Hersz Mordche legalább kétszer robbantott nagyot. Egyszer, amikor átnevezte magát Henri Tajfelre, másodszor pedig akkor, amikor leírta a minimális csoportközi helyzetet.
Előbbivel azért, mert az utána következő pszichológusnemzedékek izzadva találgathatják, hogy nevét Tájfelnek, Tajfelnek, Tácsfelnek, esetleg Tácsfölnek, vagy a t, az f és az l közötti részeket valamilyen random algoritmus szerinti betűkkel feltöltve kell-e kiejteni, utóbbival pedig azért, mert egy sor szociálpszichológiai kutatást inspirált, ezzel magyarázatot adva egy sor szociálpszichológiai jelenségre.
Szociálpszichológusok és szociológusok körében Tajfel neve és eredménye egyébként már-már közhelyszámba megy, azt viszont nem tudom felmérni, hogy a nem társas-társadalmi helyzetekkel foglalkozók között mennyire ismert jelenségről van szó, mindenesetre a vizsgálat, amin a paradigma alapul, viszonylag egyszerű, de annál innovatívabb.
Tajfel 1973-ban pénzfeldobással két csoportba osztott 14 és 16 közötti angol fiúkat úgy, hogy közben nekik nem mondta el, ki melyik csoportba került. Ez azért volt fontos, mert így nem alakulhatott ki a gyerekekben különösebb csoporttudat.
Mit különösebb? Semmilyen.
Nem volt tehát jelentősége annak, hogy ki az in- és ki az outgroup tagja, mivel pedig semmilyen előtörténete nem volt a csoportoknak, ezért konfliktusokról, érdekellentétekről sem lehetett beszélni.
Arról viszont igen, hogy még így is előnyben részesítették a fiúk a saját csoportjukat. Ez persze talán ennyi felvezetővel nem is annyira meglepő, az viszont igen, hogy erre az előnyre még akkor is szükségünk van, ha ezzel amúgy rosszabbul járunk. Ha tehát a fiúk választhattak, hogy a saját csoportjuknak 11 pontot adnak, a külső csoportnak pedig 7-et, vagy mindkét csoportnak 17-et, akkor sokan az előbbi lehetőséget választották.
Azért persze nem vagyunk velejéig romlottak (vagy ha igen, akkor nem ezért), egyszerűen csak arról van szó, hogy nemcsak saját magunkat, hanem a saját csoportunkat is szeretnénk jónak, jobbnak látni a másiknál, elfogultak vagyunk tehát a saját csoportunk iránt azért, hogy ezzel a saját önértékelésünket növeljük.
Azzal pedig, hogy ugyanannyi pontot adunk magunknak, mint a másiknak, nem tudjuk annyira emelni az önértékelésünket, mint akkor, ha a relatív különbséget növeljük.
Miről van itt tehát szó?
Arról, hogy nem elég önmagában jónak és különbnek lenni, a másiknál kell jobbnak, a másikhoz képest kell különbnek lenni. Ennek érdekében pedig ott is különbséget teszünk, ahol nincs is, ha pedig tényleg van különbség két csoport között, ha csak egész kicsi is, akkor mi azt őrült módon felnagyítjuk. A lényeg, hogy különbség legyen.
Ennek érdekében pedig még azt is elfogadjuk, hogy egyébként abszolút értékben rosszabbul járjunk, ha közben relatíve lenyomhatjuk a másikat.
Jó, nem?
És akkor emlékeztetőül leírom, hogy ezek az eredmények két, teljesen random szétosztott, valódi különbségek nélküli csoport esetén is megfigyelhetők. Most akkor elképzelhetjük, mi van akkor, ha a két csoportnak van előtörténete, a két csoport között van konfliktus, érdekellentét. Ha pedig úgy érezzük, hogy a saját csoportunkat valamilyen fenyegetés is érheti, akkor az még fokozza is a másik csoport leértékelésének igényét.
Annak eldöntését pedig, hogy mindennek van-e bármi köze az elmúlt hetek politikai eseményeihez, a Lelki betevő olvasóira bíznám.
