„Hívő emberként nem tudom, mikor lesz a világvége”

Klímakatasztrófa, világjárvány, az atomháború rémét megidéző háború. Az utóbbi évek eseményeiről egyre többször juthat eszünkbe a világvége. De mit is jelent a bibliai értelemben vett világvége, hogyan viszonyult ehhez az elmúlt évszázadokban a keresztény teológia? És egyáltalán: félni vagy várni kell-e a végítéletet? Martos Levente Balázs teológust, a Központi Papnevelő Intézet rektorát kérdeztük.

Magyar Narancs: A közbeszédben gyakran emlegetjük a világvégét – ez a jelentés mennyiben ér össze és miben tér el a bibliai, teológiai értelemben vett világvégétől és végítélettől?

Martos Levente Balázs: A szorongás, a saját világunk, életünk megrendülése, a félelem, hogy ami számunkra értékes, ami a mindennapokban és az ünnepeken is megtart minket, elvész, olyan dolgok, amelyekhez mindannyian kapcsolódni tudunk. Biztos, hogy a kereszténység világvégéről szóló tanítása is kapcsolódik ehhez a félelemhez, a világ mulandóságának tapasztalatához, miközben azzal nem egyenlő. Amikor minden elpusztulni látszik, és a világvégéhez az ítélet képzetét társítjuk, igazából az a kérdésünk, hogy van-e, aki ezt rendezi, kézben tartja. A keresztény hit azt állítja, hogy a világot teremtő Isten az, aki ugyanezt a világot sajátos módon a beteljesedéshez irányítja. Ennek pedig része lesz egyfajta ítélet is.

MN: A keresztény vallás egyik alaptétele, hogy a világnak kezdete, tehát vége is van. Utóbbi mit jelent pontosan, mi történik a bibliai, teológiai értelmezés szerint?

MLB: Az ember mindig megpróbál valami értelmet találni az eseményekben. Amikor viszont azokat teljesen értelmetlennek látja, akkor a hit szerint kitartásra és türelemre van szükség, mert Isten lesz az, aki a végén megmutatja, mi az értelme mindennek. Ez az értelemadás, illetve értelemkeresés foglalja magába a végső ítéletet is. Az Ószövetség nagyon erősen koncentrál az igazságosságra, arra a tényre, várakozásra, hogy Isten igazságos, és az ember a földön akkor lesz boldog, ha ehhez az isteni igazságossághoz igazodik. Azonban nagyon sok igazságtalansággal szembesülünk… Ebbe az összefüggésbe tartozik a végső ítélet képe, amely egy nagy helyreállítás, az igazságosság helyreállítása. Ezt lehet úgy is mondani, hogy Isten megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. Pontosabban: az igazakkal kapcsolatban mondja a Szentírás, hogy föltámadnak, és örök életben részesülnek, a gonoszoknak pedig valamiféle örök kárhozat lesz az osztályrészük. Az ítéletnek tehát egyrészt etikai perspektívája van. Másrészt a végső ítélet képe soha nem egyszerű leírás arról, mi fog történni, hanem mindig buzdítás arra, hogy ha Isten szétválasztja a jókat és a gonoszokat, akkor mi igyekezzünk a jók közé tartozni. Hiszen az ember még dönthet úgy, hogy minden nehézség ellenére is igyekszik jót cselekedni.

MN: A nagy történelmi válságok idején mindig felerősödnek a világvégéről szóló diskurzusok. De melyek voltak azok a korszakok, amikor a világvége témája aktívan foglalkoztatta az egyházat, a teológiát?

