A dohányzás korlátozása tekintetében előttünk járó uniós országokban az új lehetőségek felkutatása is előrébb tart, és ígéretes eredmények szegélyezik a dacos erőfeszítéseket. Bajorországban a hagyományos sörkultúra védelmére felesküdött egyletek bérelik ki estéről estére az ily módon zártkörű rendezvényeknek helyet adó sörözőket, vendéglőket - csak Münchenben száz ilyen helyet sorol fel a megfelelő honlap. Másutt a dohányzóklub elnevezés dívik inkább, adott esetben tagsági kártyával. A szellemesebb megoldások közé tartozik annak a szintén bajor, konkrétan memmingeni kocsmárosnak az ötlete, aki - állítólag - a vonatkozó törvénynek azt a kitételét használja ki, miszerint színielőadás keretében megengedett a dohányzás. Ennek megfelelően a kocsmáját estéről estére színházzá nyilvánítja, ahol az összegyűlt amatőr szereplők egy olyan darabot mutatnak be, amely a dohányzási törvényt megelőző idők füstös hétköznapjait ábrázolja.
Az eddigi budapesti kísérleteket a közösségi dohányzóhely fogalmával jelölik, amely elnevezés annyiban mindenképpen árnyalásra szorul, hogy a működési elv szerint a vendég kifejezetten magánlakásba, mintegy házibuliba lép be. Miután pedig italt elfelejtett magával hozni, a nagyvonalú, mindenféle sörökről jó előre gondoskodó házigazda anyagi erőfeszítéseit ellentételezi mintegy önkéntesen, kivéve arányos részét az italok árából. Italforgalmazás ugyanis nem zajlik a helyiségben, sőt a sörcsapok is kifelé néznek.
Nem véletlenül beszélünk kiemelten a sörökről. A hely, melynek elnevezése legfeljebb a finánc nem látta kapadohányon keresztül rajzol ívet a skanzen szóra asszociálható romlatlan falusi élet és a beltéri füstfelhő közé, több kézműves sörfőzde különleges, olykor kissé meghökkentő ízű termékeinek élvezetét kínálja a rebellis öntudattal végzett csikkszaporítás mellé - és ez már önmagában is eléggé meggyőző élmény.
Csakhogy még mindig csak kerülgetjük a lényeget, azt a gyűjteményt, amely a Skanzenclubot kiemeli a csoportos, italozással egybekötött dohányzás reményeink szerint egyre szaporodó helyszínei közül. A Dohánymúzeumról beszélünk, amely anyagát tekintve teljes mértékben valóságos, megtekinteni viszont mindeddig csak a honlapján (www.dohanymuzeum.hu) lehetett. Itt viszont a gyűjtemény egy kisebb része szabad szemmel látható, igaz, csak üveges vitrinben, ami az anyag értékét, ugyanakkor romlékonyságát tekintve természetesen érthető. (Egyébként aki rágyújtott már mondjuk tízéves cigarettára, az tudja, hogy a gyűjteményt létrehozó, fenntartó és fejlesztő Hornyák Balázs nem a letaglózó élményt sajnálja a közösségileg dohányzóktól.) Persze a honlap tanulmányozása nélkül a kiállított fém-, fa- és papírdobozok, dohány- és cigarettahüvely-csomagok nem mindig tárják fel kultúrtörténeti jelentőségüket. Például innen tudhatjuk meg, hogy a bejárat melletti vitrinben díszelgő horogkeresztes cigarettásdoboz egy német hadiszállítmány része, amely 1942-ben akadt el valahogy magyar területen, netán "leesett a teherautóról", hogy aztán valami zsibárushoz kerüljön, épségben vészelve át az évtizedeket.
A helyiség falait kitapétázó árjegyzékmásolatokból megtudhatjuk például, hogy hányféle (például nád-, papír-, csont-, meggyfa) szipkát forgalmaztak már az 1867-ben önállósult Magyar Királyi Dohányjövedék fennállásának első éveiben, egy olyan időszakban, amikor a dohánybevétel fokozásában érdekelt hatóságok még kifejezetten rossz szemmel nézték a dohányzás káros hatásait taglalni merészelő, így aztán gyalázkodónak minősülő írásokat. Kiderül továbbá, hogy a szivarkapapíros dobozok mit rejtenek: "100 könyvecske tartalommal" - olvasható a rajzok alatt, és alighanem tévedünk, ha valami ajándék kiadványra gondolunk - ráadásul tartalommal -, mert a könyvecskék alighanem magát a százasával árult cigarettapapírt rejtik. A jó magyar cigarettapapírt, amelyről egy ponton kiderül, hogy "jobb, mint a francia", ezért hát "támogassuk a magyar munkát", és "ne hizlaljuk a pénzünkkel ellenségünket", amelynek visszataszító külsejű emberpéldányai is ott vicsorognak silány cigarettapapírjuk okozta rettentő kínjukban.
A többségükben igen jó minőségű, szellemes és lendületes, cigarettaféléket reklámozó plakátok különösen abszurdnak tetszenek a dohányzás elleni mai hadjáratok felől nézve. Még ha a honlapról megtudjuk is, hogy már a két világháború között megjelentek az olyan cigaretták, amelyeknek igyekeztek csökkenteni a nikotin-, illetve kátránytartalmát, és ezek a Nikotex előnevet viselték, meghökkentőek azok a hirdetmények, amelyeken hegytetőn pózoló tiroli nadrágos turista vagy délceg sportoló eregeti öntudatosan a füstöt. Nem is szólva a rövidnadrágos ifjúról, aki imigyen fordul, leventemód tisztelegve atyja felé: "Jelentem alássan apukám, megkezdtem a Nikotex-Leventét!"
A későbbi plakátok is szívesen utaltak a politikai aktualitásokra: "Modiano a választás győztese!", vagy - a háború után helyreállított Lánchíd képével - "Építse újjá egészségét. Nikotex!" De nem révedünk örökre a távoli múltba. A Skanzenclub mint dohánytörténeti kiállítóhely a tervek szerint időről időre megújul, és a gyűjtemény más és más egységeit lehet közvetlenül szemlélni, a múltból a ma felé haladva. Esztétikai szempontból aligha lépünk magasabb osztályba, sőt komor mélységek várnak ránk, miközben cigarettával a kezünkben mi magunk is mindinkább múzeumi tárgyakká válunk.
Bp. IX., Köztelek utca 4/A
