Akcióban a gyepmester - "Ha kell, én vele is sírok"

  • Linder Bálint
  • 2009.12.17 00:00

Lokál

Pimasz ebek, felelőtlen állattartók, radikális állatvédők - a gyepmester a nap végén mégis nyugodtan alszik. Előretörnek-e a reformsintérek?
Pimasz ebek, felelőtlen állattartók, radikális állatvédők - a gyepmester a nap végén mégis nyugodtan alszik. Előretörnek-e a reformsintérek?

A szép téli reggelen Budai Tamás gyepmester a dunaharaszti polgármesteri hivatalban várakozik. Az önkormányzat által szerződtetett állatbefogó több településnek dolgozik, a Pest megyei kisvárosba szerdánként jön.

Kóbor és kóborló

A naptól-széltől cserzett harmincas fiatalember számlát hoz, és érdeklődik, mennyi lakossági bejelentés érkezett elhullott, kóbor vagy kóborló állatokról. Merthogy az utóbbi kettő nem ugyanaz - tisztázzuk még az elején -, a kóbor állatnak ti. nincs gazdája, a kóborlót meg kiengedik mászkálni, hogy miért, az mindjárt kiderül. Az elmúlt héten nem jött bejelentés, de átnézünk pár utcát, mielőtt a szomszédos Taksony felé vennénk az irányt. Az udvaron terepjáró, mögötte, az utánfutón nagy fémdoboz, amiben ráccsal elválasztott ketrecek várják az utasokat. A sofőr Tamás földije, mindketten tatárszentgyörgyiek, csakhogy míg a cowboykalapos Attila tanyasi, állattartó családból származik, addig a főnök "bebíró". Pesti gyerek, aki annak idején a pasaréti általánosból ruhaszárító kötélen vezette haza gyalogosan a kóbor kutyákat "budára, a lompos menekülteket a lakás különböző helyiségeiben próbálta elrejteni, kevés sikerrel. A városi szmog elől egy péceli szakiskoláig menekült, de mire letette az utolsó vizsgákat szarvasmarha- tenyésztésből, a hazai nagyüzemi állattartás már beleállt a földbe. Gyepmester egyébként sokféle emberből lesz, Tamás ismer úszóedzőt és temetkezési vállalkozót is.

Taksonyban idős falugondnok kalauzol el a családi házhoz, ahol a háromból egy kutyától szeretnének megválni. A Tekila névre hallgató fiatal, szelíd jószág összevissza ugrál, ahogy a pórázon elvezetik, talán azt hiszi, sétálni megy. A kutyák általában szeretnek járművekbe beugrálni, Tekila azonban már kijózanodott, és négy lábát kimerevítve késlelteti, hogy az utánfutóra kerüljön. "Hát milyen fajta ez?" - érdeklődik a foltos bundát olvasószemüvegével tanulmányozó falugondnok. "Jófajta keverék" - válaszolja Tamás, aki a kutyák kapcsán mentes minden faji előítélettől. Tekila gazdája azt mormolja, nem bírja tartani az állatot, Tamás bólogat, de valószínűbbnek tartja, hogy megunták a kutyát, mint egy zsémbes nagyit, csak ezt könnyebb és főleg olcsóbb otthonba küldeni. A szomszéd néni, minden kóbor állat védőszentje érkezik, sopánkodva mond búcsút a kutyának, és azzal biztatja, hogy jobb sorsa lesz a telepen, mint ha utcára kerülne. Mielőtt továbbmennénk Tökölre, megpróbálunk rendezni egy régi adósságot - felkeressük a vérmes pincsi utcáját. A bozontos képű visszaeső egy bizonyos kertből kiugrálva biciklis néniket, postást terrorizál, ha pedig valakit leszállít a nyeregből, nem ismer kegyelmet. Gazdája fütyül a szabályokra és a panaszokra is. Többször próbálták már pedagógiai célból befogni, de ahogy a célszerszámmal érkező emberek feltűnnek, a pincsi bevágódik a legközelebbi magánterületre, ahol a gyepmester már nem intézkedhet. "Rafkós jószág, de a szigetszentmiklósi utcaréme még régebbi ügyfél, másfél éve megy a harc. Megismeri az autó hangját, és rögtön elpucol. A kutyák egyébként nem érzik meg a sintért, csak a bajt." Hátha ma hibázik a pincsi - biztatjuk magunkat, de az szabadnapos lehet, mert a szokott helyen csak egy idősödő, szürke kutya figyel minket aggodalmas pofával, az út szélén guggolva. Javakorabeli ember siet elénk. "A magáé, bátyám?" - érdeklődik kísérőnk a szorulási panaszokkal küzdő állatra mutatva. "Az enyém, csak kiengedtem, hogy ne a kertbe szarjon" - mondja a férfi. Tamás szerint ez a hozzáállás mindennapos. A gazdájukat elvesztett állatok mellett rengeteg a tulajdonos tudtával utcán kószáló macska és kutya is. A gyepmester ezeket összeszedheti, a gazdát a jegyző megbírságolhatja, de a gyakorlatban persze nem így történik. Amikor az állatbefogó egy bejelentés nyomán megjelenik, a sorok összezárnak. "Egy faluban mindenki Jóska bácsi, Pista néni, és rögtön szól valaki, hogy egyik kint lődörgő állathoz sem szabad nyúlni, mert valakié. Elég nehéz így rendet tartani." Tamásék egyébként kapásból nem viszik magukkal a feltételezhetően most először elkóborolt állatot, megpróbálják kideríteni, hol lehet a gazdája. Ugyanez vonatkozik a kis hatótávolságú, ártalmatlan régi ismerősökre is - két házzal arrébb, a kertes ház kapujában ápolt, nyakörves tacskó legelészik magabiztosan.

