„Az önkormányzattal nincs párbeszéd” - Sárosi Péter a józsefvárosi droghelyzetről

A Kék Pont drogambulancia ősszel kivonul a Józsefvárosból, mivel munkáját az önkormányzat ellehetetlenítette. De mi lesz a három­ezer magára hagyott fogyasztóval, a tengernyi drogszeméttel? Valóban HIV-járvány közeleg? Nemrégiben a Tár­saság a Szabadságjogokért (TASZ) Szoba a nyolcban címmel kampányt indított a kerületben. A részletekről a TASZ drogpolitikai programvezetőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: Kikhez és miről szól ez a kampány?

Sárosi Péter: Hosszú évek óta nagy kérdés, hogyan kellene felszámolni az alig néhány utcából álló narkógettót a Magdolna-negyedben, ahol egy lecsúszott, marginalizált drogfogyasztói réteg él. Sokszor figyelmeztettük a kormányt és az önkormányzatot, hogy komoly támogatásra lenne szükség, ehelyett ők megtették bűnbaknak a Kék Pont ­tűcsereprogramját. (Erről bővebben lásd A háttér című keretes írásunkat.) A mi kampányunk azonban nem a drogfogyasztókat, hanem az ott élő budapesti polgárokat célozza meg. Elismerjük, hogy van egy jelentős probléma, de megpróbáljuk elmagyarázni, miért nem jó megoldás, ha megszüntetjük a tűcserét, kivezényeljük a rendőrséget. Mi azt mondjuk, hogy a tűcsere mellett kellene egy olyan szolgáltatás, ahol steril körülmények között, orvosi ellenőrzés mellett fogyaszthatják a szert, azaz egy ellenőrzött fogyasztói szobára lenne szükség. Ezt nem mi találtuk ki, ma körülbelül száz ilyen szoba ­létezik a világban, például Zürichben vagy ­Vancouverben. A kampány arra is felhívja a figyelmet, hogy foglalkoznunk kell a probléma gyökereivel is: miért van ennyi drogfogyasztó, ­miért nincs az iskolákban prevenció, vagy ha van, akkor miért csak a rendőrség foglalkozik vele.

MN: Mert ez rímel a kormány drogellenes stratégiájára…

SP: A kormány azért nem támogatja az ártalomcsökkentést, mert a programjuk a leszokást támogatja. De az a háromezer ember, akit a Kék Pont eddig kiszolgált, megtehetné, hogy egyik napról a másikra úgy dönt, le akar szokni? Nem, mert nem tudna ennyi embert befogadni az ellátórendszer, vagyis ahhoz előbb ezt is fejleszteni kellene. Ráadásul egy drogos még azért sem megy be egy kórházba, hogy tűt cseréljen. A fogyasztók a tűcseréken és az ellenőrzött fogyasztói szobákon keresztül jutnak a leszokáshoz szükséges intézményekbe, mert ezek az olyan alacsony küszöbű programok, ahol motiválják a fogyasztókat, hogy a magasabb küszöbű, leszokást célzó programokra is továbbmenjenek. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az első lépcsőt kiütjük.

MN: Vannak-e tapasztalataitok a kampányt illetően?

SP: Eddigi tapasztalataink alapján nem elég, hogy csupán leveleket küldözgetünk a kormánynak és az önkormányzatnak, ezért aláírásgyűjtésbe kezdtünk. 5-6 ezer online aláírásunk van már, de kimentünk aláírásgyűjtő standokkal a kerületbe is, beszélgettünk a helyiekkel, elmagyaráztuk nekik, miről van szó, és ott is összejött 1742 aláírás. Csináltunk továbbá egy filmet, amit több mint 80 ezren láttak. A petíciónkat az aláírásokkal együtt elküldtük a kormánynak és az önkormányzati képviselő-testület minden tagjának, s azt kértük, vegyék napirendre ezt a témát.

MN: Volt visszajelzés?

SP: A minisztériumtól jött egy levél, amiben jelezték, hogy ők nem támogatják a „belövőszobákat”, de a tűcserét igen. Sajnos azonban a tűcserék jelenlegi állami támogatása az előírt működési feltételek biztosítására sem elegendő. Változott a drogkoordináció vezetése, tárgyalások kezdődtek a szakmai szervezetekkel, hogy ha a Kék Pont elmegy a kerületből, mi legyen utána. Van egy olyan terv, hogy más szervezetek csinálnak majd tűcserét, de nekik is az az álláspontjuk, hogy ennél több kell: prevenció és fogyasztói szoba. Ha jól akarják csinálni, ők sem tehetnek mást, mint amit a Kék Pont. Ráadásul egy új szervezetnek sok idő kell majd egy olyasfajta bizalmi viszony kiépítéséhez, ami eddig meg­volt. A szakmai szervezetek igen részletes szakmai koncepciót küldtek a kormánynak arra nézve, mit kellene tenni a nyolcadik kerületben. Reméljük, megfogadják.

MN: És az önkormányzat részéről?

