„Nem sürgetünk senkit”

Van egy intézmény a Józsefvárosban, ahol azok a bajba jutott, szenvedélybeteg fiatalok is segítséget kapnak, akik kihullottak az iskolai rendszerből. A Megálló Csoport Alapítványnál nemcsak különféle terápiák, foglalkozások vannak, abban is segítenek, hogy klienseik érettségit szerezzenek.

„Lassan egy éve vagyok itt, mert eléggé ellógtam az iskolából, drog- és alkoholproblémáim voltak, a sok hiányzásom és túlkorosságom miatt nem vettek fel sehova, itt viszont van lehetőségem tanulni” – meséli a huszonéves Gabriella, akinek korábban a speed, ecstasy és alkohol háromszögében teltek a napjai. Most abban reménykedik, hogy két-három év múlva le tud érettségizni.

A Megálló valóban „alulról jövő”. A csoportot néhány leállt anyagos hozta létre még a kilencvenes évek elején azzal a céllal, hogy átadják tapasztalataikat a kigyógyulással kapcsolatban, és segítséget nyújtsanak a rendszeren kívüli, elveszett drogosoknak.

 

Jönnek, mennek

„Olyan volt szenvedélybetegek indították el a Megállót, akik vidéki, zárt rehabilitációs intézményekben jöttek helyre, és visszatérve a fővárosba szerettek volna kezdeni valamit a sok kallódó, fiatal drogossal is” – meséli az alapítvány mostani elnöke, Kathy Zsolt. Húsz éve még csak páran gyűltek össze egy Orczy kerti faházban, ma naponta úgy 50 ember fordul meg a József utcában található központjukban, ahová 2010-ben költöztek.

A Megálló nyitott csoport: bárki bármikor besétálhat hozzájuk, és addig vesz részt a foglalkozásokon, ameddig kedve tartja. „Nálunk a terápia soha nem ér véget. Nyilván az a célunk, hogy a fiatalok előbb-utóbb a saját lábukra álljanak, érettségizzenek le, kezdjenek el dolgozni, de mindezt a saját tempójukban kell elérniük. Nem sürgetünk senkit” – mondja Kathy Zsolt. Az önsegítő csoport mellett művészeti és terápiás foglalkozások is vannak, színjátszó és pszichodrámacsoport, zeneterápia, fotókör, és sportolási lehetőséget is biztosítanak. A terapeu­ták nagyrészt leállt szenvedélybetegek, úgynevezett tapasztalati szakértők.

A csoport oktatási programja a Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnázium és Szakközépiskolával közösen zajlik. „A diákok áramlása kétirányú, a tanodából a még ott is »prob­lémásnak« számító, drogos fiatalok érkeznek, mi pedig azokat küldjük vissza, akik felkészültek a további gimnáziumi tanulmányokra, illetve arra, hogy érettségi vizsgát tegyenek” – mondja az alapítvány vezetője, ugyanis a Megállónak csak arra van jogo­sítványa, hogy felhozza egy bizonyos szintre a diákokat. Magyart, angolt, matekot és történelmet tanítanak szakirányú végzettségű tanárok kis létszámú csoportoknak. Így a diákok könnyebben tudnak figyelni, miközben a pedagógusok valamiféle partnerségen alapuló, mellérendelt tanár-diák viszonyt próbálnak kialakítani. Persze nem csak a tanodán keresztül lehet bekerülni a Megálló oktatási programjába, ahogy más foglalkozásokra, ide is bárki jelentkezhet. Sikertörténetről azonban nem beszélhetünk. Évente maximum 50 fiatal jelentkezik az oktatási programra, de ahogy telnek a hónapok, egyre kevesebben jönnek, idővel egy részük teljesen kikopik. „Év elején vannak a legtöbben, aztán visszaesik a lendület, bár sokszor előfordul, hogy a tanodában olyanok tesznek érettségit, akik két-három évvel ezelőtt nálunk kezdték, csak eltűntek” – mondja Kathy Zsolt, aki egyébként történelem szakos tanár, ám ő maga is úgy gondolja, hogy sokszor nem a tantárgy oktatása a legfontosabb, hanem az, hogy a diák megtanuljon egyáltalán odafigyelni és tanulni. Nem véletlen, hogy a Megállóban nincs folyamatos számonkérés, szorgalmi és vizsgaidőszak van. „Akik kikerülnek a középiskolai rendszerből, azért tudják értékelni, mert megszűnik a mindennapos feszültség. Hogy felelés lesz, vagy hogy előző nap nem jött be, amiért másnap előveszik vagy bármi. Igyekszünk ezeket a feszültségeket levenni a fiatalok válláról, megpróbáljuk mindenkinek személyre szabni a haladási ütemét, nincs olyan, hogy kibukik valaki egy osztályból, mert nem felelt meg. Ha valaki lassabban halad, akkor azt úgy értékeljük, hogy ez az ő tempója. De van olyan is, aki egy év alatt le tud érettségizni. Itt nem 15-16 éves fiatalokról van szó, hanem huszonévesekről inkább, akiknek nincs négy évük arra, hogy ezzel foglalkozzanak” – teszi hozzá az alapítvány vezetője.

