Hiába üvölti estéről estére a nézők képébe egy tébolyodottan viselkedő színész, aki most műsorvezető, hogy "Valóság csak egy van, és ez itt a való világ!" Nincs semmi távolabb a valóságshow-tól, mint a valóság.Avalóságshow nem valóság, hanem a kiválasztott szereplők valódinak tűnő életébe beleerőszakolt álvalóság, látszat, amely elfedi a tudatos és erőteljes irányítást. Ezt pedig, mint bármely más dramatikusan megszerkesztett műfaj esetében, a megfigyelt objektum vagy esemény és a megfigyelő között meghúzódó, de a jelenlétét gondosan titkoló - harmadik - résztvevő gyakorolja. A meghatározott térben összezárt játékosok és őket az otthonuk kényelméből figyelő nézők is csak kiszolgálói a show működtetésének. Azok a történések, amelyeket a néző láthat, nem kizárólag a résztvevők jellembeli tulajdonságainak következményei. Valójában a műsor készítői csak használják a játékosok jellemének bizonyos - a játék dramatikus menetének szempontjából fontos - vonásait, hogy így élezzék vagy csitítsák a közöttük már eleve meglévő vagy épp az általuk generált konfliktusokat.
Az úgynevezett játékosokat közvetlenül manipulálják a titokszobában: gépiesen érzelemmentes hang egymás tulajdonságairól faggatja őket.
Úgy tűnhet, egyszerű kérdés-felelet játékot látunk. Valójában
súlyos manipuláció
történik, minek technikája alig különbözik attól a rendőrségi gyakorlatban jól bevált kihallgatási módszertől, amelynek során az egymástól elkülönített tettestársak tudomására hozzák azt a - nem valóságos! - tényt, hogy a másik már mindent bevallott. Ettől fogva minden csak idő kérdése.
Az irányítók a játékostársak tulajdonságainak olyan elemeit hangsúlyozzák egy-egy ártatlannak tűnő kérdéssel, amelyre a kérdezett ha már fel is figyelt, a részletnek, jellemtöredéknek nem tulajdonított jelentőséget. Így a játékosok egymást érintő véleményalkotásának folyamata tetszőlegesen felgyorsítható és befolyásolható. Az eseményeket megfigyelni kívánó néző a kérdéseket ritkán (szinte sohasem) hallja, így a válasz a feleletet adó játékost jellemző öntörvényű tépelődésnek, morfondírozásnak tűnhet, amelynek következtében a néző figyelme is ráirányítódik az éppen véleményezett játékos az irányítók céljának megfelelően fontos tulajdonságára.
A mesterséges összezártságból következő ingerszegény környezetben minden kívülről érkező információ hatalmas erővel hat. A jelentéktelennek álcázott kérdések napokra meghatározzák a bentlakók viselkedését, és megváltoztatják, befolyásolják a közöttük kialakuló - de a fentiek okán cseppet sem öntörvényű - viszonyrendszert.
Azt is mondhatnánk, a valóságshow egy biliárd: Big Brothernál a dákó, azoknak pedig, akik játékosoknak hiszik magukat, csupán az egymáshoz ütődő és szerteguruló golyók szerepe jut.
A játékosokat és a nézőket egyaránt érő személytelen manipuláció működésének lényege és módszere jól megfigyelhető volt azokban a napokban, amikor egy, már-már politikai jelentőségű játékosi megnyilvánulást követően a játék irányítói agresszív támadásba kezdtek az illető kiszavaztatására.
A Pongó nevű, jókedvűen excentrikus figura hosszú időn át az egyik legnépszerűbb résztvevője volt a műsornak. Nemcsak a nézők kedvelték, játékostársai is elfogadták. Viselkedésének szórakoztató különcségei éppen abból fakadtak, hogy ő volt az egyedüli játékos, aki a helyzetnek megfelelően viselkedett: valóságosan a műsor álvalóságában. Már az első pillanatban magához vonta a néző érdeklődő figyelmét. Majd tartósította a figyelmet, és színezte is a nézőben ébredő aggodalom és szimpátia érzésének felélesztésével, amikor a játék kezdetét követően nyolcvan órán át nem aludt. A többiek csak keresték a szerepeiket és a játékban betölthető helyüket, míg Pongó magához ragadta a kezdeményezést és határozott dramaturgiával irányította a játékot. Nem tett úgy, mintha nem lennének minden sarokban és minden tükörnek tűnő felület mögött kamerák. Sőt. Dialógust kezdve azokkal, megszemélyesítette, erőteljesen hangsúlyozta, valósággal a játéktérbe szólította a játék láthatatlan, de nagyon is jelen lévő szereplőjét, a Big Brothert, vagyis mindazokat, akik a tükrök és a falak túloldaláról
Pongót és társait
irányítani, vezetni szerették volna, anélkül, hogy vezető szerepük lelepleződjön. Pongó akciója - bár a nézőket szórakoztatta - a játék egésze szempontjából nem volt szerencsés. Ha a Big Brother állandó, de láthatatlan jelenléte materializálódna a játéktérben, az zavart kelthetne a megfigyelt, vagyis a játékos és a megfigyelő, vagyis a néző viszonyában. A közvetítő, vagyis a manipulátor személytelensége, jelen nem levősége a műsor egyik legfontosabb alkotóeleme, az öntörvényű működés imitációjának állandó hitelesítése. Pongó viselkedése ettől a műsorkészítői szándéktól eltérően mintegy felnyitotta a műsor géptermébe vezető csapóajtót, és egy pillanatra láthatóvá tette magát a működést.
Ez a magatartás már önmagában is terhessé válhatott a műsor készítői számára, de Pongó a volt miniszterelnököt kritizáló kijelentése és a kipattanó politikai botrány - egy pillanatra úgy tűnt, veszélybe sodorta az egész műsorfolyamot - már kifejezetten nemkívánatossá tette további jelenlétét a műsorban.