SP: Az önkormányzattal nincs párbeszéd. Ellenzéki képviselőktől jött visszajelzés, hogy szeretnék napirendre venni a petíciónkat. Amikor meg akartuk interjúvolni az önkormányzat vezetését a filmünkhöz, azt mondták, hogy „ilyen szélsőségesen elfogult szervezetnek nem hajlandók nyilatkozni”. Amikor a Kék Pont szakmai beszámolóját megvitatták, és az alapítvány szót kért, elutasították. 2013-ra 13,5 millió forintot kaptak a kerületi drog­sze­mét begyűjtésére, amivel nem tudjuk, hogy mi lett, mire költötték. A Kék Pont ebből semmit nem kapott.

MN: A kampányból kiemelted a tájékoztatás és figyelemfelkeltés fontosságát. És a Kék Pont megmentése? Ha az alapítvány nem dönt úgy, hogy kivonul a kerületből, akkor is létrejött volna a Szoba a nyolcban?

SP: A kampánynak nem célja a Kék Pont megmentése, ők végleges döntést hoztak, kivonulnak a nyolcadik kerületből. Már évek óta mondjuk, hogy szükség lenne egy ellenőrzött fogyasztói szobára, és ha a Kék Pont máshogy dönt, akkor mi is más típusú kampányt csi­náltunk volna. A válsághelyzet miatt a kerü­leti ­lakosság sokkal inkább támogatna egy fogyasztói szobát, mint egy tűcserét, ami kissé paradox is, hiszen a tűcsere egy elfogadott szolgáltatás, míg az ellenőrzött fogyasztói szoba új, Magyarországon nincs sehol.

MN: Ez azt mutatja, hogy a lakosság legfőbb problémája az utcán heverő drogszemét.

SP: És az illegális belövőszobák, vagyis az, hogy a lakókörnyezetüket belövőszobának használják a fogyasztók. Érdekes, hogy sokan azt mondják, nem kell nekünk belövőszoba, miközben rengeteg van a nyolcadik kerületben, csak épp nem ellenőrzöttek: kapualjak, parkok, játszóterek. Mi azt akarjuk, hogy ne legyen ennyi, csak egy-kettő – több is kellene egyébként –, de azok legyenek ellenőrzöttek és sterilek, ott az állam jóváhagyásával menjen a fogyasztás. Az ugyanis egy illúzió, hogy a drogosok egyszer csak felszívódnak majd.

MN: Mekkora az esély egy ilyen szoba létrejöttére?

SP: Nem az a kérdés, hogy lesz-e ilyen szoba Magyarországon, hanem az, hogy mikor. Praktikus megoldás lenne, de ha a döntéshozók nemet mondanak rá, az már nem a mi ­felelősségünk. Talán ha lenne lakossági igény is, könnyebb volna erről politikai döntést hozni, de nem vagyunk naivak, pontosan látjuk, hogy milyen politikai klíma van ma, és milyen döntések születnek a drogfogyasztókkal vagy a hajléktalanokkal kapcsolatban.

MN: Kampányotokban arra is felhívjátok a figyelmet, hogy Magyarországon hamarosan bekövetkezhet a HIV-robbanás. Nem túlzás ezt állítani?

SP: Az a probléma, hogy nem is tudjuk, hol tartunk egyáltalán. Ahhoz, hogy tudjuk, szűrőprogramok kellenek, olyanok, amelyek megfelelő számú drogfogyasztót érnek el, és megfelelő tanácsadással is párosulnak. A korai kezelésbe vétel nagyon sokat tudna segíteni, ha ugyanis valaki HIV-pozitív, de mindennap beszedi a gyógyszerét, akkor nem lesz fertőző. Minden ott akad el, hogy ha nincs tűcsere, akkor egy drogos nem fog besétálni a bőr- és nemibeteg-gondozóba HIV- vagy hepatitisszűrésre. Ha megszűnik a tűcsere, azt sem fogjuk tudni, hogy járvány van. Nemrégiben kiszűrték az első nyolcadik kerületi HIV-pozitív fogyasztót, de lehet, hogy már jóval több van. Ha ők megosztják a fecskendőiket másokkal, akkor nagyon gyorsan elterjedhet a járvány. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de ha lenne tűcsere, ellenőrzött fogyasztói szoba, talán lehetne még valamit tenni, hogy ne törjön ki a járvány.

