Az udvarra vezető hídon kell kivárnunk, míg a rabszállítóból kiszállnak az utasok, felsorakoznak, majd elvonulnak a fegyveres őrök kíséretében. A moziban oly' sokszor látott "zsilipelésre" csak ekkor kerülhet sor, ha már senki nincs a közelben. A XIX. század erődítményépítészete vesz körül: vastag falak, rácsos lőrések, őrtornyok, a legnyomasztóbb mégis az a kézilabdapálya méretű ketrec - az életfogytosok sétatere -, aminek sűrű szögesdrótból fonták a kerítését. Ellenben az egyik épületben mintha szerényebb biztonsági intézkedések lennének érvényben. Az ajtó nincs kulcsra zárva, a beléptetőrendszer sem tűnik annyira szigorúnak, bár a szűk folyosón sorakozó kopott, ósdi cellaajtók nem hagynak kétséget afelől, hogy hol járunk. A falról Gandhi képe néz le ránk; igazán megjegyezhettük volna az illusztráció bölcs kísérőszövegét.
"Délelőtt nyitva tartunk, ekkor vannak a foglalkozások, ilyenkor érintkezhetnek egymással az elítéltek - mondja kísérőnk -, de most, ebéd után mindenkinek a cellában kell tartózkodnia." Az őr kinyitja az egyiket, a helyiség alig tíz négyzetméter, épphogy elfér benne két ágy, két asztalka és a csupán függönnyel elválasztott vécé.
Kovács Mihály tizenhét évet kapott nyereségvágyból elkövetett emberölésért, ahogy ő mondja, késelésért és baltás támadásért. Az 51 éves férfi büntetlen előéletű, tettét az italozással és a leszázalékolása miatti elkeseredéssel indokolja. Tavaly február óta van Szegeden, "idegi állapota" miatt azonnal ide, a gyógyító-nevelő csoportba került, de mivel súlyos cukorbeteg, a tököli rabkórházban is kezelték. "Nem mondhatnám, hogy rosszak lennének a körülmények. Játszunk, például activityt, filmeket nézünk, és gyógytorna is van. A nevelők nagyon rendesek, meghallgatják a problémáinkat, igyekeznek segíteni. Azt persze nem tudom, mi lesz, ha egyszer úgy döntenek, hogy az igazi börtönben helyeznek el. De azt hiszem, itt ugyanaz van, mint a honvédségnél. Azt kell csinálni, amit mondanak, és akkor nem lehet nagy baj."
Az országban elsőként
A magyar büntetés-végrehajtásban az 1980-as évek elejéig nem nagyon törődtek az elítéltek lelkivilágával. Igaz, a bíróságok átlagosan kevesebb évi elzárásra ítélték az elkövetőket, mint mostanában, de a feltételek sokkal szigorúbbak voltak: napközben nem lehetett az ágyra ráülni, meghatározták, hány soros lehet egy levél (ha valaki többet írt, a személyzet ollóval megfelelő terjedelműre vágta a szöveget), látogatókat is ritkábban fogadhattak a rabok, mint ahogy kivételes alkalmakkor nézhettek csak tévét, hallgathattak rádiót. Aki pedig nem bírta, és bekattant, azt vagy lenyugtatózták, vagy az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) szállították, ahol akkoriban - hasonlóan a 1960-70-es évek legtöbb hazai pszichiátriai intézetéhez - túlnyomórészt "hagyományos pszichoterápia" (kényszerzubbony, elektrosokk, lobotómia és a többi) zajlott. Az úgynevezett gyógyítórészlegek létrehozását, illetve a börtönpszichológusok alkalmazását azonban nemcsak a nyolcvanas évekre valamelyest megváltozott korszellem indokolta, de a budapesti intézmény túlterheltsége is: az illetékesek felismerték, hogy nem lehet kényszerzubbonyt húzni az összes olyan elítéltre, aki gyengesége, érzékenysége miatt vagy bármilyen más egyéb okból nem bírja elviselni a zárka farkastörvényeit.
