Budapest nem büszkélkedhet olyan városi főtérrel vagy szimbolikus központi épülettel, mint Bécs, noha három „városházának” nevezett épület is volt/van a fővárosban. A szakirodalom Régi, Új- és Központi Városházát említ, igaz, a Belvárosi Plébániatemplom mögött álló Régit 1900-ban, az Erzsébet híd építésének hevében lebontották.
Ekkor a Lipót utcában (a mai Váci utcában) már 25 éve működött az Újvárosháza. Az eredetileg városi törvényszéknek szánt épület Steindl Imre tervei alapján készült el 1872-ben. A neoreneszánsz stílusú, dekoratív épület azonban nem volt alkalmas a törvényszék befogadására, így aztán Pest, Buda és Óbuda egyesítése után két évvel, 1875-ben a városatyák vették birtokukba. De csak jelképesen: az épület az állam tulajdona, a fővárosnak csak ingyenes használati joga van rá.
Rokkantak, katonák, városatyák
Mivel a 19. század végére a két városháza együtt is szűknek bizonyult, a főváros már a Régi Városháza bontása előtt igyekezett gondoskodni megfelelő épületről. 1894-ben megvásárolta a belvárosi Károly kaszárnya és a hozzá tartozó Károly körút–Rostély utca (ma: Gerlóczy utca)–Gránátos utca–Sütő utca határolta területet. Azóta itt működik a főváros vezető hivatala; a Gránátos utca 1900-tól Városház utca, a létesítmény hivatalos elnevezése: Központi Városháza.
Az itt lévő kaszárnya épülete eredetileg a török elleni harcokban megsebesült, magukat ellátni képtelen hadirokkantaknak – invalidusoknak – épült, 4 ezer férőhellyel számoltak. Háromemeletes tömbje a barokk kori Pest drasztikusan monumentális épületegyüttese lett, léptéke még ma is kirí a Belváros átalakuló karakteréből. A munkálatok 1716-ban kezdődtek, ma is látható barokk épületét évtizedekig tartó huzavona s mindenféle kezdemények után Anton Erhard Martinelli itáliai építőmester jegyezte. 1727-től 1741-ig dolgozott a négyudvaros épületen, de annak csak a fele készült el. Az elakadás oka az volt, hogy a középkori városfal útjában állt az építkezésnek, de Pest vezetése nem engedélyezte a fal lebontását, noha Savoyai Jenő, a császári haderők parancsnoka, sőt maga VI. Károly, illetve Mária Terézia is támogatta az építkezés befejezését. Ennek ellenére az ekkor még Invalidus-ház néven futó beruházás soha nem épült meg. Az eredeti tervekről, amelyeket Salomon Kleiner bécsi mester rézmetszetei őriztek meg az utókornak, jól látható, hogy a négy udvar köré rendezett, két- és háromszintes szárnyakból álló monstrumot hiába díszíti finom plasztikájú barokk ornamentika, leginkább egy római castrumra emlékeztet. A be nem fejezett építmény eredeti funkciójában 1783-ig működött, de miután az ápoltak a folyosón sem fértek el, az akkori uralkodó, II. József kiköltöztette őket, s az épületegyüttest átalakították kaszárnyává. A pesti városfal lebontása 1786-ban elkezdődött, elvileg tehát nem állt útjában a Martinelli-terv megvalósításának. A későbbi kiegészítések és bontások révén az épületegyüttes a Károly körútig nyúlt, de sosem öltött egységes külsőt. Az istállókat később piaccsarnokként hasznosították, de működött itt tébolyda, kápolna és ispotály is, hogy végül adásvétel útján kerüljön a főváros birtokába.
