Kiállítás

A lába elé

Rakosi60@neprajz.hu

  • - kovácsy -
  • 2012. május 5.

Lokál

Magyarország egyik legnagyobb középülete előtt százméteres sorok vártak a bebocsáttatásra, amikor hatvan évvel ezelőtt a Rákosi Mátyás 60. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás töltötte be a mai Néprajzi Múzeum több mint negyven termét.

A nagy napon, 1952. március 9-én foglalta el a Munkásmozgalmi (utóbb Párttörténeti) Intézet az egykori Kúria épületét, ahol 1935-ben a Rákosi-per is zajlott. Így a jobb átélhetőség érdekében az ünnepelt életét bemutató tárlókon és tablókon kívül ezt az eredeti helyszínt (vagy egy hozzá hasonló tárgyalótermet, ez nem egészen világos) is megtekinthették az egymás sarkát taposó látogatók, akárcsak egy cellabeli asztalt, amelybe rádiót rejtettek egykoron, hogy Rákosi elvtárs börtönévei során tájékozódhasson a külvilág eseményeiről. Csak ezután következett a kiállítás nagyja: az ország minden részéből érkezett hatalmas mennyiségű ajándék. Települések, járások, szervezetek, intézmények, termelőszövetkezetek, gyárak, kisiparosok, brigádok testületileg és versengve készítettek vagy készíttettek műtárgyakat, maketteket, modelleket az őket felajánlásokra sarkalló buzgó pártmunkásuk, saját frissen szerzett hatalmi pozíciójukat féltő káderek sürgető nyomása alatt.

Az egykori kiállítási anyag nagy része ma már részben eltűnt vagy tönkrement, részben a Magyar Nemzeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum raktáraiban enyészik. A mostani kiállítás címe mint e-mail cím a régivel kapcsolatos, egyelőre hírek szerint nem nagyon csordogáló emlékek begyűjtésére szolgál. A képernyőkön futó filmekből és fényképekből az derül ki, hogy a nagy alkalomra lényegében

az egész országot összehordták

kicsiben: bányák, üzemek, erőművek makettjei, járműmodellek, kicsinyített gépek és szerszámok tömege hevert a magyar nép bölcs vezetőjének, a kommunizmus élharcosának lába előtt. Lehetett látni épülő, de még félkész házat, a közepén szabad kéményű kemencével (elemei, a kicsi téglák és gerendák ízlésesen csomagolva kelendőek lehetnének a WAMP-on); csillesort, aránytalan méretű zöldségekkel megrakott vonatot, egy "népbolt" valósághűen szerény kínálatot sejtető polcait, hajómodellt, parasztszekeret. Egy fényképalbum faragott nyersfa fedőlapján egy asszony kopasztott tyúkokat, de inkább pulykákat lógat fel a gépesített, futószalagos feldolgozást sejtető felső vezetékre.

Az utóbbi darab a mostani kiállításon is megszemlélhető, kár, hogy a fényképeket nem lapozhatjuk végig. A most látható válogatás csak a néprajzi gyűjteményben elhelyezett darabokból dolgozik, amelyek egy részét annak idején nem is tekintették "igazi" néprajzi tárgynak, mert nem álltak "népi" használatban. Így nem is leltározták őket formálisan, csak a feliratok, díszítések jelzik, hogy annak idején a Rákosi-kiállításra készültek. Igaz, egy évvel később kiadtak róluk egy albumot,Népünk szeretete címmel. A kötet látható ugyan üveg alatt, de szívesen bele is olvasnánk, hogy megtudjuk például, hogyan illeszkedik a halasi csipkekészítés motívumvilágába az otromba "Rákosi-címer", amelynek vörös csillaga meghökkentően fest zöld verzióban is egy ún. pereckulacs középső részeként. Az Etnographia című folyóirat pedig egyenesen "a magyar díszítőművészet fejlődésének hatalmas forrásaként" aposztrofálja Rákosi születésnapját, miként erről a vonatkozó különlenyomat tanúskodik. Visszatérve a kalászos-kalapácsos szörnyszülött címerre, ez kétségkívül egy karikás ostor barna alaptónusú bőrfityegőjében nyeri el leginkább autentikus megjelenési módját. Ugyanitt, a karikásostor-fronton még Rákosi kicsinyke fényképe is felbukkan egy nyélen, átlátszó műanyag alatt.

Mindamellett el kell ismerni, hogy a kiállított szőttesek, hímzések, dísztörülközők és kézbe való kendők, az észak-magyarországi szegény vidékekre jellemző rececsipkék, korsók, butéliák és csanakok között egészen szép darabok is felbukkannak. Szabad szemmel is látható, de a kiállítás rendezői külön is felhívják rá a figyelmünket, hogy egy részük régebben, saját használatra, kelengyéhez stb. készült. Mintegy "aktualizálták" őket: a régi hímzések szabad felületeire utólag öltötték oda a Rákosit köszöntő feliratot, olykor eléggé sután, elnagyoltan, ily módon nemcsak radikálisan kiszélesítve, de rögtön minősítve is a tárgyak kontextusát. Kiemelkedik ebből a szempontból az a régi bukovinai székely bőrmellény, amelyet szintén elláttak felirattal, hogy a bonyhádi járás nevében köszöntse Rákosit. (A bukovinai székelyeket évtizedeken át terelgették ide-oda, míg végül kitelepített sváb családok helyére költöztették őket - főleg Tolna megyébe.) De figyelemreméltó egy zsebkendő is, amelynek a kellős közepébe hímezte bele piros fonállal és igencsak esetlenül üdvözlő szavait a galgagutai DISZ (a korabeli ifjúsági szervezet), nem zavartatva magát az eredeti, immár tótágast álló, ráadásul halvány rózsaszín "Emlék" felirattól.

Kétségtelen, hogy a hatvan évvel ezelőttit felidéző kiállítás nem tudja visszaadni az eredeti nyomasztó és hátborzongató töménységét, sem az ünneplésnek tettetett kényszerű gazsulálás ijesztő természetességét. Az egykori vendégkönyvi bejegyzésekből egy oldalpárnyit láthatunk. "Nem tudtam titkolni meghatódottságom és megindultságom jeleit ennyi forró szeretet szellemes és művészi megnyilvánulásának láttán" - írta dr. X. Y., de valószínű, hogy továbblapozva sem találnánk dühödt obszcenitásokat. Igaz, a mostani vendégkönyv tanulmányozása sem felemelő élmény. (A további információk iránti éhségünket részben kielégíthetjük a http://rakosi60.blogspot.com/p/sztarkiallitas-kossuth-teren.html honlapról.) A múzeum külföldi látogatói pedig idegen nyelvű magyarázatok híján végképp értetlenül állnak a furcsa tárgyegyüttes előtt, találgatva, hogy ki lehet az a vigyorgó kopasz ember az archív híradófilm tapsviharában.

Néprajzi Múzeum, nyitva május 1-jéig

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.