MN: Oroszországban, Ukrajnában, Romá­niában nem tudták megakadályozni…

SP: Az orosz és az ukrán példa arra jó, hogy lássuk, mi történik akkor, ha a szemellenzős, tiltó politikát folytatjuk. Míg Nyugaton sikerült megállítani ellenőrzött fogyasztói szobákkal és tűcserékkel a HIV-járványt, addig Keleten a lakosság 1-1,5 százaléka HIV-pozitív, az új fertőzések 60-70 százaléka pedig intravénás szerhasználathoz köthető. Ukrajna akár jó példa is lehetne, hiszen a narancsos forradalom után olyan kormány került hatalomra, amely elkezdte támogatni a tűcserét és a Metadon-terápiát, komoly pénzeket fektettek az ártalomcsökkentésbe, sikerült is megállítani a járványt. Amióta azonban az oroszok elfoglalták a Krímet, 800 klienst kitettek a Metadon-programból, közülük húszan azóta meg is haltak. A másik rossz példa Románia, ahol 2009 környékén felére csökkent a kiosztott tűk száma, mert megvágták az ártalomcsökkentésre fordított támogatást: kitört egy HIV-járvány, már több száz esetük van, s erre a sokszorosát kell költeniük, mint amit a megelőzésre kellett volna. Görögországban is hasonló járvány tört ki, Athénban most nyitották meg az első fogyasztói szobát, mert felismerték, hogy ez a megoldás, pedig nekik is szigorú drogpolitikájuk van, korábban nem támogatták az ártalomcsökkentést sem. A kormányokat legtöbbször már csak az hatja meg, amikor nagy a probléma, és azt hiszem, Magyarországon is ez lesz: el fog durvulni a helyzet, sokat fog költeni az állam, és jönnek majd a járulékos problémák is, mint például a bűnözés. Valószínű, hogy a probléma súlya fogja meggyőzni a vezetőket arról, hogy kellenek ilyen szobák.

MN: Más következményei is lehetnek a tűcsere hiányának? Mennyire reális például a használt tűkkel való feketekereskedelem elterjedése?

SP: Abszolút, már most is ez van, hogy a Kék Pont – anyagi okokból – csökkentette a kiadott tűk számát. Az önkormányzatnál azt mondják, hogy kevesebb tűt kell kiadni, de így csak azt fogják elérni, hogy illegális kereskedelem induljon be a tűk körül. De nemcsak ez a probléma. Tapasztalataink szerint a nyolcadik kerületi drogfogyasztók megpróbálnak átmenni más kerületekbe, például a „napfényes” Hollán Ernő utcába, ahol egy teljesen más típusú tűcsere zajlik, más típusú fogyasztókkal. Már szóltak is az ott dolgozók, hogy átjönnek a nyolcból a drogosok, és ez komoly feszültséget okoz a lakókkal. Ráadásul ezeken a helyeken nincsenek felkészülve, hogy ekkora tömeget átvegyenek, ezért nem túlzás arról beszélni, hogy ha a Kék Pont bezár, és nem lesz megoldva a helyettesítése, akkor az a budapesti tűcsereprogramok bedőlését eredményezheti.

MN: A tűcsere és alapvetően az ártalomcsökkentő programok támogatása gazdaságilag is jobban megérné az államnak, hiszen míg egy fecskendő nagykerára körülbelül 25 forint, addig egy HIV-fertőzött gyógykezelése több százezerbe kerül. Hogy lehet ezt figyelmen kívül hagyni?

SP: Ez egész egyszerűen politikai rövidlátás. Nem látni azt, hogy míg a Kék Pont tűcsereprogramjának éves költségvetése 30 millió forint, ami aprópénz az állami költségvetésben, addig a HIV-gyógyszerek egy hónapban akár ­3-4 százezer forintba is kerülhetnek, és akkor ez még csak a gyógyszer, ehhez jön az ellátás, az orvosok, az ápolók, negyedévente a kontrollvizsgálat. Ha ezt összeadjuk, egy évben egy HIV-pozitív ember ellátása több millió forintra jön ki. És ugyanez vonatkozik a hepatitis C-re is. A vancouveri szobák esetében kimutatták, hogy az oda járók 30 százaléka jelentkezik leszokást célzó programokra, sikert érnek el, munkába állnak. Ezeknek mind-mind jótékony gazdasági következményei vannak, ez egy jó befektetés. Ha valamiben, akkor abban reménykedhetünk, hogy volt egy váltás az Em­beri Erőforrások Minisztériumában, olyanok kerültek oda, akik információink szerint más szemlélettel közelítenek a problémához, mint az elődeik, akik remélhetőleg jobban szót értenek majd a szakmai szervezetekkel is.

A háttér

A Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány 2006-ban nyitotta meg tűcsereprogramját a Józsefvárosban. A kerületben ekkor már egy jelentős drogfogyasztói kör működött, a Kék Pont rövid időn belül az ország legnagyobb tűcsereprogramját lebonyolító szervezet lett, ma az országban kiadott tűk 40 százalékát itt cserélik, körülbelül 3000 regisztrált droghasználó veszi igénybe szolgáltatásaikat. 2013 őszén az önkormányzat felmondta a Kék Ponttal kötött együttműködési szerződést, majd kizárták őket a kerületi Kábítószerügyi Egyeztető Fórumból (KEF) is. 2014 májusában az önkormányzat nem fogadta el az alapítvány éves szakmai beszámolóját, aminek a következménye a tűcserét lebonyolító helyiség kedvezményes bérleti díjának felmondása lett. Az alapítvány ezek után idén júniusban úgy döntött, anyagi okok miatt szeptembertől bezárja tűcsereprogramját, és elhagyja a kerületet.