Pályázat és pályázat
A Városháza 1898-as költözése idején sem volt kétséges, hogy a főváros irányításának otthona szimbolikus épületet követel. Az első pályázatot a birtokbavétel után írták ki – a nyertes terv bontást javasolt, de csak ideiglenesnek szánt beavatkozások történtek, 1912-ben Hegedűs Ármin építette át az oldalszárnyakat, előzetesen a földszintig lebontva azokat. Később a hivatal növekvő létszáma miatt kétszintes pavilonszárnyak kerültek az udvarokba, majd a kor műszaki követelményeihez igazodva egy trafóház – ez lett később a Merlin Színház – és egy tűzoltóbázis is létesült.
A főváros 1940-ben írt ki újabb pályázatot, amelyen rengeteg építész indult, többségük romantikusan túlfűtött, gigantikus toronnyal, visszalépcsőző szintekkel és árkádokkal kialakított, erődszerű birodalmi épületnek álmodta meg az új városházát. A pályázaton induló, és a háború utáni modern építészet emblematikus alakjává váló Preisich Gábor visszaemlékezésében említ egy díjazatlan tervet, mely a Madách téri kapuívvel szemben mélyen a telekbe nyúló teret alakított ki, és a körúttól távol, a mai keresztszárny vonalában helyezte el a 82 méter magas, toronyszerű irodaépületet. Ez a nyolcvan évvel ezelőtti elképzelés azért érdekes, mert nagyjából megegyezik a Városháza jelenlegi üres/parkos elhelyezkedésével. A II. világháborúban a Károly körúti oldal elpusztult, az újjáépítés pedig a minimumra szorítkozott. Így jött létre a kiskörúti üzletek maradványaiból a bódésorra emlékeztető képződmény az akkor Tanács körútként ismert Károly körúton, amelyet csak 2005-ben bontottak le.
A Városháza ügye ezután több mint hetven évre lekerült a napirendről, s a főváros csak 2008-ban írt ki újabb pályázatot a 2006-ban elindított Budapest Szíve programhoz kapcsolódva. Az 1940 óta eltelt időben – nálunk persze csak a rendszerváltás után – jelentősen megváltozott a hatalom, a közigazgatás és a társadalom viszonya, és nemzeti erőfitogtatás helyett a közszolgálat vált a kívánatos szimbolikus tartalommá. Hetven év alatt alapvetően megváltozott az épített örökséghez fűződő viszonyunk is; Magyarországon egy műemlék akkor sem volt lebontható – legalábbis 2008-ban –, ha alkalmatlanná vált a feladatára. Szabadság és korlát tehát egyszerre jelent meg az akkori tervpályázatban. A Városháza-Fórum címet viselő projekt a nyitott városháza eszményét vizionálta a műemléki értékek megtartása mellett, Budapest ma sem létező, rég áhított főterét kívánta megteremteni egy zavaros, különböző léptékű, korú és karakterű épületekkel szegélyezett térsorban. Nem csak a Milyen legyen a demokratikus társadalom önkormányzati épülete?, avagy Milyen legyen a 21. századi város főtere? kérdésre kereste a választ, de a Belváros régóta megoldatlan városszerkezeti problémáit is felszínre hozta.
A 12 pályázat közül kiválasztott nyertes terv – a Városligettel szemben álló, feltűnő ING bankot is megálmodó Erick van Egeraat munkája a Martinelli-féle keretes beépítést elevenítette fel, a barokk palotát a Károly körút felé egy extravagáns külsejű, áttört épületrésszel kiegészítve, amely Deák tér felőli sarkán felhasad, és ezen keresztül „szippantja be” az utcán járókat a fórum udvarára. A tervek többsége hasonló elvet követett, lezárta a fórumot a kiskörút felől, de például a területtel sokat foglalkozó Zoboki Gábor irodája épületekkel közrefogott, nyitott udvart képzett a Madách tér tengelyében, melynek végében, az ottani boltívvel szemben hangsúlyosan jelenik meg a Központi Városháza műemléki tömege. Ma ez az irány, de egyúttal kompromisszum is: Budapest egymagában nem tudná finanszírozni a grandiózus elképzeléseket.