Magyarországon a Szegeden létrehozott gyógyító-nevelő csoport volt az első olyan részleg, ahol a pszichológus munkája is nélkülözhetetlenné vált. (Azóta hét bv-intézetben vannak ilyen csoportok, Szegeden pedig más speciális részlegek is alakultak: az átmeneti csoport a szabadulókkal foglalkozik, a felkészítő csoport a börtönbe kerülőkkel, de van drogprevenció és külön foglalkoznak az életfogytiglanra ítéltekkel is.) Kezdetben a fegyintézet legszigorúbban őrzött épületében zajlott a gyógyítás-nevelés, ami igen szerencsétlen megoldásnak bizonyult - sok elítélt képzeletében "csábító lehetőségként" jelent meg a nyílt körlet, hiszen ott napközben nyitva tartották a zárkaajtót, és az ott lakók akár szomszédolhattak is. Nem csoda, hogy a részleg indulását követően megnövekedett az öngyilkossági kísérletek száma, a pihenésre vágyók ugyanis azt hitték, így juthatnak a legegyszerűbben a csoportba, és sokszor valóban bevált a számításuk. Ráadásul a körleten belül kialakult valamiféle drogkereskedelem is azáltal, hogy a pénztelen betegek egyszerűen eladták gyógyszerüket a börtönhierarchia csúcsán álló "utazni vágyóknak".
"A csoport megalakulása után egyszerre volt 'hírügynökség', és nyugtatószer-elosztó. Sokszor olyan emberekről derült ki, hogy alkalmasak a postás szerepre, akikről úgy tűnt, háromig sem tudnak számolni - emlékszik vissza Éles Éva bv-alezredes, klinikai szakpszichológus. - Ám mégis elsősorban a gyógyszercsencselés miatt döntött úgy a vezetőség, hogy nyugodtabb helyre költözteti a csoportot. Azóta szabály, hogy a betegeknek a gyógyszert por alakban, ellenőrzés mellett kell bevenniük."
Éles Éva 1993 óta dolgozik börtönpszichológusként a Szegedi Fegyház és Börtönben, három évig az átmeneti intézetben tevékenykedett, távol a főépülettől. "Amikor 1996-ban ide kerültem, már az első nap megértettem, miért menekülnek a kollégák. Az elítéltek ötpercenként jelentek meg, és olyan nyomást gyakoroltak rám, hogy azt hittem, nem fogom sokáig bírni én sem. Egyértelmű volt, hogy meg kell változtatni a kereteket, újra kell fogalmazni a szabályokat. A csoport tagjai ugyanis megszokták, hogy a pszichológus, a nevelő mindig a rendelkezésükre áll, és tulajdonképpen folyamatos gondoskodást és törődést vártak el. Képzelje el azt a helyzetet, hogy délután négy órakor is azt hallom jó néhány fogvatartottól, hogy 'pszichológusnő, én mindjárt öngyilkos leszek'. Jön egy fiú, azt mondja, 'na, én most levágom a farkamat'. Persze hamar kiderült, hogy ez csak afféle kóstolgatás volt a részükről, ráadásul én voltam itt, Szegeden az első nő. Azt hiszem, azért tudom tizennégy év után is ellátni ezt a munkát, mert felismertem: ha túlságosan megengedő vagyok, a húst is lerágják rólam."
Éles Éva szerint a kezdeti nehézségeket elsősorban az okozta, hogy börtöntapasztalattal nem rendelkező, az egyetemről frissen kikerült pszichológusok láttak munkához, akik úgy gondolták, maradéktalanul meg tudják valósítani mindazt, amiről olvastak vagy amiket a különféle - civil - terápiás intézményekben láttak. "Maximális szeretettel, odaadással és gondoskodással fordultak az ápoltak felé, arról azonban megfeledkeztek, hogy a csoport tagjai nem klasszikus elmebetegek, hanem túlnyomórészt személyiségzavarban szenvedők. Pszichopaták, akik maximálisan kihasználják azokat, akiket lehet. Idővel ők is felismerték, hogy nagyon szigorú keretekre van szükség - természetesen a szakmaiságot továbbra is szem előtt tartva -, hogy bármiféle sikeres gyógyító tevékenységet lehessen itt folytatni."
