A Simpson-család, Freud univerzálisnak hitt kokainja és a mindfulness-vita.

Volt egy rész a Simpson családban, amiben Homer, az apa minden probléma megoldására dinamitot alkalmazott. Nyírd le a füvet, mondta Marge, majd Homer dinamitot rakott a kertbe, meggyújtotta, a cucc robbant, volt fű, nincs fű. Aztán. Beragadt Lisa egyik fiókja, Homer dinamitot rakott a komód tetejére, meggyújtotta, a cucc robbant és hoppá, már nem is szorult többé a fiók. Az egy másik kérdés, hogy az első esetben kert sem igazán volt többé, a másodikban pedig komód, de a közvetlen problémát a jó Homer megoldotta.

Freud az univerzálisnak hitt kokainnal kezelte pácienseit, de amikor egy barátja belehalt, inkább rájött, hogy mégsem olyan univerzális cucc az.

A tanulság egyértelmű, és erre a tudománynak éppúgy választ kell találnia, mint a rajzfilmhősöknek: nincsenek sem egyszerű, sem pedig bonyolult, mindenre és mindenkire éppúgy érvényes és alkalmazható módszerek, terápiás eszközök. Ami az egyiknél az egyik problémára jó, az nem biztos, hogy a másiknál is jó ugyanarra. Arról nem is beszélve, hogy az sem tűnik teljesen indifferensnek, hogy ki mutatja meg az adott módszert.

A pszichológiában, illetőleg a terápiás vagy tanácsadói munkában annak eldöntése, hogy mit alkalmazunk, komoly érzékenység, önismeret és felkészültség függvénye. Nyilván nem minden kliensemen ugyanazt a sémát tolom végig, hanem viszont van egy középszéles/középszűk eszköztáram, azt illesztem a problémához és a klienshez, így aztán simán lehet, hogy egyiküknél használom azt, amit a másiknál nem, a harmadiknál pedig semmi konkrét, egyszerűen csak beszélgetünk, mert oda meg az kell.

A pszichológusok egy része tehát olyan, hogy az alapdiplomájuk és esetleg szakvizsgájuk mellett van még egy-két módszerspecifikációjuk is, mondjuk meseterápiás, sématerápiás, KIP-terapiás, Gestalt-terápiás vagy, mondjuk, van egy mindfulness-képesítésük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenre ezt használják. Adnak ezek a módszerek egyfajta szemléletet, de azt egyikőjük sem gondolja, hogy innentől, bárki is, bármilyen gonddal is fordul hozzájuk, csak és kizárólag azt az egy módszert fogják alkalmazni.

Fotó: mrhayata Flickr

Mindez azért izgalmas és fontos, mert a felsorolás utolsó elemét leszámítva egyik módszerrel kapcsolatban sem merült fel az, hogy az akár kifejezetten káros is lehet, míg az utolsóval kapcsolatban pár hete épp ez történt.

Mivel pedig a mindfulness igen nagy népszerűségnek örvend (nyilván ezért is kell támadni), seperc alatt be is terítette az internetet. Mivel pedig a mindfulness igen nagy népszerűségnek örvend, ezért néhány nappal később ki is jött egy másik cikk, ami megpróbálta kicsit árnyalni a dolgot. Szerintem egyébként meglehetősen sikeresen, okosan és kellő iróniával tette ezt, csakhogy az a baj ezekkel a válaszcikkekkel, hogy a legritkább esetben bírnak olyan olvasottsággal, mint vitaindító társuk.

De akkor most mi is van a mindfulness-szel? Jó az mindenre vagy nemhogy semmire sem jó, de még káros is?

Nyilván egyrészt dehogy jó mindenre. De természetesen a semminél jóval több. És nyilván voltak elszigetelt esetek, amikor káros volt a mindfulness, de bizonyára nem ez az általános. Sőt.

Másrészt pedig az is van – már amennyiben jól értem a HVG Mindfulness konferenciáján a napokban előadó Schell Gergely szavait, akinek ezúton is köszönöm e cikk megírásában nyújtott segítségét – a mindfulness nem is egy konkrét módszer, hanem

egy állapot, amit különböző módszerekkel, például meditációval és egyéb, mindfulness alapú gyakorlatokkal lehet elérni.

A legfontosabb viszont talán az, amit a válaszcikk szerzője, Szondy Máté is hangsúlyoz, hogy nem árt a mindfulnesst alkalmazó szak(!)embernek és a mindfulnessre befizető kliensnek is valamennyire tudatosnak lennie. Előbbinek talán valamivel jobban, mint utóbbinak. Szólt is erről már egy cikk itt, a Lelki betevőn, szóval ezt most nem részletezném jobban, ide akkor legyen elég csak annyi, hogy amikor Aszpirint veszek be, akkor is tudnom kell, hogy az bizony az ínszalag-szakadásomat nem gyógyítja meg, legfeljebb az azzal járó fájdalmat csillapítja. Átmenetileg. És persze az orvosnak is tudnia kell, hogy amikor Aszpirint javasol nekem, akkor az bizony nem lesz jó az ínszalag-szakadásomra.

De szerintem itt nem is ez az igazi kérdés.

Még csak nem is az, hogy akkor a mindfulnesst Aszpirinnek tartom-e.

Hanem az, hogy miért vágyunk instant és omnipotens megoldásokra? Illetve ha erre vágyunk, miért hisszük, hogy a mindfulness épp egy ilyen technika? Persze, tudom ám. Ki akarna éveken keresztül, sok-sok pénzt és időt a probléma megoldásába fektetni?

Könnyen jönne a válasz, hogy senki, de hát ez azért nem így van. Egyre többen köteleződnek ugyanis el egy terápiás vagy tanácsadói folyamat iránt. Mert elhiszik, hogy az önismeret, a problémák, elakadások megoldása nem jön egyik pillanatról a másikra, hanem hosszas munka gyümölcse.

Vannak persze instant megoldások, de azok épp olyanok, mint a zacskós levesek.

Olcsó, gyors, és így aztán egyből csillapítja is az éhséget, de gasztronómiailag nem összevethető egy egész éjszakán keresztül rotyogó és egy egész napot pihenő, összeért ízű levessel.

Persze, erre sokszor sem idő, sem lehetőség, sem pénz nincsen, de akkor is fontos tudni, hogy mi történik három perc alatt és mi ötven óra alatt.

És akkor most tiszta vizet öntenék a pohárba.

A mindfulness nem zacskós leves, nem ad instant válaszokat, mégis sokan arra használnák, sokan arra használják.

A mindfulness ezzel szemben lehet kiegészítése valamilyen komplex és hosszan tartó terápiának, ami például alkalmas lehet arra is, hogy megoldottnak hitt, de a mindfulness során előtörő dolgainkat helyre tegye, de állhat önmagában is, ekkor viszont érdemes nagyon pontosan tudni, hogy melyik problémánkat akarjuk vele megoldani. Mihez és miért van szükségünk arra, hogy elérjük a tudatos jelenlét állapotát. Ha például relaxálni akarunk, akkor relaxáljunk, de csak azért, mert olyan jó divatosan hangzik a mindfulness, azért még ne oda fizessünk be, hanem gondoljuk végig, hogy mi bajunk van, aztán pedig azt, hogy arra a bajra milyen megoldást kínál a piac.

És így bőven el lehet jutni a mindfulnesshez.

A baj akkor van, amikor felborul a logika láncolata, és a gombhoz varrnánk a kabátot.

Ehhez azonban a mindfulnessnek közvetlenül nem sok köze van.