Lehet sírni, lehet összezuhanni – Kiirtanék egy-két gyásszal kapcsolatos mítoszt

Lelki betevő

Az élet megy tovább, legalábbis így tartja a köznyelv. Pedig dehogy.

De így tartja a korábban is már ihletet adó This Is Us (Rólunk szól) című sorozat második évadának 14. része is.

De spoilerezni ezúttal nem fogok, csak annyit mondok, hogy dehogy megy tovább az élet. És igazából a sorozat sem hiszi ezt, hiszen az eddigi részek másról sem szóltak, mint Jack halálának évtizedeken keresztül történő feldolgozásáról.

Ami nem igazán fog menni, a halált ugyanis nem lehet feldolgozni.

false

 

Fotó: Aritra Sen Flickr

A halált megérteni sem különösebben lehet, az egyetlen dolog, ami talán mégis megtörténhet, ha az ember megszokja és elfogadja. No nem a halált, mert szerintem azzal egyiket sem lehet, hanem magát a gondolatot. Hogy mostantól akkor ő, aki meghalt, nincsen. Tehát a hiány megszokásáról és elfogadásáról van szó.

Azt hiszem.

Ehhez azonban csomó minden kell, ami közül talán csak az idő az, ami magától is megy. Vagy telik.

A többihez tudatosság, önismeret és elfogadás, nyitottság kell.

Illetve annak tűrése, hogy a halálkor minden megáll.

Egy pillanatra. Egy percre. Egy órára. Egy hétre. Egy évre. Egy életre.

Nem lehet pontosan tudni, hogy mi és mennyi ideig áll meg, de valami valameddig mindenképp.

Régebben, amikor még rendesen voltak tradíciók, akkor bizony a család összejött és gyászolt. Az állatokat addig etette más, főzött a szélesebb rokonság, ilyenek. Megvolt a gyásznak a vallás által előírt ideje és módja.

Minden ki volt találva.

Legalábbis szeretjük valahogy így idealizálni a múltat, amin egyébként nem véletlenül léptünk túl, de mintha a mai kor diktálta halál körüli pörgés és ügyintézés szembemenne mindazzal, amiről a gyásznak szólnia kellene, s amiről korábban a gyász valóban szólt is:

a lelassulásról, a megállásról, a magunkba és a másokba nézésről.

De talán mégis visszahozható lenne valami a régmúltból. Addig viszont, amíg azt hisszük, hogy a halál után az élet tényleg továbbmehet, sokkal jobban átverjük magunkat, mint akkor, ha egy kicsit mégis megállunk. Ha egy kicsit meg merünk és tudunk állni.

Aztán idővel bizonyos dolgok beindulnak, újraindulnak, sőt, olykor egészen új dolgok is elindulnak, de ugyanaz az élet nem megy tovább.

Az igazi erő tehát nem ahhoz kell, hogy továbbmenjünk, ahogy tette azt a sorozatbeli Rebecca, hanem ahhoz, hogy ne.

Lehet sírni, lehet összezuhanni.

Még akkor is, ha az embernek közben hármasikrei vannak. Velük ugyanis lehet összezuhanva és sírva is törődni.

Most pedig kiirtanék még egy gyásszal kapcsolatos mítoszt, mégpedig azt a szép és okos modellt, mely azt mondja, hogy a gyászfolyamat öt szakaszból áll. Ez a tagadás és izoláció, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás/belenyugvás volnának.

És tényleg, olyan szép lenne, ha ez így menne.

Vagy a franc se tudja, lehet, hogy nem is lenne szép, de kiszámítható mindenképp.

De a dolog messze nem ennyire kiszámítható, és több, halállal és gyásszal foglalkozó szakmai oldal nem is elégszik meg ennyivel. De mégis, sok ember fejében még mindig él az a hiedelem, vagy nem is hiedelem, hanem inkább vágy, hogy a gyász egy lineáris folyamat, amiben egyik szakaszról lépdelünk a másikra.

De a dolog sokkal összetettebb, sokkal egyedibb és sokkal nyakatekertebb ennél. Mert még ha ez az öt szakasz létezik is, a sorrend nem biztos, hogy ez, az egyes szakaszok között lehetnek átmeneti időszakok, az egyes szakaszok hosszáról pedig elképzeléseink sem nagyon vannak. Annál is inkább, mert a szakaszhatárok sem egyértelműek, arról nem is beszélve pedig, hogy azt nem igazán értem, hogy az egyes szakaszok pontosan mennyiben is írják le a gyászban élő embert. Amikor tehát a harag szakaszában vagyok, akkor mindenkire és mindenért haragszom?

De csomó egyéb kérdés is felmerül.

Mi megengedett és mi nem? Mekkora visszaesés fér bele egy gyerek, egy kamasz és egy felnőtt esetében és mekkora nem? Létezik-e olyan, hogy túl sokáig tart a gyász? Van-e olyan, hogy valaki visszaél a gyásszal?

A kérdések száma a végtelenhez közelít, egyértelmű válaszok pedig ezekre nem nagyon vannak. Leginkább azért nem, mert a folyamat egyedibb, mint bármi. Ugyanígy segítséget is nagyon nehéz kérni és kapni. Már csak azért is, mert jó eséllyel éppen azok, akiktől elvárnánk a támogatást, azok maguk is érintettek a saját folyamataikban.

Szóval komolyabb elakadás esetén lehet, hogy érdemes szakembert is felkeresni.

Nemcsak saját magunkkal kapcsolatban, hanem akkor is, ha ha épp azt érezzük, hogy a hozzánk közel állókon nem tudunk segíteni.

Megválaszolni a kérdéseket egyébként a szakember sem fogja tudni, de ő mellesleg nem is erre, hanem arra lenne jó, hogy segítse a klienst abban, hogy megértse, miért fontosak ezek a kérdések, hogy támogassa őt abban, hogy elfogadja, hogy gyász esetén bizonyos határokon belül elég sok minden megengedett. No meg abban is segíthet, hogy a kliens megértse a halotthoz fűződő viszonyát. Ami messze nem biztos, hogy ugyanaz, mint amilyen viszonyt még az illető életében ápoltak.

Szóval egy szakember abban is segítheti az élőket, hogy a fejükben ne egy kimerevített, kővé dermedt fénykép éljen, hanem egy jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt rendelkező ember mozgó képe, emléke, fájdalma és öröme. Segíthet továbbá abban is, hogy az évfordulókat (aminek nem kell kötelezően a halál évfordulójának lennie, lehet az bármikor) egy élhető, vihető narratívába helyezze. Mindehhez persze jó, ha valamilyen kötősési narratíva azért a halált megelőzően is van az emberben. Sajnos azonban ez a legetőség nem mindig adatik meg - mondjuk azért, mert gyerekként és/vagy hirtelen jött a veszteség.

De főleg talán abban támogathat, hogy szabad, sőt, fontos egy kicsit megállni.

Szóval bár jó lenne itt is használati utasításokat követve haladni lelkünk útvesztőiben, de valójában ilyet nem nagyon kaphatunk. Illetve olyat nem nagyon, ami tényleg éppen rólunk szól.

(A cikk megírásában köszönöm Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó kollégám segítségét.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.