A szigorú keretek ellenére is úgy tűnik, hogy a csoport tagjai elégedettek az itt zajló terápiával, ami a szegedi átlagos körülmények ismeretében egyáltalán nem csoda. "Kettős emberölés miatt kerültem a Csillagba, de még az előzetesben volt egy nagyon komoly öngyilkossági kísérletem, ami kilenc nap kómával járt, plusz két hónap IMEI-vel - mondja már-már büszkén az egyik középkorú ápolt. - Azután kértem a pszichológusnőt, hogy szíveskedjen berakni a gyógyítócsoportba, mert már azon járt az agyam, hogy majd megint rácson függeszkedek, és ezt nagyon is komolyan gondoltam. 12 éve vagyok itt, és úgy érzem, hogy megtaláltam, összeszedtem magam. A nevelők is sokat segítettek benne, de mégis közben ott van, hogy folyamatosan épülök lefele. Pedig itt tényleg nincs rossz dolgunk, filmeket nézhetünk, akciót is meg szépet is, kártyázunk, de nekem még 18 évem van hátra, így hát azt meg nem tudnám mondani, mi lesz addig, meg pláne azután."
Pestre, injekcióra
A szabályzat szerint azokat az elítélteket, akiknél pszichotikus tünetek mutatkoznak, Budapestre, az IMEI-be szállítják (bővebben: Többségük embert ölt, Magyar Narancs, 2004. május 27.), a gyógyítórészlegbe enyhébb esetek vagy az olyan, gyógyultnak nyilvánított elmebetegek kerülnek, akiknél fennáll a visszaesés veszélye. A bekerülésnek - mint ahogy mindennek egy büntetés-végrehajtási intézményben - megvan a maga koreográfiája. Az elítélt jelentkezik a nevelőtisztnél, ezután kerülhet sor a pszichológiai, később pedig a pszichiátriai vizsgálatra. (A börtönbe heti egy alkalommal jön szakorvos.) Természetesen az is előfordul, hogy a zárkatársak jelzik, ha valami nincs rendben, ha az illető üvöltözik álmában, vagy hetekig nem hajlandó mosakodni. "Ha nagy a baj, azonnal célszállítást kérünk Pestre - mondja Éles Éva -, a kisebb problémákat, alvászavart, enyhe depressziót eleinte gyógyszeresen próbáljuk kezelni, és csak akkor kerül sor a gyógyítócsoportban való elhelyezésre, ha már az efféle terápia nem segít." Hogy végül ki kerülhet oda, azt a pszichológus javaslatára, a pszichiáter megerősítése után a börtönparancsnok hagyja jóvá. Vannak, akik csak néhány napot töltenek itt, például kimerültség miatt, de van, aki már lassan húsz éve a csoport tagja. Jelenleg huszonnyolc elítéltet kezelnek a részlegen. Ahogy régen, most is sokan szeretnének - "üdülésre" - bekerülni, de arra is volt már példa, hogy valaki összeférhetetlenség, agresszivitás miatt alkalmatlannak bizonyult a csoportos kezelésre, és visszaküldték a zárkájába. Végeredményben az itt tartózkodással kapcsolatban csak annyi biztos, hogy félévenként minden kezelt esetében felülvizsgálatot kell tartani. Ha hatékonynak bizonyult a terápia, az elítélt folytathatja - akár szeretné, akár nem - "rendes" büntetésének letöltését, ha viszont romlik az állapota, megint csak az IMEI-be szállítják, bár ez általában nem a felülvizsgálaton derül ki. "Nemrégiben volt egy fogvatartott, aki egyik napról a másikra elkezdett furcsán viselkedni, letérdelt a folyosón, imádkozott, gyújtogatni kezdte a haját, megtámadta a nevelőt, kiszaladt a rendelőből, az orvos se tudta megvizsgálni. Felszállíttattuk Pestre, ott injekciós kezelést kapott, egy hét múlva visszakerült, azóta tünetmentes" - emlékszik vissza a pszichológus.
A gyógyszeres ellátás mellett az úgynevezett közegterápiát alkalmazzák - rajz, kézműves-foglalkozás, filmnézés -, és természetesen a pszichológussal zajló egyéni beszélgetések is jellemzőek. Havonta egy alkalommal nagycsoportos foglalkozást tartanak, ahol megpróbálják kibeszélni a problémákat, együtt énekelnek, játszanak. "Tulajdonképpen szupportív, vagyis támogató, az aktuális nehézségeket átbeszélő terápia zajlik itt, a klasszikus, pszichológiai feltáró tevékenységre - pszichológiai alkalmasság és kapacitás híján - nincs lehetőség" - mondja Éles Éva.