 

Maradnak, távoznak

Dávid a középiskolában kezdett el füvezni és inni, mert sajátos kinézete miatt nem fogadták el társai, és ezt nem tudta másképpen elviselni. „Nem tolerálták, hogy feketében jártam, és a körmömet is ilyen színűre festettem. Tizennyolc évesen kirúgtak, de én többre tartom magam annál, hogy érettségi nélkül mászkáljak, ezért felvételiztem a tanodába, ahonnan ide irányítottak át” – meséli a húszéves fiú, aki jövőre szeretne leérettségizni. „Sokan azt gondolják, hogy mindig valaki más a hülye, a tanár, mert pikkel rá, az igazgató… Mindenki hibás, csak ő nem. Először azt kell megérteniük az ide tévedő fia­taloknak, hogy nem a tanulás az elsődleges problémájuk, mert aki ezt nem látja, az itt sem fog tudni boldogulni. Az ő problémájuk az, hogy drogoznak” – mondja Kathy Zsolt. „Itt hamar kiderült, hogy az életvitelemből fakadóan nem mentek eddig rendesen a dolgok, ezért járok az önsegítő csoportokra is, ez sokat segített abban, hogy határozottabb legyek, és elfogadjam önmagam” – ismeri el Dávid, aki a tanulás mellett dolgozik is, a Megállóban ő takarít, és a recepciót is ő vezeti. A fiú szerint ez a kisebb munka felkészíti őt egy igazi munkára. Úgy érzi, ideje lenne továbblépnie, csak még nem tudja, mihez kezdjen. „Arra nincsenek éveim, hogy diplomát szerezzek, dolgozni kéne… Valószínű, hogy kimegyek Angliába vagy Hollandiába, de nem tudom, hogy ott mi lesz” – vázolja terveit.

„Speed, biofű, dizájnerdrogok, kipróbáltam őket, megtetszett és szerettem, de nem emiatt rúgtak ki – mondja Peti, aki már többször is kikötött a Megállónál. – Elég konzervatív iskola volt, és egy reggel elfelejtettem kivenni a piercingemet, késtem, és egy monoklim is volt.” Szerinte „nem olyan vész ez a hely”, rosszabbra számított, először azt hitte, durvább arcok vannak.

Lehet, hogy így van, ám pár éve a vezetőség mégis úgy döntött, hogy nélkülözhetetlen a csapatba egy pszichiáter és két pszichológus. „Vannak olyan esetek, amik meghaladják a kompetenciáinkat, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy valaki azért olyan, mert szer hatása alatt van, vagy azért, mert már annyira szétszedték ezek az anyagok, hogy szinte beleőrült – mondja az alapítvány elnöke. – Nemrég bejött valaki az önsegítő csoportra egy befőttesüveggel, amiben a saját vizelete volt, és azt iszogatta. Én csak kapkodom a fejemet, hogy milyen új drogokat dobnak piacra. Olyan gyorsan pörög az egész, hogy mire megtanulod az egyiket, már nem is aktuális.”

