Egy zománc pilótajelvénnyel kezdődött az egész, jó harminc évvel ezelőtt. Az akkoriban a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) kötelékében a szolnoki sportrepteret vezető Kiss M. Jenőt megfogta a szép jelvény, és mint tanult pilótát érdekelni kezdte a "háttér". Akkor még nem sejtette, hogy komoly gyufacímke-gyűjteménye, bélyegalbumai és szakmai körökben is számon tartott numizmatikai kollekciója esik majd áldozatául az új szenvedélynek.
A történelem iránti érdeklődését apai nagyapja kelthette fel benne, aki a 29-es gyalogezred katonájaként megjárta az első világháború frontjait.
Sokat mesélt unokájának,
aki a tiszavárkonyi határban talált bronzkori tárgyak miatt először régésznek készült. Engedve azonban a realitásoknak, inkább katonatisztnek jelentkezett, gondolva, legfeljebb légi archeológiával foglalkozik majd. Ám nem repülősnek, hanem műszaki tisztnek vették fel, amiből viszont rövid úton elege lett. Inkább mezőgazdasági pilótának tanult, először búzatáblák fölött repkedett. Onnan hívták az MHSZ-hez, aminek a kötelékében 20 ezer felszállást és 6000 repült órát teljesített, közben a repülősrelikviák is gyűltek odahaza.
"Addig sok mindent gyűjtöttem, azzal a jelvénnyel viszont darázsfészekbe nyúltam - mondja Kiss M. a szolnoki levéltárban, ahol a Hősök voltak mindannyian című, az első világháború személyes történeteit bemutató időszaki kiállítás tárgyainak jelentős része is a gyűjteményéből származott.
Például az a IV. Károly-fejszobor, amire a gyöngyösi gyűjtőtárs fészerében, egy véletlenül kinyitott szekrényben bukkant. És az a koronás arany érdemkereszt, amit egy ismerőse adott neki - a kitüntetés történetével együtt: tulajdonosa az ötvenes években nem merte otthon rejtegetni a nagypapa első világháborús kitüntetéseit, inkább a párttitkárra bízta, aki viszont megtartotta őket. Aztán elfeledkezett róluk, és végül az özvegy hagyatékából kerültek a nagylelkű ismerőshöz. A nemrég bezárt kiállításon láthattuk annak a levélnek is a másolatát, amit az utolsó magyar király a budaörsi csata után, a tihanyi apátságban vetett papírra.
A levelet a kilencvenes évek elején, egy árverésen látta meg Kiss M. Jenő, és nyomban érezte, hogy nem mehet haza nélküle. Már csak azért sem, mert addigra a tábori jelvény mellé rengeteg olyan tárgyat összegyűjtött - például a koronázási ünnepségre szóló belépőt vagy egy százas ív károlyos bélyeget a hozzá tartozó egyik nyomódúccal -, amik valamilyen módon az utolsó magyar királyhoz voltak köthetők. Végül a kikiáltási ár többszöröséért, 140 ezer forintért kelt el a levél, bár ekkora összeg nem állt a rendelkezésére. Kért néhány nap haladékot, hazautazott, amit lehetett, pénzzé tett, hogy megszerezze az uralkodó eredeti kézírását.
"Olyan volt ez, mint amikor repülősként megoldottam egy válsághelyzetet - emlékszik vissza. - Kielégülést érez az ember, ha valamit megszerez" - próbálja az okokat magyarázni, hogy miért fektet valaki nem kevés pénzt és időt gyűjtésbe. Aminek ráadásul soha nem lehet a végére érni, hiszen folyamatosan bukkannak fel újabb, kihagyhatatlan tárgyak - legutóbb egy sebesülési érem -, illetve még mindig vannak olyan események, amelyek Károlyhoz és a Habsburgokhoz köthetők - sőt személyessé teszik a gyűjtő és az egykori királyi család kapcsolatát.
Kiss M. Jenő 1992-ben, IV. Károly halálának 70. évfordulóján
országos harangozást szervezett
Nem sokkal később felvette a kapcsolatot Habsburg Ottóval, amit több mint két tucat személyes hangvételű levél tanúsít, és aminek köszönhetően Ottó mindig köszöntötte, ha valahol találkoztak. Honvéd hagyományőrzőként, korhű egyenruhában díszőrséget állt Madeirán, Károly sírjánál, és ott volt a római boldoggá avatási szertartáson is. Mindenhonnan újabb tárgyakkal és fényképekkel tért haza. Tavaly, a Bazilikában rendezett Habsburg Ottó-gyászmiséről sem távozott üres kézzel.
"Már mindenki elment, szedték le a díszítést, amikor észrevettem, hogy még mindig ott lóg Ottó hatalmas portréja. Elkértem. De mivel ott is korabeli egyenruhában voltam, oldalamon karddal, nem állhattam neki leszedni. Segítséget kellett hívnom, hogy az a kép is a gyűjteményembe kerüljön."
De nem a több mint tízezer darabos IV. Károly-kollekcióba, hanem az ugyancsak folyamatosan bővülő, Habsburgokkal, illetve Ottóval foglalkozó "periferikus" gyűjtemények egyikébe, amelyek egy alig ötven négyzetméteres lakásban, szinte minden talpalatnyi helyet elfoglalva, dobozokban várják, hogy olykor megmutathassák magukat. Erre egyre gyakrabban kerül sor, mert Kiss M. "mindig kiállításokban gondolkodik". Ha valaki szólna neki, hogy akár IV. Károlyról, akár a Habsburgokról szeretne kiállítást rendezni, 24 órán belül tablókból és történelmi tárgyakból összeállított, "nem gagyi" tárlatot kaphatna tőle.
"Talpig monarchista vagyok" - mondja a nyugdíj mellett dolgozó vagyonőr, aki elárulta azt is, hogy Ottó halála legalább annyira megrendítette, mint amikor édesapját vesztette el. Az utolsó Habsburg-trónörökös emlékére naponta gyertyát gyújt, és leginkább azt sajnálja, hogy ha már IV. Károlyt nem szolgálhatta, Ottó rendelkezésére sem állhat többé.
