Tulajdonképpen nem taxival akartam menni, temetésre meg gyászolni ne taxival menjen az ember, ő már úgyis ráér. Azt gondoltam, sokan leszünk zarándokok, az állomás előtt már gyülekezik a tömeg, innen indulnak majd a nonstop körmenetek, egyházi zászlóval, királyos lobogókkal, a felvezető autóból meg döng majd a zene. De nem, amikor leszálltam Miskolcon a Tiszai pu.-n, rajtam kívül csak az öreg Flaszter-árus volt a peronon, az ő újságjai meg nem a királyokról szólnak, sehol egy gyászoló, sehol egy árva lélek.
- Rokon? - kérdezi a taxis.
- Nem. Csak gyászoló - mondom -, sokat változtatott az életemen.
A taxis nem válaszol, csak méreget, nem tudom, hogy mit, végül is beleférek a Jimmy-rajongók születéstől halálig tartó népes táborába. Nem tudom, hogy olvasta-e azzal a gyászoló kismamával a riportot, aki kétségbe volt esve, hogy most mi lesz az ő kisbabájával, mert eddig Jimmyt hallgatott a terhessége alatt, s érzi, hogy az ő Imikéje is boldog kis magzatként fejlődött bent a méhében, igen, Imike, mert most már biztos, hogy az lesz a neve, csak úgy mementóul, a bölcsiben meg egy hatalmas megrepedt szív a jele, szóval mi lesz az ő Imikéjével, aki ebbe a mérhetetlen űrbe fog születni, amit a Király maga után hagyott.
Suhanunk át a sötét, üres városon, a függönyök mögött világító karácsonyfaégők is mintha Jimmyért pislákoló mécsesek lennének. Egyszer csak zöld neonfelirat jelenik meg a távolban, megérkeztünk: ez a Hotel Zámbó Jimmy.
A Hotel Zámbó Jimmy egy idős velem. No persze nem valami harmincas éveiben járó, többször renovált, testes, málló vakolatú épületre kell gondolni, nem, a panzió mindössze tizenegy hónapos, akárcsak én. Ezért mondtam a taxisnak, hogy sokat változtatott az életemen. Tavaly tavasszal, amikor túléltem halálomat, s megérkeztem a Langerhans-szigetekre, nem akartam hinni a szememnek. Az eddig Anna névre hallgató panzión új neonok és táblák jelezték, hogy az épület a keresztségben új nevet kapott, az lett a Hotel Zámbó Jimmy. Jött is a tévé meg a bulvársajtó, nyilatkozott Ibolya, a leginkább Vastag Margóhoz hasonlító tulajdonosnő, mutogatta a relikviákat meg a Király képeit, az étlapon Jimmy kedvencét, még a szalvéta is Jimmy-monogramos volt, Ibolya meg minden vendéghez szólt egy-két kedves szót. Ha tehettem, én is beültem egy alkoholmentes sörre. Általában egyedül voltam.
Egyedül álltam Jimmy emlékműve előtt. Sötét volt és nyirkos nyál szitált az égből. A söröző bejárata mellett fekete lepellel letakart posztamens, rajta vázában virágcsokor és a Király nagy méretű arcképe, fekete gyászszalaggal átkötve, fölötte a falon újabb Jimmy-kép, a földön mécsesek és gyertyák égtek. Jimmy énekelt: egyszer megjavulok én, jó leszek majd, és visszatérek hozzád.
Az épületben sötét volt, csak az emeleti étteremből szűrődtek ki fények. Az egyik falat szinte betöltötte Jimmy képe, a másik falon is volt egy. Egyszer megpróbáltam itt vacsorázni, de nem tudtam a számhoz emelni a villát a röhögéstől, az előétel után továbbálltunk. Jimmy nézett ki az ablakon, fanyar mosollyal, mintha csak azt mondaná: bocs, gyerekek, ez van.
- Gyászolnak, a temetésig nem nyitnak ki - állt meg mellettem egy nő, a panzióból jött ki, lehet, hogy pont a királyi lakosztályt takarította a szertartásra.