A pesti belváros közepének beépítése nem csak arról szól, hogy működő és a környezetével kommunikáló közintézményt kell létrehozni. Egy ekkora projekt vissza nem térő lehetőség arra, hogy egy térszerkezeti lyukat értelmes struktúrává változtassunk. Az itt kialakult terület ugyanis a hiányt testesíti meg, és nem is csak az Erzsébet téri „gödör” miatt, noha az – nevezzük Gödörnek vagy Akváriumnak – alighanem örökre a politikai okból elkaszált értelmes városi beavatkozás szimbóluma marad. A fókusz máig hiányzik, de ott villog az óriáskerék jó pénzt hozó cirkuszi látványossága. Ennek tükrében a tudati térképünkön a város közepe tulajdonképpen a Deák téri metrókijárat, mint egyetlen kapaszkodó az egymásba folyó terek kopott káoszában. Ezt a rendetlenséget kívánta és tudta volna orvosolni az Andrássy út torkolatával szemben a Nemzeti Színház, amely tagolta volna az Erzsébet tér, Deák tér, Madách tér nagyon különböző karakterű, most mégis egybefolyó térsorát.
Ugyanakkor az ökológiai kihívások abba az irányba terelik a nagyvárosokat, hogy ami eddig nem épült be, az maradjon is így. A most kiírt fővárosi pályázat nem véletlenül kapta a Városháza park elnevezést, ugyanis a hivatali parkolás megszüntetésével megnyitja a telket a Károly körút felé, hogy ezen keresztül tárja fel az épületegyüttes eddig elzárt két udvarát. A teret kifejezetten a lakosság számára kívánják használhatóvá tenni; nem újabb Városligetet, még csak nem is Erzsébet teret kell ideképzelnünk, hanem burkolt felületekkel is rendelkező városi fórumot, ahol rendezvényeket lehet tartani, akár tüntetni is, s egy műemlék épület árkádos nyílásain keresztül juthatunk a későbbiekben a köz számára megnyitandó földszinti térbe és pincekocsmába. A fővárosi büdzsébe egyelőre annyi fér, hogy a pályázat eredményétől függetlenül, még a tér kialakítása előtt felújítsák a Merlin Színházat és a Városháza Károly körútra néző homlokzatait. Félő, hogy utóbbiak ettől sem lesznek barátságosabbak, de a pályázók ezt is orvosolhatják. Mélygarázs nem lesz, hisz a Belváros tömegközlekedéssel könnyen elérhető. A Gerlóczy utca felé is kinyílik az épület, ideköltözik a Budapest Galéria. (Ebben a traktusban eredetileg hatméteres belmagasságú, boltozott térsor volt, amelyet 1900-ban fafödémmel osztottak két szintre; ezt ismét összenyitva a galéria a Kiscelli Múzeumhoz hasonló kiállítótérhez juthat.) Ha pedig az udvarokat, a földszintet és részben a pinceszintet bekapcsolják a város vérkeringésbe, a nyitott városháza eszménye végre életre kelhet – dacára a rendelkezésre álló szűk anyagi keretnek.
Megnyitva a hagyomány előtt is
A Városháza meg nem építésének története bizonyítja, hogy mindig is a finanszírozás hiánya jelentett akadályt, és nem csak azért, mert szegény a város. Most nyilván szerepe van annak is, amit a nagy tapasztalattal rendelkező Zoboki Gábor mondott az új pályázattal kapcsolatban: mivel ciklusokon átnyúló beruházásról van szó, eddig senki sem mert eddig belevágni. A „város-pláza” – ahogy az akkor még civil szakemberként, ma a Városháza park pályázat felett bábáskodó főtájépítész-közszolgaként tevékenykedő Bardóczi Sándor találóan nevezte még 2008-ban – nem jó irány. Az akkori pályázatban ugyanis elvárás volt, hogy olyan funkciókat helyezzenek el a tervezők, amelyek bevételt biztosítanak a túlméretezett épület fenntartható üzemeltetéséhez. A rendszeres bevétel ma is létszükséglet lenne, merthogy a legnagyobb probléma még mindig a több mint 250 éves épület, mely semmiképpen sem felel meg a 21. századi igényeknek. Egy dolgozóra mintegy 60 négyzetméter terület jut, miközben egy modern irodaházban 10–15 négyzetméter az optimális.
