„A hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma. Emlékszem, nap mint nap hajóval átmentünk Almádiból Siófokra” – nosztalgiázott Cseh Tamás már az 1977-es lemezén. Mert igaz, hogy a dal megjelenésének idején ugyanúgy a fiatalok serege lepte el a Balaton partját, mint a megénekelt időszakban, sőt az is előfordult, hogy italozással és hangoskodással zavarták meg a pihenni vágyók nyugalmát, de addigra már lecsengett az a bizonyos „ifjúsági probléma”.
Lengyel módra
Kis színesként közölte a Magyar Ifjúság 1959. augusztus 29-én, hogy Lengyelországban egyre népszerűbb az autóstop-mozgalom; az ottani fiatalok csak kiállnak az út szélére, hátha felveszi őket egy autó. A cikkből kiderült az is, hogy a lengyel fiatalok autóstop-jegytömböt igényelhetnek, hogy „elváláskor egy ilyen jeggyel köszönjék meg a sofőr szívességét”; a sofőrök pedig 10 darab ilyen jegyért egy lottószelvényt kapnak.
Egészen biztos, hogy a cikk szerzője álmában sem gondolta volna, hogy hamarosan Magyarországon is felbukkannak autóstoposok, de jegyes támogatás nélkül. Nálunk ugyanis 1950-től gyakorlatilag megszűnt a magánautózás, mivel csak annak járt üzemanyag – amit jegyre adtak –, aki igazolni tudta, hogy munkájához nélkülözhetetlen a gépkocsi. A korlátozást 1957-ben oldották föl, a cikk megjelenése idején a magánkézben lévő autók száma nem érte el a tízezret.
| ||
Mégis, egy év múlva már a Magyar Ifjúság levelezési rovatában így magyarázkodott a szerkesztő: „Nálunk az autóstop nem népszerű. A vállalati rendelkezések és a közlekedésbiztonsági rendeletek nem teszik lehetővé, hogy ez az utazási mód elterjedjen. Országjárásra a kerékpárt ajánljuk.” Vagyis biztosak lehetünk abban, hogy ekkorra már elterjedt az új divat.
Olyannyira, hogy két évvel később – 1962 őszén – már a Népszabadság bűnügyi újságírójának, Pintér Istvánnak – aki a „kékfényes” Szabó László mellett „a belügy hangja” volt a lapnál – kellett rendet vágnia. Pintér veszélyesnek és felháborítónak tartotta az egészet, szerinte ugyanis míg régebben csak szükség szülte kényszerből és okkal kéredzkedtek be idegen autóba, az autóstop célja már nem az ingyenutazás, hanem „kizárólag a szórakozás”, ami az újságíró értelmezése szerint a feslettséggel és züllöttséggel egyenértékű.
Az Autóstop – nem sláger című cikkéből az is kiderül, hogy 1962 nyarán az „Osztyapenkó-szobortól a Kamaraerdőig” hétköznap 30–40-en, hétvégenként pedig 300–400-an álltak ki a 7-es útra, és próbáltak eljutni a Balaton partjára. Mivel autópálya akkor még nem volt, a törvény pedig nem tiltotta, hogy bárki integessen az út mentén, a hatóságok legfeljebb igazoltatásokat tarthattak, és ha valakinek nem voltak rendben a papírjai, vagy túl nagy volt a szája, akkor előfordulhatott, hogy a stopost a „meseautó” vitte el.
De több száz embert mégsem lehetett csak úgy előállítani, így aztán nem csak a rendőrség próbálta megakadályozni a lejutást a Balatonra. A razziákon gyakran részt vett az ’56 után alakult Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) illetékese is, aki nem pofonokkal vagy gumibottal, hanem a szavak erejével próbálta meggyőzni ideológiailag kevésbé képzett kortársait.
Csibészek és tévelygők
Azt még a Népszabadság kisrendőre sem merte állítani, hogy az összes stopos semmirekellő, züllött alak, bár az autósoknak tanácsolta, hogy „ne essen meg a szívük az út szélén könyörgő fiúkon és lányokon”. Már csak azért sem, mert előfordulhatnak olyanok is, akik rosszban sántikálnak.