MLB: Az első nagy időszak, amikor erről a teológia számára fontos állítások keletkeznek, maga a Biblia világa, az ószövetségi prófétaságnak az a vonulata, amelyik várja Isten be­avatkozását. A zsidó nép a Második Templom korában, a perzsa uralom idején elveszítette politikai önállóságát. A második ilyen szakasz már Jézus működésével kapcsolatos, az úgynevezett zsidó háború kora, amikor az első keresztények számára szó szerint összedől a világ: a rómaiak lerombolják a jeruzsálemi templomot. Kr. u. 70-ben vagyunk, az evangéliumoknak is az a szakasza ez, amely Jézus tanításában látja meg, miként valósul meg Isten gondviselő szeretete az üldöztetéseken és a megrendülésen keresztül. A következő, más értelemben jellegzetes időszak a Kr. u. 1000 körüli. Ekkor felerősödnek a millenarista tendenciák, azaz sokan a Jelenések könyvére alapozva Krisztus ezeréves földi uralmának bekövetkeztére számítanak. Teológiai közhely, hogy az első keresztény nemzedék nagyon közelre várta Krisztus visszatérését. Tehát a keresztény világképben tényleg ott van a várakozás, hogy az Úr, aki feltámadt a halálból és ezzel mindenki számára új időt kezdett, az idők végén visszatér, és ezzel vége a történelemnek.

A nagy történelmi fordulópontokon erősebb a világvége témája felé fordulás, de ez a megrendülés minden nemzedékben megteremhet. Természetes, hogy amikor bajba kerülünk, kérdéseket teszünk fel.

Korról korra különböző, hogy ezekre a kérdésekre mennyire sikerül egyetemes válaszokat adni. A mai korra egyebek közt az is jellemző, hogy nincsenek ilyen nagy, közös válaszaink. A hit által adott válaszok sem tűnnek olyan konkrétnak, senki nem merészeli komolyan azt állítani, hogy a világon tapasztalható rossz egyszerűen büntetés. Egy ilyen korban, mint a mostani, válaszok sokasága létezik, a kereszténység pedig arra törekszik, hogy ne hagyja magára azt az embert, aki a kérdésével támaszt keres.

MN: Van-e különbség az Ószövetség, illetve az Újszövetség világvége elképzeléseiben? Az Ószövetségben talán hangsúlyosabb a haragos, büntető Isten képe – változik-e ez az Újszövetségben?

MLB: Az Ószövetség sem haragvóbb, mint az Új, vagy pontosabban: az Újszövetségben is vannak kemény, ha tetszik félelmetes képek a végítéletről. Máté evangéliumában nemcsak azt olvassuk, hogy „gyertek, Atyám áldottai”, hanem azt is, hogy „távozzatok, ti gonosztevők, az örök tűzre”. Ott van a Jelenések könyve is, az szintén nem mentes haragos vagy akár kifejezetten erőszakos képektől. De újra látni kell, hogy ezeknek a képeknek többnyire buzdító, pedagógiai céljuk van. Másrészt kétségtelen, hogy az Újszövetség főszereplője Jézus, aki a saját személyét tekintve nagy újdonság: egyrészt látható benne az irgalom, amivel az emberekhez közeledik, másrészt már az evangéliumok úgy mutatják be a kereszthalálát, mint amelyben Isten elkezdi a végső ítéletet. Ebben a végső ítéletben Isten nemcsak hatalmasnak, hanem kiszolgáltatottnak is bizonyul. Az Újszövetségben megváltozik a végítélet logikája: Isten nem független bíróként, valahonnan felülről ítél a jók és igazak vitájában, hanem magára veszi azt a különös fáradságot, hogy az elzárkózót megnyerje szeretetével. A külszínen az Újszövetség nem von le az ítélet komolyságából, a mérce radikalitásából, ugyanakkor azt állítja, hogy a bíró, vagyis Isten, még intenzívebben az ember mellett áll, nem pártatlan bíró, hanem nagyon is a javunkat akarja.

 

Martos Levente Balázs teológus

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A világvégén bekövetkező végső ítélet mennyiben különbözik a halálkor bekövetkező megmérettetéstől? Hiszen ott is van már egyfajta döntés, hogy ki kerül a mennyországba, ki a pokolra.