Reformsintér, ebrendész

Tököl felé félúton ugatás hallatszik egy kabátzsebből, a telefonból kiderül, hogy el kell kanyarodni még két megunt házi kedvencért. Tamás a szakmát autodidakta módon tanulta, és négy évig a főváros Illatos úti telepén dolgozott, mielőtt önállósította magát. "Nyugdíjas állás volt. Bennem több volt az ambíció, azt gondoltam, lehet ezt jobban, szebben is csinálni. Nem szégyellem, hogy sintér vagyok, persze nem is szeretem ezt a kifejezést. De az ember vállalja, amit csinál. Minden munkát el kell végezni, csak nem mindegy, hogyan." Szerinte azért olyan rossz a szakma megítélése, mert korábban kizárólag nagybetűs sintérek, gyakran nyugdíjas vadászok végezték, akiknek teljesen mindegy, hogyan fogják be, és milyen körülmények között tartják az állatokat. Például fojtóhurokkal dolgoznak, ami rengeteg szenvedést okoz, a mi csomagtartónkban ezzel szemben egy fémrúdon lazítható, ún. francia hurok található. Sokszor az önkormányzatok is hibásak, mert csak eredményeket akarnak látni, és bárkit megbíznak, aki nem fél a kutyától, és gyorsan eltünteti a közterületről. Igaz, egyelőre nincs is előírás, hogy kivel kellene dolgoztatni, a gyepmester nem OKJ-s szakma. Ezt akarja megváltoztatni a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, amely elkezdte a tananyag és a képzési előírások összeállítását, sokan azt remélik, hogy az önkormányzatok a jövőben csak ebrendész szakképesítéssel rendelkező vállalkozóval szerződhetnek. A gyepmesteri telepek működtetését most is szigorú előírásokhoz kötik, legalábbis papíron. Az utóbbi évek szörnyű körülményekről is beszámoló tévériportjai, illetve a radikális állatvédők erőszakos akciói jelezték, hogy az ellenőrzés rendszerével nincs minden rendben. Miként arról az Index beszámolt, idén bosszúból két sintért vertek össze brutálisan. "Futballhuligánok mindenhol vannak, de nem félek tőlük, és nem is gyűlölöm őket - mondja Tamás. - Rólam is olvashatsz rosszakat egyes internetes fórumokon. Az állatvédők egy részét a puszta létünk zavarja, azt szeretnék, hogy a kutya olyan státuszban legyen, mint a tehén Indiában." A civilekkel egyébként rendezett a kapcsolata, egy-egy bonyolultabb esethez elhívják befogni, a menhelyek pedig vesznek át tőle állatokat. Örömmel hallja, hogy elérhetőségei felkerültek az aktivisták által működtetett gyepmester.hu és a kutyakereso.zug.hu oldalakra, ahol a tulajdonosok elveszett jószágaikat keresgélik. Újra megcsörren a telefon, valaki a vizslája után érdeklődik, a jövő héten újra megpróbálja. A tatárszentgyörgyi telepen hetven állat él, köztük macskák és egy mosómedve is, új gazdákat nem könnyű találni. Elaltatni főleg a nagybeteg és kezelhetetlen állatokat szokták, csak kisebb részben azokat, amelyeket nem bírnak eltartani. Hogy túl sok a kutya Magyarországon, abban a legmegátalkodottabb sintér és a militáns állatvédő is egyetért. A becslések szerint másfél millió négylábút nyakra-főre fedeztetnek, az állatok a hanyagság miatt gyakran megszöknek, a meguntak lapátra kerülnek - fajtatiszták ugyanolyan gyakran, mint a keverékek, csak az utóbbiak nehezebben találnak új családot. Az Orpheus állatvédő egyesület úgy számol, hogy évente százezres nagyságrendű hobbicélból tartott kisállat, főleg kutya lesz hajléktalan, ebből csak Budapesten húszezret altatnak el. Tamás szerint az állattartási kultúra lassabban javul, mint ahogy szakmája fejlődik. Egyre több ugyanis a "reformsintér", akinek a telephelye inkább menhely, és/vagy napi kapcsolatban áll egy állatvédő szervezettel, a civilek pedig egyre több településen próbálják átvenni a gyepmesteri munkát.