A Megállónál a szülők is részt vehetnek a terápiában, tapasztalati szakértő és pszichológus segítségével dolgozhatják fel a családon belüli problémákat, ám – ahogy azt Lisznyai-Mindák Cecília pszichológus említi – ritkán tudják őket bevonni a segítői folyamatba. „Nehéz megérteniük és elfogadniuk, hogy nem csak a szenvedélybeteg fiataltól kell várni viselkedés- és személyiségbeli változást, hanem – a rendszer­szemléletből adódóan – az őket körülvevő családtagoknak is változtatniuk kell a berögzült mintákon.” A pszichológus szerint a szülők megijednek a felismeréstől, hogy nekik is szerepük van a szerhasználó rendszerben. „Pedig hasznos lenne számukra, hiszen itt megtanulhatják többek között azt is, hogy a drogosnak nyújtott segítés nem ugyanaz, mint bárki másnak, hiszen ők gyakran ellentétes logika szerint működnek, manipulálnak és használják környezetüket.”

Napról napra

„Hatvanéves vagyok, alkoholista. Folyamatosan józanodok, de­cemberben lesz húsz éve, hogy nem ittam egy kortyot se” – meséli Minyó Szert Károly képzőművész, aki a fotókört vezeti. Annak idején a műtermével együtt költözött a Megállóba, mint mondja, számára is terápia az, amit csinál. „Fotókörnek indult, de mára inkább afféle kulturális horizont- és perspektívanövelő józan elfoglaltsága lett a fiataloknak. Meg nekem is. Járjuk a várost, elmegyünk múzeumokba, közben fotózunk, és amikor visszajöttünk, megbeszéljük a látottakat, elemezzük az elkészült képeket.” Minyó szerint az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy egy nagyon heterogén társaságot kell rávennie arra, hogy figyeljen, vagy egyáltalán normálisan viselkedjen például egy kiállításon. „Vegyes a társaság mind kulturális, mind szociális téren, ráadásul nem csak függők jönnek el hozzám, van, akit egyszerűen érdekel a dolog” – mondja a művész, ami egyébként nemcsak az ő foglalkozásaira áll, hanem az oktatási program egészére is. „Tizedik után úgy döntöttem, hogy nem folytatom az iskolát. Most huszonnégy éves vagyok, és szeretnék leérettségizni, ezért vagyok itt” – mondja Bence. Csakhogy
a Megállónál épp az oktatásra a legnehezebb előteremteni a pénzt, néhány éve szüneteltetni is kellett ezt a programot. Mára valamelyest rendeződött a helyzet, ami persze csak azt jelenti, hogy épp nem fenyegeti őket a bezárás veszélye.

„Nem egyszerű pályázatokból egyszerre fenntartani a terápiás és oktatási tevékenységünket.
A havi normatív támogatásunk 1,8 millió forint, ami a foglalkoztatási követelményekre és a ház fenntartására megy el. Oktatásra nincsenek kiírt pályázatok, legfeljebb sportolásra és hátrányos helyzetűek foglalkoztatására, ami azért furcsa, mert ez így olyan, mintha az állam azt gondolná, aki kiesik az oktatásból, az oldja meg segítség nélkül. Segítség nélkül viszont ezek a fiatalok droghoz nyúlnak, kriminalizálódnak” – mondja az alapítvány elnöke, aki ennek ellenére is bízik abban, hogy rendeződnek a dolgaik. És hogy egyszer a nagy álmuk is valóra válik, beépíthetik a tetőteret, ahol félutas szobá­kat szeretnének létrehozni. Kathy Zsolt szerint akkor tényleg minden egyben lenne, az oktatás, a terápia és a rehabilitáció utáni átmeneti segítség, csak hát épület-felújításra, karbantartásra éppúgy nincsenek aktuális pályázatok, ahogy az oktatásra sem.