MLB: A feltámadásnak és az örök életnek is az a reménye, hogy az egész világ egy nagy teljességhez jut el. Meghívást az üdvösségre csak az ember kapott, de az ember test és lélek. Életünkhöz hozzátartoznak mindazok a kapcsolatok is, amelyekkel a világhoz kötődünk. Az ember örök beteljesedése tehát nem­igen képzelhető el a világ teljes átalakulása nélkül. Ugyanakkor az egyes ember halála személyes értelemben döntő fordulat. Igaz, hogy erről a kereszténységen belül is különböző elképzelések vannak. A katolikus hagyomány azt állítja, hogy a halálunkban találkozunk Istennel, ugyanakkor szükségünk van még egyfajta belső átalakulásra, hogy az örökkévalóság teljes örömére juthassunk. Vagyis a katolikus hagyomány különbséget tesz a személyes megérkezés és a végítélet teljessége között, ezért például értelmesnek látja, hogy imádkozzunk az elhunytakért, és kifejezzük a közösségünket velük.

MN: A világvégével, végidővel kapcsolatban vágyakozást, várakozást említ. Mindeközben a Bibliában leírtak korántsem mutatják vonzónak a világvégét: katasztrófák, járványok előzik meg, Isten haragjának hét poharát csapásokként az angyalok a földre ürítik, bekövetkezik az armageddoni háború. Ez sokkal inkább hangzik félelemkeltőnek, mint hívogatónak. Ez hogyan fér össze a vágyakozással?

MLB: Semmit nem spórolhatunk meg magunknak, ami a félelmet illeti. Mindenszentek napján én is újra meghallgattam Mozart Requiemjét. Megdöbbentő erővel jelenik meg benne ez az ítélettől való félelem, amelynek a szükségességét, Isten büntető igazságosságát a középkori hagyomány a mainál sokkal erősebben hangsúlyozta. Ha elmegyünk egy-egy középkori templomba, a falfestményeken gyakran látjuk, hogy a művészek is nagyon keményen próbálják szembesíteni az embereket eltékozolt életük lehetséges következményeivel. Ma inkább az ismeretlentől való félelemről beszélhetünk. Nem tudjuk, milyen lesz odaát, és ez ugyanolyan kettősséget okoz bennünk, mint amikor például van egy fontos találkozás, amelyet várunk, mégis félünk tőle. Hitem szerint viszont a legszebb találkozásaimban is jelen van Isten, így abban is bízom, hogy vele találkozni jó lesz. Tehát félünk az ismeretlentől, mégis van valamiféle tudásunk arról, hogy milyen is lesz a teljes szeretet.

MN: Maga a találkozás, az új világ tehát reménykeltő, de előtte ott vannak a csapások, katasztrófák. Azok számára, akik Isten szemében üdvözülhetnek, miért kell ezeket a büntetésként hangzó csapásokat átélni?

MLB: 1996-ban megöltek hét szerzetest Algériában, vezetőjüknek, Christian de Chergének megmaradt a végrendelete, amelyben azt írta: túl sokat éltem ezen a Földön ahhoz, hogy azt gondoljam, nem vagyok részese annak az erőszakhullámnak, amely ezt a Földet elborítja. Vagyis nagyon nehéz általános kijelentéseket tenni arról, hogy mit jelent igaznak lenni, vagy ártatlanul szenvedni. Az igazán hívő ember nem a másikra mutogat, hanem saját hibáit látja be, illetve megtanul bízni még az elmondhatatlanul nehéz helyzetekben is. A kereszténység ezt a reményt akarja adni, az az elsődleges állítása, hogy nincs kiúttalan helyzet, és nem az, hogy Isten majd a végén úgyis megfizet a gonoszoknak. Isten ismeri az igazi szándékainkat, még ha olykor kevesek voltunk is mindannak a jónak megtételéhez, amire vágyakoztunk. Karl Rahner, a 20. század egyik legnagyobb teológusa azt írta le, hogy a szenvedés Isten végső nagy titka. Újra meg újra tudunk okokat mondani, beszélhetünk arról, hogy a szenvedésben érik az ember, érik a világ, bölcsebbé válunk, jobban látjuk, mi az igazán fontos. Gondolhatjuk azt is, hogy van olyan szenvedés, amelyet megérdemeltünk.

De az, hogy az egész világban miért találkozunk lépten-nyomon megmagyarázhatatlannak tűnő szenvedéssel, igazából titok.

Csak az a reményünk, hogy ez a bizonyos végső ítélet nemcsak ítélet lesz, hanem az igazságba való beavatás is, amikor végre megértjük, miért kellett és miért szabadott mindennek éppen így megtörténnie.

