Mesterségek ünnepe a budai Várban
A helyszín fontos, nem mindegy, hova és hogyan indul el az ember. Fel a Várba például igen szívesen, az sem különösebben zavaró, hogy a várbusz csak egy rövidke megállót tesz meg, onnantól gyalogolni kell: talán jobb is így. A rendezvény - csütörtöki - első (fél) napja ismerkedésnek, rövid terepszemlének tette meg leginkább, ahol nyugtázhattuk, hogy - néhány kormánylap ormótlan, zavaró reklámjaitól eltekintve - a körkép igen esztétikus: a színpadok és árusítóstandok jól mennek a Várhoz. Röviden: a népművészeti szemlével, vásárral (kibújni igyekszem a pejoratív jelentéstartalmat is bőven magában hordozó bazár kifejezés alól) bizony semmi probléma nincsen sem tartalom, sem pedig forma tekintetében.
Méreteit tekintve
eleve nem lehetett rá panasz, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének mintegy hétszáz kézművese jelent meg, a kisebb standok keresztül-kasul behálózták a budai Vár néhol bizony szűkösnek bizonyuló utcácskáit, viszont a helyszín még akkor is überelhetetlen, ha a hétvégi áradat fogadására kissé alkalmatlannak bizonyult is. A mennyiség örvendetes módon nem csapott át gagyi tömegportékák kínálgatásába, persze szép is lett volna, ha pont itt. (A kirakodóvásáron a modern idők szavát mindössze néhány CD-árus képviselte, ők viszont kizárólag népzenei kiadványokat kínáltak, az értékóvás tehát innen sem hiányzott.) A kosárfonók, fazekasok, kovácsok tudásukat a közönség kíváncsi pillantásaitól bátorítva bizonyították, csendült az üllő, hajlott a nád, verődött a csipke, sokuk még beszélgetésbe is elegyedett a barátkozóbb látogatókkal, illetve a tapasztalatcserére vágyó mestertársakkal. Az már a népművészeknek is fontos lehetett, hogy az alkotásaikért itt pénzt is kaphattak. A bámészkodók közt jócskán akadtak vásárlók is, nem is csak a népművészeti boltokat legsűrűbben látogató (és most is bőséges számban megjelent) turisták közül. A gyerekek számára készült fa- és agyagjátékok pedig láthatóan a legkelendőbbek közül valók voltak.
Egyedül a gasztronómiai választék nem igazodott a rendezvény zsáneréhez, mindenütt csak a szokásos perecek, szendvicsek, jégkrémek, bár akadt egy igen népszerű mézesstand is, ahol legalább egy gesztenyeméz-kóstolóra illett elcsábulni. A legtöbb látogató családi egységben volt jelen, a napi belépő igen korrekt áron mozgott, a felnőtt három, a gyerek egyszáz forintért, és ezzel a jeggyel be lehetett menni a Nemzeti Galéria valamennyi kiállítására is, egyéb komolyabb anyagi ráfordítást igénylő program pedig nem volt, már ha az egész napos evés-ivást és az aranyárban mért (tényleg) lószőr ékszer vásárlását nem soroljuk ide.
A program egésze
pedig úgyszólván beláthatatlan volt, bár a cél korántsem a látogató négy napon át, reggeltől estig itt tartása lehetett (dehogynem), mindenesetre igen sok volt az ismétlődő műsorszám. A fesztivál alappillérét a néptánc és népzenei fellépések jelentették, melyek közül én - a három színpad közötti folyamatos bolyongásom közepette - nem láttam még csak halványabbat sem, legyen szó magyar, belga vagy - az idei díszvendég - olasz együttesről. Jó volt mind, az általam látott mese- és comedia dell´arte-színházak már nem annyira, a célnak mondjuk megfeleltek, habár az ezen műsorszámoknak otthont adó Rondella színpad elé - szerencsétlen kanyarba helyezése okán - nem sokan férhettek be, pénteken pedig szegények még az esőt is nyakukba kapták.
Péntek este hat órakor a galéria előtti térről drákói szigorral tessékelték ki az embereket, az eső záporozni kezdett, esernyőt meg nem vittem magammal, így a Várból lesétálók nagyobbik felével ellentétben nem maradtam a Duna partján, tévén nézve amúgy is sokkal bizarrabb élmény egy félórás tűzijáték.
Greff András
Díjak
Az év mestere: Falusi Béla fazekas
Az év ifjú mestere: Szakács Aliz bőrdíszműves
Hagyományőrzésért cím: Kiss Lászlóné gyékényszövő
Közönségdíj (idén először osztva): Szabolcs megyei kovácsok