A műsorkészítők támadása a titokszobában azzal kezdődött, hogy Pongó - a bentlakókat is szórakoztató - szerepjátékait elfojtott és robbanásra kész személyiségzavarként kezdték tudatosítani a társakban. Hogy ne legyen nagy a kontraszt a benti megítélés és a nézői vélemény között, a nézőket is megdolgozták. Két napon át rövid képsorokat mutattak, amelyekben összefüggésükből kiragadva csak Pongó grimaszolásait és a kamerákkal folytatott - olykor artikulálatlan - viccelődéseit mutatták, majd ezt követően, az esti műsorban már egy klinikai pszichiáter (csodálom, hogy vállalta) volt hivatott valós aggodalmat ébreszteni a nézőben Pongó megingott mentális állapota miatt és az ennek okán könnyen fizikai veszélybe kerülő játékostársak iránt.
Az eredmény előre megjósolható volt.
Az esetet megelőző héten még népszerűségi listát vezető Pongót a nézők a kiesésre jelöltek közé sorolták.
A politikai konfliktus azonban nem lett tartós, és valójában nem is veszélyeztette a műsort, ezért a készítőknek el kellett gondolkodni azon, hogy vajon meddig tarthatja fenn a nézők figyelmét egy szexuális kielégíthetetlenségben vergődő és megítélhetetlenül primitív nő és az őt mindig meghágni kész gitárvirtuóz élő egyenesben végrehajtott, médiatörténeti dugásai, hogy elegendő-e az érdeklődés megőrzésére az összezártak egymás elleni áskálódása, hogy meddig kíván bárki tanúja lenni egy tohonya semmittevő hőzöngéseinek.
Úgy tűnik, gyorsan megértették, hogy Pongó az a humorforrás és a játék szempontjából kreatívnak mondható személyiség, akire szüksége van a show-nak. Új stratégiát dolgoztak ki, és minden ténykedésük, médiagesztusuk Pongó megmentésére irányult.
De nézzünk egy másik esetet:
Az első játékos kiszavaztatása a nézők voksai alapján, ha lehet, még orrfacsaróbban bűzlött a manipulációtól.
A nézők
két lány közül
választhattak, akik különböző okoknál fogva (lásd a fentieket is) nem voltak szimpatikusak a házban lakó társaiknak. A kiszavazás estéjén - a már beérkezett szavazatok szerint - az egyik lány (Zsanett) biztos kiesőnek tűnt. A műsor készítői számára azonban minden valószínűség szerint - nyitottabb személyisége és a fiúkkal folytatott flörtjei okán - fontosabb volt Zsanett játékban tartása, mint Judité.
Ez a műsorszerkesztői vágy a következő módon jutott el a saját önálló ítéletében és ítélőképességében bízó nézőhöz.
A két kiesőjelöltről többször is bejátszottak egy-egy rövid felvételt. Zsanetté közömbös volt, inkább a játékos helyzeteket mutatta, míg Judittól a lány legproblematikusabb megnyilvánulását választották: "Gyere, csinálunk magunknak palacsintát, de csak magunknak" - mondta épp Zsanettnek egy reggelen. A képsor mintegy okát és magyarázatát adta Judit beilleszkedési nehézségeinek, az az érzet keletkezett, hogy Judit önzésre és klikkesedésre hajlamos személyiség. Minthogy Zsanett csupán néma szereplője volt e rövid bejátszásnak, ez önmagában is pozitívan hatott az ő további megítélésére. A kontraszt a két lány között erőteljes volt. Az eredmény pedig meglepően gyors. Tíz perccel később már Judit volt a biztos kieső. Vagyis egyetlen negatív jellemvonás - manipuláltan! - látványos felnagyítása az addig paszszív nézői indulatot Judit ellen fordította.
A manipuláció azonban még a konkrétan megfigyelhetőnél is durvább volt, mivel a kiragadott mondat nemcsak az eltelt hét számtalan egymással ellentétes hangulati töltéssel rendelkező eseményfolyamából lett tetszés szerint kiemelve, de meg lett fosztva a pontos értelmezhetőség okán tőle el nem idegeníthető szövegkörnyezettől és szituációtól is.
Judit és Zsanett reggeli beszélgetésének ugyanis az volt az előzménye, hogy a játékostársak nem várták meg a kertben rakott tüzet vigyázó (ez volt a heti feladat) két lányt a közös reggelivel, és Judit mondata a közösségnek erre a velük szemben mutatott, bántóan kirekesztő magatartására utalt. Pontosan - teljes egészében - pedig így hangzott: "Gyere, csinálunk magunknak palacsintát, de csak magunknak. Ha ők nem vártak meg minket, majd főzünk magunknak. Persze, ha kér valaki, adunk neki."
És ezek csak a manipuláció látványosabb formái. Az érzelmi törés, amit egy-egy jól kiválasztott kép verbálisan nem megfogalmazható tartalma a nézőben kiváltani képes, ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy az egyes képeknek egy képsorozatba illeszkedve olyan erejük van, amelyet a hétköznapjaink valóságában csak a legritkábban tudatosítunk. Az egyes képek ugyanis egy képsoron belül mindig és kizárólag egymás kölcsönhatásában léteznek. Hatnak egymásra, és megváltoztatják egymás jelentését. A mozgóképen megjelenő eseménysor nézőre gyakorolt összhatása pedig az eseményt bemutató képsorozat egyes képeinek a kölcsönhatásától függ, attól, hogy ki milyen szándékkal és milyen rendszerbe állítva mutatja meg azokat nekünk.
Janisch Attila