De nemcsak emiatt. "A gyógyítócsoportba az utóbbi időben csak mentálisan sérült, személyiségzavaros fogvatartottakat helyeztek be, ami felvetette azt a problémát, hogy tulajdonképpen semmilyen pozitív minta nincs, amit követni tudnának - jegyzi meg Friedmann Éva vezető nevelő. - Negatív annál inkább. Például amikor az egyik beteget valamilyen tragédia érte, és elkezdte az összes ablakot betörni, hogy ő öngyilkos lesz, néhány napon belül több elítélt öngyilkos akart lenni." A nevelő szerint a csoportban is létezik a börtönhierarchia, de egészen más értékek határozzák meg. "Nálunk többnyire az itt eltöltött idő, a tapasztalat a legfontosabb. Míg a harmadik emeleten a karbőségen, máshol pedig az észbeli képességeken múlik, hogy kiből lesz vezető személyiség, itt csak az évek számítanak, ezt pedig nem mindenki hajlandó elfogadni, ami konfliktust eredményezhet. Igaz, hogy félévente van felülvizsgálat, de jó néhányan bizonyosan itt fogják letölteni akár több évtizedig is eltartó büntetésüket, és el sem tudjuk képzelni, mi lesz velük, ha egyszer kikerülnek innen. Például az egyik elítélt 1991 óta van itt. Elvileg már az átmeneti csoportban kellene lennie, de olyan mentális állapotban van, hogy nem rakhatjuk oda. Hozzátartozója nincs, egészségi állapota nem megfelelő, ő is szabadul. A nevelőkre ilyen esetben hatalmas felelősség hárul, hogy megpróbálják visszavezetni a társadalomba a fogvatartottat. Ehhez nyújtanak segítséget a pártfogó-felügyelők."
Gizi kölykei
A csoport életében újdonságként jelent meg a kisállat-terápia, aminek egyébként már évtizedes hagyománya van Szegeden, igaz, nem ezen a részlegen. "Kevesen tudják, de a szabályzat megengedi, hogy az elítélt bármilyen kívánsággal fordulhat a parancsnoksághoz, és ha nem a lehetetlent kívánja, akkor a megfelelő mérlegelés után teljesülhet az óhaja - mondja Bozó Bea sajtóreferens. - Ez történt 1999-ben, amikor az egyik elítélt azt szerette volna, hogy akvárium legyen a cellájában. A parancsnok úr engedélyezte, hogy az illető - természetesen a saját költségén - halakat tartson. A dolog működött egy ideig, jó hatással volt az elítéltre, aki amúgy pedáns ember, ám egy nap valami miatt bedühödött, összetörte az akváriumot, és lehúzta a vécén a halakat. Ezután úgy tűnt, hogy nem lesz több állat Szegeden, de az új parancsnok egy másik elítéltnek - aki súlyos beteg volt - engedélyezte, hogy teknőst tartson, legutóbb pedig egy tényleges életfogytiglanra ítélt kapott egy tengerimalacpárt. Nos, e párnak, a Gizinek meg a fiúmalacnak kölykei születtek, s ezek kerültek a gyógyítócsoporthoz." A malacokat a konyhai zöldségmaradékkal táplálják, és mivel a kutyák miatt rendszeresen látogatja az intézetet állatorvos, az egészségükért, illetve az esetleges fertőzések miatt sem kell aggódniuk.
Éles Éva szerint a kisállat-terápia legnagyobb értéke az, hogy mivel a tengerimalacokról gondoskodni kell, etetni, cserélni az almot, az ilyen hozzáállás az egyébként antiszociális személyiségeket valamelyest képes megváltoztatni. "Ezek az emberek elvárják a gondoskodást, azonban ők maguk képtelenek másokról gondoskodni. Az állat viszont megtaníthatja őket erre, és szerencsés esetben az efféle érzelmi megnyilvánulások szabadulás után vagy akár még itt, a börtönben a többi emberre is vonatkozhatnak. És az elítélt éppen ennek köszönhetően értheti meg azt, amit addig nem, hogy miért nem szabad másoknak fájdalmat okozni."
