Van két videó a Youtube-on. Imádom őket.
A legfontosabbak, amiket mostanában láttam.
Ez az egyik.
Szerintem érdemes végignézni, leírva ugyanis messze nem olyan hatásos, de megpróbálom úgy megfogalmazni, hogy így is üssön.
A videó a privilégiumok demonstrálásáról szól. Ehhez egy hatalmas területen kell egymás mellett a legkülönbözőbb háttérű és bőrszínű fiatalnak felsorakozniuk, hogy utána egy versenyfutás végén a leggyorsabb megkaphassa a 100 dolláros bankjegyet.
A csavar, hogy bár az elején valóban egy vonalról indulnak, de a futás előtt még mond a játékvezető olyan mondatokat, mint például, hogy lépjen előre kettőt az, akinek mindkét szülője dolgozott, lépjen előre kettőt, akinek nem kellett aggódnia, hogy a szülei ki tudják-e fizetni a számlákat és így tovább. Ennek megfelelően a könnyebb sorsúak jóval közelebb kerültek a célhoz, a nehezebb sorsúak meg maradnak a helyükön.
Az embernek borsódzik a háta, miközben nézi a videót, a játékvezetőnek ugyanis nemcsak az egyre növekvő fizikai távolságot kell keresztülüvöltenie, hanem az egyre áthatolhatatlanabbnak tűnő pszichológiai és társadalmi távolságot is.
Ezekkel kapcsolatban pedig fontos – és ezt a játékvezető is kiemeli –, hogy minden egyes állítás olyan dologra utal, amelyek nem a játékosokon múlnak, nem az ő döntésük, hanem egy megörökölt valami. Valami, amibe beleszülettek.
A Demokratikus Ifjúságért Alapítvány rendszeresen alkalmazza ezt a módszert tantermi helyzetekben is, mindössze annyi különbséggel, hogy az egyes játékosok nem a saját életükkel játszanak, hanem mindenki kap egy előre legyártott karaktert. A tőlük átvett módszert rendszeresen használom egyetemi hallgatókkal is, mindenkinek javasolnám is érzékenyítésfejlesztésre céljából. Elég hatásos cucc ugyanis.
A játék üzenete teljesen egyértelmű, tudatosítani kell mindenkiben, hogy a társadalmunk bizony nagyon egyenlőtlen. És ezt kutya kötelessége mindenkinek tudni. Nyilván persze ez napi szinten tudatosul is azokban, akik a társadalom peremén helyezkednek el, de mintha azok számára kevesebb jelentőséggel bírna, akik a társadalmi egyenlőtlenségeknek az előnyeit élvezik.
És erről szól a másik videó.
Arról, hogy nem elég, hogy aki a társadalom peremén él, annak alapból jóval nehezebb, hanem számukra az élet drágább és kockázatosabb is. Egy USA-ban élő fekete bőrűnek
- drágábban adnak el autókat, mint egy ugyanolyan szocio-ökonómiai mutatókkal rendelkező fehér bőrűnek,
- számára kevesebb lakást kínálnak eladásra,
- kisebb eséllyel hívják be állásinterjúra,
- nagyobb eséllyel igazoltatják vezetés közben,
- marihuánafogyasztásért nagyobb eséllyel tartóztatják le és nagyobb eséllyel ítélik el és így tovább.
És mielőtt még bárki is azt mondaná, hogy jó, de ez Amerika, gyorsan leírnám, hogy ugyanez sajnos a roma-nem roma viszonylatban is érvényes.
Ez a videó tehát az intézményesült rasszizmusról szól.
De hát a társadalom könnyebbik végén élők közül ki akarna változtatni? Nyilván senki. Ki ne akarná tehát kiélvezni az előjogaikat, a privilégiumaikat? Nyilván mindenki.
Egy bökkenő van csupán.
Hogy az előjogokat nem ki- vagy megérdemeljük ám, hanem azokat anélkül kapjuk, hogy azért bármit is tettünk volna. Férfinak lenni, fehérnek lenni, biztonságos gyerekkorba beleszületni nem érdem, nem erény, nem olyan dolog, amiről tehetünk.
Hiába éri tehát el egy felső középosztálybeli fehér férfi a 100 dollárost az élet versenyében, hiába kapja ugyanő olcsóbban az autót, mint fekete sorstársa, ezért mindössze annyit kellett tennie, hogy fehérnek és férfinak született.
Felmerül persze a kérdés, hogy haragudhat-e a játékban hátul maradó a játékban lépdelőre, és kell-e, hogy bűntudata legyen a folyamatosan csak előre lépdelőnek? A választ sajnos nem tudnám megadni, egyet viszont tudok, hogy sem a harag, sem a bűntudat önmagában nem segíti a társadalmi kiegyenlítődést.
A szerencsésebbek részéről a tudatosítás és az önreflexió viszont elengedhetetlen. Mint ahogy annak elfogadása is, hogy az első lépést is nekik kell megtenniük.
Csak hát ezt a lépést nem nagyon szokták megtenni, vagy azért, mert abban hisznek, hogy a világ igazságos és jó úgy, ahogy van, vagy azért, mert azt gondolják, hogy bár azért a dolgok nincsenek teljesen rendben, de tehetetlennek tartják magukat.
De akkor most kicsit gondoljanak vissza az első videóra!
Mondta ott bárki is, hogy ne lehetne bevárni a másikat, hogy nem szabadna a másiknak segíteni, senki sem mondta, hogy ne szabadna együtt futni? Nyilván a 100 dollárt 20 felé osztva nem olyan izgalmas megkapni, de akkor akár azt is lehetne mondani, hogy akinek egyébként sok 100 dollárosa van, az lemond a pénzéről. Hiszen ez nem csak szolidáris lenne, hanem társadalmilag hamar meg is térülne, hosszú távon egy ilyen rendszer fenntartása jóval olcsóbb lenne, mint egy olyan, ahol a gazdagok privilégiumaiknak köszönhetően csak még gazdagabbakká válnak.
Az első videó tehát valóban az életet mutatta be, egy olyan életet, amiben nem vagyunk szolidárisak.