A többnyire üres, méltóságteljes folyosókon karbantartók őgyelegnek mészfoltos kocsijukkal, a 18. századból örökölt, rokkantkórházra optimalizált alaprajzi rendszerben – amelyet a műemléki tanulmány megtartandónak ítél – egy bevilágítás nélküli középső traktus teszi lehetetlenné az értelmes használatot. A széles folyosók egyrétegű ablakain centis réseken húz a szél, és szabadon kering a kifűthetetlen belmagasságú terekben. Valóban bevételt kell szerezni a méreténél és állapotánál fogva is hatalmas összegeket felemésztő felújításra, de ez még nem oldaná meg a hivatal észszerű működését.
A főváros vezetése elé tárt döntés-előkészítő tanulmány a történeti, építészeti, üzemelési és finanszírozási lehetőségek függvényében négy alternatívát vázolt fel a továbblépésre. Barts Balázs dicséretesen rövid és célratörő írása az előzmények, a kihasználtság számszerű elemzése és a műemléki, valamint építési előírások, a tradíció és a presztízs szempontjainak számbavétele után ad javaslatokat a rövid, közép- és hosszú távú beavatkozásokra – ennek tanulságai beépültek a most kiírt pályázatba. A tanulmány nagy érdeme, hogy a problémákat elemezve két kérdés mentén szervezi a lehetőségeket egy négyelemű döntési mátrixba: Lehet-e más helyen a Városháza?; Lehet-e új épületben a Városháza? A mátrix a két kérdésre adott igen/nem válaszok függvényében négy lehetőséget kínál. A két szélső helyzet egyike a Központi Városháza épületének felújítása, a másik egy máshol felépült, korszerű, 21. századi épület létrehozása. Utóbbi feltétele valóban a mostani épület eladása lenne, ami – hiába igyekszik a kormánysajtó bűncselekménynek beállítani – nem ördögtől való gondolat; alkalmasabb új funkcióval a műemlék épületet is jobban hasznosíthatnák, a vételár pedig fedezhetné egy új, praktikusabb városháza építésének költségeit. Csakhogy a hazai közegben mégsem lenne szerencsés, és hosszú távon állandó bevételt sem termelne. De az épület szimpla felújítása sem oldaná meg az üzemeltetés gondjait, s nem segítene a használati anomáliákon sem.
A város vezetése tavaly ősszel végül hibrid megoldást választott: a meglévő együttest megtartaná, de a későbbiekben lehetővé tenné a telek Károly körúti részén egy új, korszerű épületszárny létesítését is. Ez a megoldás illeszthető a Városháza park elképzeléséhez, megnyugtatja a tradíció elvesztését fájlalókat, és kielégíti a korszerű munkavégzés feltételeit is. Az új épületrész megoldaná a városépítészeti problémákat, keretezné az újonnan kialakuló Városháza-fórumot, és korszerű hivatali körülményeket biztosítana. Elmondható, hogy a főváros salamoni döntésnek méltán nevezhető gesztust tett, az induló tájépítészeti pályázatban pedig erre a koncepcióra kell választ találni.
Ha végigtekintünk a budapesti városházák történetén, a tendencia nyilvánvaló. A hajdani városszéli kaszárnya a főváros közepére ékelődve csakis úgy élhet túl, ha képes megnyílni a város felé, és maga teremti meg ennek a feltételeit. Szerencsénk van, hogy Martinelli a császári támogatás ellenére is befejezetlen művet hagyott maga után, szó szerint teret engedve a további fejlődésnek.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
