Minek szarozzunk, nem igaz? Nevezzünk mindenkit annak, ami. Az az egyértelmű. Buzi, zsidó, cigó, néger, turbános, nyomi. Vagy. Búza, zsigger, tesó, bokszos, terrorista, fogyi.
Ja, hogy van ez a píszí bullshit, hogy LMBTQIABCGRSA, izraelitamózeshitű, brazil, afroamerikai, kerekes?
De nem. A píszí, azaz a politikailag korrekt beszédmód nem bullshit, nem faszság, hanem arra van, hogy az emberekről úgy beszéljünk, hogy az ne legyen bántó, kirekesztő, megalázó, lealacsonyító és úgy, hogy azzal
az adott ember vagy adott embercsoport komfortosan érezze magát.
| ||
A dolog innen nézve nem túl bonyolult, ha közvetlenül beszélek valakivel, akkor elég hamar kiderül, hogy neki az a jó, ha buzinak nevezem. Lehet, hogy jó, de lehet, hogy attól mégis komfortosabban érzi magát, ha homoszexuálisként utalok rá, de az is lehet, hogy a meleggel jobban elvan. Esetleg az is előfordulhat, hogy azt gondolja, hogy van neki egy keresztneve, meg egyéb tulajdonságai, amik jóval inkább meghatározzák őt, mint pusztán az, hogy a fiúkat vagy a lányokat gondolja-e vonzónak, és ha majd azt gondolja, hogy itt most bizony a szexuális orientációja van a fókuszban, akkor majd ő megmondja.
Ha pedig nem vele, hanem róla beszélek, akkor kutya kötelességem őt/őket úgy megnevezni, ahogy az adott csoport nagy többsége nevezi magát.
Itt azonban két elég fontos kérdés is felmerül.
-
Vajon az adott csoport tényleg csak egy csoport-e vagy esetleg több?
-
Vajon tényleg minden megnevezett esetben releváns a megnevezés?
Az első kérdésre még elég könnyű a válasz. Általában az szokott kiderülni, hogy nem, az adott csoport igazából több csoport. Ezt látjuk az úgynevezett másság kapcsán is. Hogy a szexuális orientáció jóval többféle lehet, mint amit pusztán a másság leír. Épp azért van egyre több betű az LMBTQIA-ban, hogy ezeket az orientációkat szépen egyesével nevezzük meg. Mivel pedig nem is az a lényeg, hogy ők mások, mint mi, hanem az, hogy mi magunk vagyunk sokféle szexuális orientációjúak, ezért szerintem ebbe a sorba nyugodtan bekerülhetne a H, a heteroszexuális is, bár nekik épp nem csorbulnak a lehetőségeik,
az összes többinek viszont sajnos igen.
Ez tehát egy tolerancia- és emancipációs folyamat, ami vagy addig tart, amíg az ábécé, vagy addig, amíg nincs minden egyes csoport külön megnevezve. Mindez lehet ám kívülről nézve fárasztó vagy unalmas, de ennyi rugalmasság azért talán még belefér. És ha egyik nap még ez tűnik pc-nek, a másik nap meg az, akkor annyi baj legyen. Tanuljuk meg szépen az új kifejezést, a többségnek csak egy szó, az adott kisebbségnek viszont jóval több tartalommal bír, hiszen nekik az identitásuk szerves része az, hogy miként kerülnek bele a médiába, a közbeszédbe és a sima párbeszédekbe.
A második kérdésre a válasz már jóval bonyolultabb. Honnan lehet tudni, hogy valami tényleg az adott csoport kérdése-e vagy valami másé? Megnevezhető-e a cigányság akkor, amikor lecsúszó társadalmi csoportokról beszélünk vagy erre semmi szükség, mert nem csak cigányok csúsznak le, illetve
attól, hogy valaki cigány, még nem biztos, hogy le is csúszik.
A probléma itt kettős. Egyrészt ok-okozati kapcsolatot feltételezünk ott is, ahol egyébként csak együtt járás van, ami azt jelenti, hogy ha következetesen egy mondatba kerül a lecsúszás és a roma származás, akkor sokan azt fogják gondolni, hogy valaki azért csúszik le, mert roma. Ami egyébként még igaz is lehet, de ez nem azért van, mert a romaság vérében ott lenne a lecsúszás, hanem azért, mert a többség kirekesztően gondolkodik.
Másrészt pedig azért, mert minden kisebbségi csoport, így a cigányság megítélése esetében is összecsúszik az etnikai identitás és az etnikai személyiség, holott a kettőnek közvetlenül semmi köze egymáshoz. A közvetett összefüggésről pedig nem is a cigányság tehet, hanem azok, akik összemossák a személyiséget az identitással, a viselkedést a származással.
Meg lehet tehát említeni azt, hogy valaki roma. Természetesen. Nincs abban semmi kínos, ciki, tabu. Csak hát vajon mindig számít egy roma ember esetében, hogy ő roma? Tényleg oda kell tenni mindig? De tényleg?
A válasz erre sokszor az, hogy minek a dolgot túlérzékenykedni, roma volt, oszt jónapot.
De vajon túl azon, hogy egy nem roma esetében nem tesszük oda, az is kérdés, hogy vajon tényleg tudjuk-e, hogy roma. És az is kérdés, hogy egy olyan világban, amikor barnább bőrűeket lemigránsoznak, amikor kendős emberekre reflexből rendőrt hívnak, akkor nem kell-e még óvatosabban, még érzékenyebben fogalmazni?
Szóval még ha az USA elnöke és Magyarország miniszterelnöke azt is mondja, hogy a pc-kommunikáció megbénítja a közbeszédet, hát a Lelki betevő szerkesztősége erről másképp gondolkodik.
Mégpedig úgy, hogy pc-kommunikációra pszichológiai oldalról igenis szükség van, mi pedig épp elég érzékenyek és rugalmasak tudunk lenni ahhoz, hogy megtaláljuk azt a beszéd- és gondolkodásmódot, amivel úgy tudunk beszélni valakiről, hogy közben nem bántjuk meg, de azért a problémát (már persze csak akkor, ha van) felismerjük, megértjük és meg is akarjuk oldani.
Nem kell tehát színvaknak, származásvaknak, orientációvaknak lenni.
Sőt.
Arról még véletlenül sincs szó, hogy félve kerülni kellene a homoszexuális szót, hogy utána homárral helyettesítsük, vagy hogy arra lenne szükség, hogy lehalkítsuk a hangunkat akkor, amikor a zsidó szót ejtjük ki a szánkon, esetleg, lehagyva a zs-t, csak idót mondjunk.
Politikailag korrektnek lenni nem így kell.
Píszínek lenni ugyanis mindössze annyit jelent, hogy kimondjuk ezeket a szavakat, de csak akkor, amikor tényleg releváns és úgy, hogy a megnevezés valóban csak az (etnikai) identitásra vonatkozzon, ne a személyiségre.