MN: A csapások, katasztrófák a köznapi gondolkodásban a mi hibáink, mulasztásaink miatt bekövetkező dolgok, amelyek ahhoz vezetnek, hogy el kell jönnie a világ, a történelem végének. De mintha a Biblia pont fordított ok-okozatot állítana fel: a világvége mindenképp eljön, ennek előrejelzéseként zúdulnak ránk a különféle csapások. Hogyan látja a teológia ezt az ok-okozati viszonyt?

MLB: Egyrészt tény, hogy a nehéz helyzeteknek el kell gondolkoztatniuk, fel kell ébreszteniük minket. Amíg kényelmes az életünk, gyakran nem törődünk a dolgok lehetséges következményeivel. A nehézségeknek tehát ma is jelző szerepet tulajdonítunk. Másrészt az Istenről való beszédet ma kétségtelenül kihívás elé állítja, hogy számos helyzetben, ahol azelőtt Isten közvetlen befolyását feltételezték, emberi ésszel leírható ok-okozati összefüggést és törvényszerűséget látunk. Azt, hogy Isten hogyan kapcsolódik be ebbe az ok-okozati láncolatba, ma sokkal differenciáltabban vagy óvatosabban közelítjük meg. Nem véletlen, ha a klímakatasztrófáról van szó, akkor például Ferenc pápa azt hangsúlyozza, hogy a természet iránt kötelességünk van, hogy az életmódunkat meg kellene változtatni, hogy törődnünk kellene a szegényekkel. Utóbbinak nagyon jó módja, hogyha nem tesszük tönkre a világot, amelynek a változásait sokkal jobban ki tudjuk védeni egy gazdag, fejlett társadalomban. De gondolhatunk a személyközi kapcsolatokra, a pszichológia megfigyeléseire is. Ma senki nem meri a teológusok közül egyszerűen azonosítani a belső megmozdulásainkat Isten hangjával. A lelkiismeretet ennél összetettebbnek képzeljük el. A teológia tanúságot tesz arról a hitről, reménységről, hogy Isten lehetővé teszi az ember számára, hogy felismerve a világ összefüggéseit, egyre szabadabban és egyre tudatosabban alakítsa a saját jövőjét. Ebbe az is beletartozik, hogy mindent tegyünk meg a klímaváltozás megfékezéséért, és azért, hogy egy igazságosabb és testvériesebb világban tudjunk élni ezen a Földön.

MN: A Biblia szerint Isten közvetlen beavatkozásaként mindenképp bekövetkezik a világvége, tehát nem mi emberek okozzuk. Akkor milyen felelősségünk van ebben?

MLB: A végítéletet a Szentírás és a teológia is véglegesen Isten művének ismeri el. Egy olyanfajta beteljesedést, gyökeres változást említenek a szent könyvek, amelynek a lényege, hogy nem mi csináljuk, hanem valaki, akit nagyon vártunk, végre rendet tesz, kiszabadít, új és teljes életet ad. Hívő emberként nem tudom, mikor lesz a világvége, a magam részéről abból indulok ki, hogy korábban fogok meghalni, minthogy ez bekövetkezzen. Nem gondolom, hogy egyenlőségjelet kellene tennünk a világ olykor-olykor katasztrofális állapota és a teológiai világvége között. Az emberiség még nagyon sokat fejlődhet a szeretetben.

Nem tudjuk elképzelni, én hívő emberként sem tudom elképzelni, hogy Isten mikor mondja azt, hogy elege volt a világ fejlődéséből.

Az emberiség sok szempontból szebbé tette a földi életet, ugyanakkor sok szempontból rettenetes károkat és fájdalmakat okoztunk egymásnak. Ma is abszolút érvényes a meghívás, hogy építsünk egy emberibb világot. A hívő ember reméli, hogy Isten mellette áll ebben az igyekezetében. Ez a remény erőt ad egy értelmes, szép, cselekvő és bátor életre.

MN: Mi történik azokkal, akik nem részesülhetnek a végítélet utáni új világban?