Árnyékvilág

A tököli lakóparknál a segítséget kérő családból előkerül a nagymama és az unoka a két háziállattal. "Túl sokat ettek" - szabadkozik az idős asszony. "Ahelyett, hogy legelnének" - feleli komoly arccal Tamás, ahogy Morzsit és Kormit, a két cipősdoboz méretű jövevényt elhelyezi a ketrecben. "Nem az volt a baj, hogy többet ugattak, mint anyu?" - érdeklődik egy kapatosnak tűnő járókelő. Morzsi és cimborája kicsi és barátságos, nem rosszak az esélyeik, hogy befogadják őket. Kóbor kutyaként kerültek Tökölre, és bár azóta nevet, oltási könyvet kaptak, így is adják le őket. Ilyenkor ugyanis nem kell külön fizetni az elszállításukért, ezért sokan akkor is ezt mondják a gyepmesternek, ha a megunt kedvencnek már a nagypapája is a családhoz tartozott.

Az oltási könyvet egyébként Tamásék nem tartják megbízható okmánynak. Könnyen manipulálható, nem úgy, mint az azonosító csip, amelyet az állat mindig magánál hordana, így aztán abban sem lenne vita gazda és a hatóság között, ki harapta meg a gyanútlanul hazafelé tartó állatorvost. A vad kutyák befogása emelt szintű feladat. Ha szarvasmarháról van szó, Attila nem hibázik a lasszóval, de egy dühöngő kutyát elkapni sokkal nehezebb - fél éve tanulja, mégsem érzi magát profinak. Tamást kutyatámadásokhoz is szokták hívni, és stabil bevételi forrást jelentenek azok a riasztások is, amikor a család nagytestű büszkesége elszakítja a láncot, és senki nem mer a közelébe menni. Munka közben még nem harapták meg. "A lényeg a határozottság, ettől mindegyik meglepődik, mert ahhoz van szokva, hogy az emberek tartanak tőle. Szó sincs róla, hogy nem félsz, csak neki nem mutatod. Védőfelszerelés nincs, kesztyűben nem lehetne a hurkot kezelni."

Halásztelken Gábor, az agilis közterület-felügyelő vár minket, bejelentés érkezett, hogy egy településszéli utcában két keverék gyakran megfutamítja az ott lakókat. A helyszínen balra gyümölcsös és egy szebb napokat látott mezőgazdasági üzem, ahol nyáron az almát válogatják, tárolják. A lerongyolódott épületek egy részét vendégmunkások lakják: "románok", pontosabban erdélyi magyarok, de ez a különbség itt senkit sem izgat. A lényeg, hogy a nyári szezon után is itt maradnak. "Munkát nem találnak, szörnyű körülmények között laknak, a gyerekeik nem járnak iskolába, aztán jön a megélhetési bűnözés. Ez nem állapot" - méltatlankodik a közterület-felügyelő, aki délutánra idegenrendészeti razziát szervezett, és az illegális szálláskiadással foglalkozókat is szeretné megcsípni. Gábor egyenruhában, láthatósági mellényben, szigorú léptekkel dagasztja a sarat, hogy a gyanúsítottak nyomára bukkanjon, végül az üzemi kerítésen belül találunk két lompos kriptaszökevényt. A kapu nyitva, az egyik kutya el is indul felénk, menet közben azonban elalszik a porban. Átfésüljük a közeli játszótereket, nincs-e valami, ami a délután érkező ifjúságot veszélyeztetné, de az utcák kihaltak, még az ilyentájt érkező házalókat sem látni. Elvadult kert mellett visz az út, a ház tulajdonosa nemrég elköltözött, és a kutyáit magára hagyta, a közterület-felügyelő fényképeket mutat az árnyékká soványodott két házőrzőről. Tamás vette át őket, de nemsokára elpusztultak, az állatkínzásnak minősülő ügyben a bíróság fog ítéletet mondani. A gyepmester és földije mára végzett az agglomerációval, innen a fővárosba mennek, Pesten hét kerületből szállítják el az elhullott állatokat a feldolgozóba. A megbízásokért kisebb kereskedelmi háború folyt. Tamás szerint ezen a piacon nem elég, ha valaki az árban versenyképes, rugalmasnak is kell lenni. Az egyik kerület szívéhez egy kimúlt görényen keresztül vezetett az út, amikor ugyanis a szerződött cég nem akart egy kisemlős miatt autóba ülni, a felmérgesedett hivatal őt hívta, és egy lendülettel át is szerződött hozzá. "Én nem csak odamegyek egy kimúlt kutyáért, hogy 'csókolom, hol a Burkus, vinném', és jól bezsákolom. Az állat sokszor családtag, a gazda mindene volt, ezért együttérzést tanúsítok. Ha kell, én vele is sírok."

Neked ajánljuk