Így hát a stoposok egyharmada vélhetően potenciális bűnöző, akik nemcsak hangoskodnak és garázdálkodnak, de meglopják a sofőrt, nyaralókat fosztogatnak, a lányok pedig „alkalmi prostituáltként könnyen még mélyebbre süllyedhetnek”. Pintér szerint mindezt tetézi, hogy a Budapesten feloszlatott galerik a Balaton partján újjáalakulnak, ráadásul „soraik bővülnek olyan fiatalokkal, akiknek nem volt összetűzésük a törvénnyel, de mivel nem volt pénzük, a nyár örömeitől megszédülve betörőkké váltak”.
| ||
Persze akkoriban a Népszabadság riogatása egyáltalán nem volt különleges alkalom, a korabeli sajtó már a forradalom bukása után próbálta a fiatalok egy részét démonizálni, de a KISZ megalakulását is valójában az 1956-os kamaszoktól való félelem hívta életre. Találtak is egy kifejezést, a „huligánt”, ami ugyan már szócikk volt az 1914-es Révai Lexikonban is, ám ’56 után olyan szép karriert futott be, hogy a Magyar Nyelvőr című folyóirat is kiszerkesztette, és az 1957-es kiadású Bakos-féle Idegen szavak szótárába szintén bekerült: „1. nyers, durva, erőszakos ember 2. huligánok elvadult csőcselék, amit főleg reakciós célokra használnak fel”.
Noha itt még a huligán nincs életkorhoz kötve, később egyértelműen a fiatalságot értették alatta, sőt 1962-ben már a huligán kinézetét is körülírták. „Fiatal csibészek, akik szemükbe lógó hajjal, csőnadrágban, jassznyelven randalíroznak, szemtelenek, tolakodók, erőszakosak, és kisebb-nagyobb bűncselekményeket követnek el” – írta Feleki László az ÉS-ben, de a témában megszólalt a KISZ Központi Bizottságának első titkára, Pullai Árpád is, aki az MSZMP VII. kongresszusán jött elő a huligánokkal.
„Nem tagadjuk, elenyésző számban ugyan, de valóban vannak huligánok, akik a dekadens, eltorzult életfelfogást személyesítik meg. Nem helyes azonban egy kalap alá venni azokat a tévelygőket is, akik a modernség félreértéséből, a hamis romantika hajszolásából vagy rendkívül erős feltűnési vágytól vezérelve jutottak el közéjük – mondta a későbbi közlekedési miniszter, aki egy igazán frappáns párhuzammal védte meg a tévelygőket: – Ha jól megnézzük, nagyapáink – köztük tiszteletre méltó kommunista veteránok – régi fényképein is felfedezhetjük a simi nyakkendőt, a girárdit, a hegyes orrú cipőt.” Majd arra a megállapításra jutott, hogy „a magyar ifjúság általában helyes, jó irányba fejlődött”.
De nem csak a hivatalból optimista KISZ-vezér védte meg a fiatalokat. „Ismernek: nem tudom tartani a számat – ha én egyszer kinyitom a számat…– kezdte ugyanekkor a védjegyévé vált mondattal a 77 éves Salamon Béla a Magyar Nemzetnek küldött írását, amelyben arról a „kedves” balatoni élményéről számol be, amikor egy stopos „Nem vagyok huligán, te is jártál gyalog” feliratú táblával próbált szerencsét.
| ||
Volt egyszer egy huligántalálkozó
Minden jel arra mutat, hogy az 1962-es nyarat az autóstop és a huligánok jelenléte tette leginkább emlékezetessé, de ennél sokkal fontosabb dolgok is történtek a tó partján. Megkezdődött a kádári konszolidáció legnagyobb vállalkozása, a Balaton partjának átszabása a dolgozók (vélt) igényeinek megfelelően (bővebben: Tengerpart pártutasításra, Magyar Narancs, 2015. május 28.). Egyre több és egyre nagyobb üdülők épültek, egyre többen kaptak beutalót, de a fiatalokkal nem törődtek.