Jó nagy kiesés lehet, gondoltam, még majdnem három hét a temetésig, aztán elszégyelltem magam, még ilyenkor is a piszkos anyagiakra gondolok. Lám, itt egy szent hely, egy szent nő, aki ahelyett, hogy bizniszt csinálna, hogy befogadná a zarándokokat egy sörre vagy felesre, esetleg feláron adná a Jimmy sztíket, inkább bezár. És valóban zárva volt a Jimmy Hotel. Benéztem az alakon át a recepcióra, a recepciónál ott állt egy fiatalember. Hátul be lehet látni a konyhára, ott is voltak. Olyan volt az egész, mint egy kísértetkastély, pislákoló fények, és a halál áradt mindenhonnan. Csak bejutni nem lehetett.
Visszamentem az épület elé, idős házaspár gyújtott éppen gyertyát. A nő halkan zokogott.
- Tudja, az asszonynak ő volt a mindene - mondta a férfi, talán hogy leplezze zavarát. - Én nem hiszem, hogy valaki olyan balfasz lenne, bocsánat - javította ki magát -, szóval nem hiszem, hogy az a pisztoly csak úgy elsült.
- Biztos megölték - szipogott az asszony -, mert annyi embernek okozott örömet.
Még folytatta volna, de újra megszólalt Jimmy az ablakba kitett hangfalból: Még nem veszíthetek, még nem, én élni akarok, adj időt nekem... A nő újra elkezdett zokogni, a férje vállára hajtotta a fejét, álltak még egy darabig, aztán átballagtak a szemközti buszmegállóba. Későre járt már, otthon kezdődött a Vad angyal.
Mint becsapott vándor, úgy éreztem magam, utazok kétszáz kilométert Jimmy emlékére, közös halálunkra és újjászületésünkre, és akkor egy sört se tudok meginni. Immy biztos nem így akarná. Szerencse, hogy a Hotel Zámbó Jimmy olyan környezetben van, hogy ha zárva tart, akkor is ki tudja elégíteni a vándort. Balra a baptista imaház, jobbra meg a gyógyszertár és az orvosi rendelő. Az út túloldalán a strand és a Hejő. A Hejő kocsma, amiről nyugodtan lehetne filmet forgatni a Spektrum tévében az Isten vidám állatkertjei sorozatban. Álldogáltam még egy darabig, néha megállt egy-egy busz, újabb emberek jöttek, mécsest gyújtottak, és elmondták egymásnak a legújabb híreket, amelyek közül a legmeghatóbb az volt, amikor egy nénike azt mondta, hogy a tévé azt mondta, hogy a Jimmyt két helyre temetik a lelke miatt.
A Hejő ablakában apró színes mécseseket véltem felfedezni, milyen rendesek, ők is gyászolják, a szomszédok. Itt az ideje a sörnek - gondoltam
A Hejő-patak hídján fiatal házaspár állt óvodás korú gyerekkel.
- Látod, kislányom, még a hattyúk is gyászolják Jimmy bácsit - mondja a papa. - Látod, még ők is ideúsztak.
- Nem fáznak? - kérdezi a kislány.
- Fűtik a vizet - magyaráz tovább a papa -, fűtik, hogy ne fázzon a lábuk.
Aztán kézen fogják a gyermeket, és elindulnak még egyszer megnézni a Jimmy bácsit.
Amikor belépek a Hejőbe, a mécsesekről kiderül, hogy a narancsos nyerőgép villogása. A zenegépből üvölt a Pedró kocsmája, tinik isszák a bonbonmeggyet, néhány csöves biliárdozik, a torkokon folyik az élet.
Késő este van, amikor visszatérek a ravatalhoz. Már nem szól a zene, a gyertyák közül is csak néhány ég. Mély csend vesz körül, és nyugalom. Állok. Mintha valaki nézne.
Egy szürkés-fekete perzsa macska fekszik a letakart posztamens mellett mozdulatlanul. Nézem. Nagy lustán felemeli fejét. Néz. Még mindig néz. Én nézem Immyt. Aztán a macskát. Immy engem néz. A macska engem néz. Nézünk. Zavarban vagyok.
- Jimmy... - mondom a macskának.
A macska nem válaszol.
- Jimmy, te vagy az... - kérdezem megint.
A macska lehajtja fejét.
Leülök mellé, hátamat a söröző falának döntöm.
Így ülünk egymás mellett: Jimmy, a macska és én.
Átmenő vendégek a Hotel Zámbó Jimmy előtt.
Ficsku Pál
