet és felügyelet alatt tartottak, de a testi épségemet nem fenyegették. Összesen egy hétig voltam kint, életem leghosszabb hete volt. Végül úgy adtam be nekik, hogy haza akarok jönni, hogy elfogyott a pénzem, és szerzek még a vegyszervásárlásra. Itthon még volt egy jó kéthetes ámokfutásom, próbáltam maffiás és kevésbé maffiás ismerősöktől kölcsönt szerezni, de senkinek nem tetszett az üzlet. Közben kaptam a telefonhívásokat: Beninből, az Egyesült Arab Emirátusokból, Londonból, Amerikából, az isten tudja, honnan hívogattak. Végleg csak akkor mondtam le a pénzről, amikor találtunk egy ismerős hölgyet, aki Dél-Afrikában és Nigériában is dolgozott, és pontosan ismerte ezt a lenyúlási technikát. Csak akkor vált nyilvánvalóvá, hogy átvertek, mint szart a palánkon, és ki kell heverni a sokkot, hogy gyakorlatilag mindenünk elúszott, amink volt.
MN: Összesen mennyit buktál ezen a kalandon?
AZ: A nagy részét sajnos kint, Beninben fizettem ki nekik - hitelkártyával, illetve még átutalást is kértem otthonról, mert született egy olyan kiegészítő megállapodás, hogy ha Johnson megszerzi nekem az ötvenezer dolláros késedelmi díjat és végigérünk ezen a bulin, akkor én adok neki kétszázezret. Itt persze ismét ügyvédi díjak voltak. Mindenestül, az utazás költségeit is figyelembe véve negyvenöt-ötvenezer dollárt költöttem. Huszonöt éves vagyok, egyetemista, ma már két helyen dolgozom és minden mellékest elvállalok - saját számításaim szerint, ha az elkövetkező öt-hat évben úgy dolgozom, mint egy ló, vissza tudom fizetni az ügy miatt keletkezett adósságaimat.
Bodoky Tamás