Olcsón csak a szakszervezeti üdülőkben lehetett megszállni, a kempingezésnek nem voltak hagyományai. De a fiatalság igényeinek megfelelő programok sem voltak. Így aztán ’62 nyarán szinte egymásba értek a spontán bulik, ugyanis abban igaza volt a Népszabadság újságírójának, hogy a stoppal, vonattal vagy gyalog érkező fiatalok kizárólag szórakozni akartak a Balaton partján.
De egy évvel később már a rendőrség is jobban odafigyelt. Olyannyira, hogy sikerült megakadályoznia egy olyan eseményt, amelyet valószínűleg nem is akartak megrendezni. A földvári huligántalálkozót. Amivel kapcsolatban csak egyetlen dolog biztos: a fokozott a rendőri jelenlét. „A bisztróban sorban állnak, csak talán a rendőrök vannak többen. Gondolom, nem véletlenül. Hármasával sétálnak, jut belőlük az állomásra, a kikötőbe s a mellékutcákra is. Készülnek a »huligántalálkozóra«.
Motorzúgás. Méltóságteljes lassúsággal teherautó közeledik az egyébként csendes úton. Rendőrök ülnek rajta, érdeklődve néznek vissza a csodálkozó nyaralókra” – írta Radnay Gyula 1963 szeptemberében az ELTE lapjába, az Egyetemi Lapokba, ám a tudósítás itt félbeszakad, pontosabban témát vált, így nem tudhatjuk meg, mégis mit csinált a teherautónyi rendőr. Nos, annyi szent, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy megakadályozzák az állítólagos huligántalálkozót.
Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című könyvében olvashatjuk, hogy „a huligántalálkozóra igyekvő Hobót külseje miatt beviszik a siófoki őrsre”, ahol „agyba-főbe verik”, Bereményi Géza 2015-ös, az Alföldben megjelent Önéletírásában meg ezt: „a Huligán Találkozót azt a belügyisek találták ki, hogy mi azt higgyük, mi találtuk ki, és a buli meghirdetett napján vagy előtte a vonatállomáson, ha bedőltünk a dumájuknak, lehalásszanak minket. Mert most már mi vagyunk a célszemélyek, ugyanis megszűntek az ellenforradalmárok, elfogytak, bevitték mindet, elvégre 1963 van.”
A leghitelesebb visszaemlékezés azonban Kenedi Jánostól származik, aki 1990-ben, a Valóságban készült interjúban mondta a következőket: „A Sportcsarnokból távozó Illés-koncert közönsége között hurkásra verték a hátamat a Thököly utat lezáró lovas rendőrök, a balatonföldvári huligántalálkozó hosszú víkendjét pedig a rendőrőrsön töltöttem.
Ez a három nap azonban nem tartozik fájdalmas emlékeim közé. Olyan szerencsével stoppoltam, hogy eljutottam Zamárdiig. Ott ugyan letartóztattak és bevittek a kapitányságra, de hát Földváron voltam a többi – vonatról leszedett és az országúti ellenőrzés során lekapcsolt – huligán között. Még »két félidő« sem volt ez a »pokolban«, mert csupán addig tartottak bennünket fogságban, amíg röplabdában le nem győztük a rendőrök csapatát – ez volt a szabadulás ára.”
A következő években a rendőrség sokkal diszkrétebben lépett fel a mindenféle állítólagos huligán-, később pedig hippitalálkozókkal szemben. Legalábbis arra ügyeltek, hogy ne teherautón razziázzanak, már csak azért is, mert mit szóltak volna az akkor már egyre gyakrabban érkező nyugati turisták.
Aztán úgy 15 évvel később ez a hirdetés jelent meg az ifjúsági lapokban: „Az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda 1984-től újabb – sok országban már jól bevált – szolgáltatással szeretné segíteni a turisztikai, országjáró terveitek könnyebb pénztárcátokhoz mért megvalósulását. Örömmel adjuk hírül: január 1-től EXPRESSZ-AUTÓSTOP igazolványt bocsátunk ki…”