MLB: Van Jézusnak egy példabeszéde a dúsgazdag emberről és a szegény Lázárról, amelyben az ezen a földön végtelen szegény és kiszolgáltatott Lázár az örök boldogságba kerül. A dúsgazdag ember viszont, akinek mindene megvolt, de a szegénnyel nem törődött, a pokolba kerül, lángok közé. Az ő sorsának egyik jellegzetessége az elszakítottság: nem tud kapcsolatot találni sem Ábrahámmal, sem Lázárral, sem a testvéreivel, akiket figyelmeztetni próbálna, hogy változtassák meg az életü­ket. Tehát a keresztény hagyomány szerint a pokol lényege az elszigetelődés, a magunkba fordulás. Ha valaki újra meg újra az elzárkózást választja élete fő vezérelvének, akkor az élet végén képtelen lesz amellett dönteni, hogy Isten felkínált szeretetét elfogadja. Sokféle művészi ábrázolása és megközelítése van ennek a valóságnak. C. S. Lewis egy regényére szívesen hivatkozom, amely elképzeli, hogy a pokolból egy kirándulóbusz felmegy a mennyországba, és a buszon utazók a mennyország előterében sorra találkoznak az életük fordulópontjait meghatározó személyekkel. Ezek a beszélgetések azonban kivétel nélkül úgy zárulnak le, hogy a busz utasai újra a poklot választják, mert még mindig képtelenek arra, hogy azon a bizonyos ponton túllendüljenek. Ez a kép végül is arról szól, hogy az üdvösség az igazság és a szeretet melletti döntés által érhető el. Az igazságnak az én igazságom is része, de csak az egyik része.

MN: Amikor a várt új világról van szó, egy lelki, metafizikai világról vagy egy fizikai síkon is elképzelt új emberiségről, új földről van szó?

MLB: Ez az, amiről nem tudunk nyilatkozni. A Biblia sugalmazott szerzője azt állítja, hogy új ég és új föld lesz. Ez azt jelenti, hogy a kozmosz, a rendezett világ gyökeres átalakuláson megy át. A kereszténység lényeges tanítása a test föltámadása. Ennek nem az a lényege, hogy a sírokból előjönnek a holtak, hanem a testi valónk megújulása. A személyes integritásunk része a testünk is. Nem tudjuk, milyen lesz az új, feltámadt testünk, de felismerjük benne önmagunkat. Vagyis: annyit tudunk, hogy azok leszünk, akik voltunk, nem tudjuk pontosan hogyan, de megőrizzük integritásunkat. Amikor kispap voltam, nagyon szerettem Pilinszky Jánost olvasni, neki nagyon szép képei vannak arról, hogyan fog zajlani mindez, hogy ennek mennyire része lesz az, ahogyan ezen a Földön a szeretetet megtapasztaljuk – például az Egyenes labirintus című versre gondolok. A szeretetet sem csupán lelki érzelemként tapasztaljuk meg, megnyilvánulhat egy kézfogásban, egy ölelésben, a terített asztal gazdagságában. Tehát része a fizikai létünk.

MN: A tudományos életnek is több világvége jóslata van, kezdve azoktól a kutatásoktól, amelyek arról szólnak, mikor érünk a Föld erőforrásainak a végére… Hogyan viszonyul ezekhez a keresztény világvége kép?

MLB: A hit számításba veszi azokat a tudományos kereteket és adatokat, amelyekkel találkozik. Ha egyszer a Föld átalakulása fogható közelségbe érkezik, akkor a hívő emberek és a teológusok, ha lesznek még, minden bizonnyal azon fognak dolgozni és arra fognak biztatni mindenkit, hogy más helyeken keressék az élet lehetőségét. De mindig abból indulunk ki, hogy Jézus azt mondta, „nem tudjátok sem a napot, sem az órát”. Ez azt jelenti: a hitnek nem feladata, hogy a történelem végét jósolja.

Nem tudjuk, mikor lesz, de tudjuk a lényegét, hogy Istennel találkozunk.

A közeli végidővárás a korai kereszténység sajátja volt, annyiban azonban mindig aktuális, hogy az idők vége bármikor eljöhet.