Nem vagyunk tehetetlenek, csak arra tanítottak minket

Szomorú vagy sem, társadalmunk hierarchiaalapú.

Van, aki fent van és van, aki lent, van, aki rendelkezik hatalommal és van, aki nem. Persze, a státusz és a hatalom nem feltétlenül függnek össze, gondoljunk csak egy lassabb postai ügyintézőre és egy sietős ügyfélre vagy egy szigorúbb ellenőrre és egy trehányabb utasra, a lényeg, hogy a rendszer, amiben élünk, egyenlőtlen.

Nem is tudom, hogy működne-e, vagy hogy van-e, volt-e, lesz-e egyáltalán olyan társadalmi berendezkedés, amelyben tényleg mindenki egyenlő, de azt sejteném, hogy a legtöbb közösség azért egy ilyen rendszerben él. És hát nemcsak úgy belecsöppenünk ezekbe a közösségekbe, hanem mi magunk hoztuk létre, és mi magunk is működtetjük őket.

Joggal merül hát fel az a kérdés, hogy miért működtetünk egyenlőtlen és igazságtalan rendszereket? Szerencsére a szociálpszichológia szállítja is a válaszokat, mégpedig három

fantasztikusan érdekes és egyben rettenetesen nyomasztó elmélet formájában.

Ez a három elmélet a következő.

1. A társas identitás elmélete, ami arról szól, hogy azonosulunk a saját csoportunkkal és ezzel egy időben fel is értékeljük a saját csoportunkat, aminek egyenes és óhatatlan következménye az is, hogy a másik csoport leértékelődik. Ez elég komoly dolog egyébként, ugyanis még random, teljesen értelmetlen alapon szétosztott csoportoknál is megjelenik.

2. A szociális dominancia elmélete szerint gondolatok (szexizmus), rendszerek, különböző intézmények (rendőrség, bíróság) és ideológiák (protestáns munkaetika) kialakításával és működtetésével tartjuk fenn a hierarchikus rendszerünket és vele együtt kőbe véssük az elnyomást. Ilyen mondjuk a szexizmus, a rendőrség, a bíróság vagy a protestáns munkaetika.

3. A rendszerigazolás még ennél is messzebb megy, az elmélet azt mondja ki, hogy a körülöttünk lévő rendszert nem csak igazságosnak tartjuk, de az alávetett, tehát hátrányt szenvedő csoportok is a magas státusszal rendelkezőket preferálják magukkal szemben.

Ezek a valóban érdekes és valóban kellemetlen elméletek viszont szerencsénkre megmaradhatnak csupán érdekesnek, mert – legalábbis számunkra – kellemetlenek nem lesznek, ugyanis a 2-es és a 3-as számúak Magyarországra jóval kevésbé jellemzőek, mint az amerikai társadalomra – derül ki többek között Hunyady Györgynek, az ELTE-PPK professor emeritusának, az MTA rendes tagjának a Magyar Tudományban nemrég publikált tanulmányából.

A magyar társadalom, mint írja, ugyanis nem összevethető és összekeverhető az amerikaival. Sem társadalmilag, sem történetileg, sem kulturálisan, sem gazdaságilag, sem méretileg, sehogy. Sem most, sem az elméletek megszületésekor, az ezredforduló környékén.

Az tehát érthető, hogy a világháborúkból győztesen kikerülő, gazdasági szuperhatalom igazságosnak és fenntarthatónak tartja társadalmuk működését, ezzel szemben a világháborúkat, szabadságharcokat és a területének nagy részét többször is elveszítő ország esetében, ahol a rendszerváltás és a demokrácia meghonosítása is félresiklott, aligha lesznek rendszerigazoló gondolatok.

Kalodával ismerkednek a Hild József Általános Iskola másodikos diákjai a Magyarság Házában, a Mátyás király-emlékév rendezvényén

Fotó: MTI

Egy ilyen ország és társadalom esetében viszont akkor mi a franc tartja fenn a társadalom igazságtalanságait?

Hát, talán benne is van a válasz az előző bekezdésben, a magyar történelemben.

Itt aztán a közhangulat nem különösebben boldog és nem is különösebben elégedett,

hatalmas a feszültség a kívánt és a vélt társadalmi közállapotok között,

nincs meg az áhított szociális biztonság,

társadalmi szinten nagyon komoly mértékű a tanult tehetetlenség,

kicsi a szolidaritás a társadalmi csoportok között,

rendszerigazolás helyett jóval jellemzőbb a rendszerkritikus szemlélet,

nagyon elégedetlenek vagyunk a jelennel, ami pedig azzal a következménnyel jár, hogy a múlt felértékelődik,

dúl a pesszimizmus, vagy talán még drámaibban, Hunyady kifejezésével élve a depresszív realizmus, viszont

nagyon komoly a demokráciába vetett hit.

Fontos megemlíteni, hogy bár az említett tanulmány 2018-as, a vizsgálat, amire Hunyady itt hivatkozik, 2010 és 2013 között készült. De még mindezek tudatában is két dolog tűnik részben számomra, részben Hunyady számára lehetséges magyarázatnak arra, hogy miért marad mégis minden a régiben.

A szolidaritás hiánya, a tanult tehetetlenség és a szociális biztonságon ejthető további sérülések elképzelése már önmagában is bénító, tehát rendszerfenntartó.

De ha még ezek ellenére, a demokráciába vetett hitünk és rendszerkritikus gondolkodásunk következtében meg is valósulnának hierarchialebontó fantáziáink és vágyaink, az egyrészt a hatalom ellenállásába ütközne (lám, újra itt a tanult tehetetlenség), másrészt, még ha sikerülne is lebontani a hatalmat, az eredmény, mint írja Hunyady, kétséges, és hát a rendszer alternatívája, pláne alternatívái sincsenek különösebben kimunkálva vagy kipróbálva.

Mindez több, mint bénító.

Ez maga az idegzsába.

Vagy hogy még drámaibban fejezzem ki magam: a depresszív realizmus.

Hogy ezt követően lehet-e vidáman zárni egy ilyen cikket?

Azt hiszem, nem.

Minimum két konzekvenciát viszont le lehet vonni.

A tehetetlenségünket tanuljuk, nem abba születünk bele, tehát tenni mindig lehet.

A szolidaritás hiánya szintén nem emberi sajátosság, ez megint kulturális és szociális konstrukció.

___

A cikk megírásában nagy segítségemre volt Kende Anna, az ELTE-PPK Szociálpszichológia Tanszékének tanszékvezetője.

Források (fontos a keresztnevek jelölése is, olyan jó ugyanis szembemenni azzal a sztereotípiával, hogy a tudomány valami férfias dolog lenne): Hunyady György (2018). Rendszerigazolás és rendszerkritika. In. Magyar Tudomány 2018/3; Jim Sidanius – Felicia Pratto (2005). A társadalmi dominancia. Osiris Kiadó, Budapest; Eliot R. Smith, Diane M. Mackie, Heather M. Claypool (2016). Szociálpszichológia. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.