Merülés a keszonkamrában - Nyomás alatt

  • Jászberényi Sándor
  • 2008.01.17 00:00

Lokál

"Nyugodj meg, nem fogsz nyáladzani" - mondja Attila, a merülőtechnikus a bejárat előtt, és hátba vereget. Csípős hideg van a Lipótmezőn, mögöttünk a kiürített elmegyógyintézet. Hamarosan ötvenméteres mélységbe merülünk, ráadásul úgy, hogy a lábunk sem lesz vizes.
"Nyugodj meg, nem fogsz nyáladzani" - mondja Attila, a merülőtechnikus a bejárat előtt, és hátba vereget. Csípős hideg van a Lipótmezőn, mögöttünk a kiürített elmegyógyintézet. Hamarosan ötvenméteres mélységbe merülünk, ráadásul úgy, hogy a lábunk sem lesz vizes.

Az ország egyetlen keszonkamrája, a Hiperbár Centrum, a bezárt "Lipót" területén található a főépület mellett, egy eldugott kis ház termében. Maga a keszonkamra egy hatalmas, henger alakú doboz, kis kerek kémlelőnyílásokkal, a vezérlőpult pedig bárkinek ismerős lehet, aki látta valaha a Star Trek valamelyik részét. Azért gyűltünk össze, hogy a kamra segítségével egy ötvenméteres merülés víznyomását szimuláljuk, de az eszköz itt elsősorban a gyógyulást szolgálja. Készülődésünket a kamrából érkező gyanús hangok zavarják meg. Kitessékelnek, mivel rosszul lett az egyik beteg.

Perjési Zoltán igazgatóhelyettes elmondja, hogy a dolog úgy működik, hogy egy kompresszor segítségével nagy mennyiségű levegőt pumpálnak a hermetikusan lezárt helyiségbe, így odabent magasabb lesz a nyomás, pontosan annyira, mintha a víz alá merülnénk, majd hosszú előadásba kezd a gázok oldódásáról, melynek az a lényege, hogy a víz színén nem oldódik olyan jól az ember szöveteibe az oxigén, mint nagy nyomáson. "Még az '50-es években végeztek olyan kísérleteket, melyek azt bizonyították, hogy nagy nyomáson gyakorlatilag

nincs is szükség vérre,

hogy a szövetek oxigént kapjanak. A kísérletet malacokon végezték, a vérüket sóoldatra cserélték, mégis életben maradtak, mert a nagy nyomásnak köszönhetően a szövetek így is felvették az oxigént. Persze szegénykék azonnal elhullottak, mihelyt visszatértek a felszínre, de megvolt a bizonyíték, hogy olyan szöveteket is el lehet látni oxigénnel nagy nyomáson, melyek itt a felszínen nem vagy csak alig kapnak. A keszonkamra tehát remekül alkalmazható nemcsak a pórul járt búvároknál, de olyan betegségek utókezeléseként is, mint a Lyme-kór, illetve a cukorbetegség szövődményei és a krónikus gyulladások." Noha a hiperbárkezelést - ez a "kamrázás" hivatalos elnevezése - mindenhol elismerik, nem OEP-akkreditált gyógyító tevékenységről van szó. Egy többalkalmas utókezelés 120-150 ezer forint.

Visszatérünk a terembe, Gőbl Anna búvárorvos a merülés veszélyeiről, a várható hatásokról és a szakma történetéről tart előadást. Búvárorvosból jó, ha három van az országban. Keszonkamrából meg ez az egy, ami persze szerényebb az uniós átlagnál. Miután megismerjük a keszonkamrák történetét (lásd História című keretes írásunkat), arra is fény derül, miért is képes az ember elviselni ekkora nyomást.

A trükk magyarázata a szervezetünk felépítése: az emberi test 70 százalékát alkotja víz, csak néhány testüregünkben (pl. a fülben) van levegő, s ezt kell kiegyenlítenünk, ha víz alá merülünk. Elvileg akár 55-60 méterig is bírhatnánk a nyomást, de azért akadnak problémák: a nitrogén a felszínen nem oldódik a vérünkben, de lejjebb már igen, s ha túl nagy a dózis, előállhat a nitrogénnarkózis, mely komoly koordinációs, döntésbéli zavarokat okozhat. De a nagy mennyiségű oxigén is okozhat görcsöket, rosszabb esetben ájulást. Ha pedig valakinek problémái vannak a kiegyenlítéssel, akkor akár a dobhártyája is berepedhet, sőt vizelettartási problémák is előfordulhatnak. A kétórás előadás után a búvárorvos megkérdezi, ezek után ki akar merülni. Megcsappan a létszámunk, a vállalkozókra még egy orvosi vizsgálat vár. A doktornő belekukkant a fülünkbe, majd oxigénmaszkot választunk magunknak, és elfoglaljuk helyünket a kapszulában. A futurisztikus hatást emeli, hogy szánkba két csövön fut be az oxigén, úgy festünk, mint a berepülőpilóták. Igaz, oxigént majd csak emelkedéskor fogunk belélegezni, hogy gyorsabban kiürüljön a vérünkben oldódott nitrogén.

"Készen vagytok?" - szól be a külső irányító. "Igen, kezdődhet a merülés" - mondja Attila. Mindenki vigyorgásban próbálja oldani a növekvő feszültséget és a nyomást. Komoly férfiak rágnak bármit, ami rágható, hogy könnyebben menjen a kiegyenlítés. Befogjuk az orrunkat és belefújunk, hogy tehermentesítsük a dobhártyánkat. Hat perc alatt merülünk ötven méterre.

Attila folyamatosan ellenőrzi a "legénységet". Minden rendben, bár a kamrában egyre melegebb van. Harminc méter körül már az is jó ötlet, hogy - kamerák ide vagy oda - alsónadrágra vetkőzzünk. De a dologból nem lesz semmi: hamarabb üt a nitrogén. 50 méteren már mindannyian cincogunk, és mindenen nevetünk. Olyan állapotban vagyunk, mint hat sör és két feles után, de most minden rendben van, békességet érzünk. Igaz, hogy egy sima összeadás is komoly problémákat okoz, de kit érdekel, ha

az ember be van állva

Attila felhívja a figyelmünket, hogy senkinek ne jusson eszébe rágyújtani: itt egy öngyújtó lángja egyméteresre nő, egy slukk cigibe pedig nemcsak beleszédülni, de beleájulni is lehet, nem is beszélve arról, hogy mi történik, ha oxigént kap bármifajta szikra. A strandlabda, melyet a felszínen keményre fújtunk, teljesen laposan (mintha üres lenne) hever a padlón.

Alig néhány percet töltünk ekkora mélységben, ahol a nyomás ötszöröse a normálisnak, de mindannyiunk számára nyilvánvalóvá válik, hogy ilyen körülmények között bármilyen munkát végezni több mint megterhelő. Aki ezt hosszú távon (akár órákon keresztül) is kibírja, az lehet mélytengeri hegesztő, ipari búvár.

Lassan kezdünk emelkedni. Ahogyan csökken a nyomás, úgy tér vissza mindenkibe a józan ész és a megfontoltság, az ember a fülében pattogó levegőtől tudja, hogy emelkedik. Nem lehet azonban "büntetlenül" ilyen mélységbe merülni. Ahhoz, hogy a felszínen ne jelentkezzenek a keszonbetegség (lásd Keszonbetegség című keretes írásunkat) tünetei, többször meg kell állnunk oxigént lélegezni. Egyre hidegebb van a kamrában, ahogyan haladunk felfelé. Összességében körülbelül harminc percet töltünk el "dekózással", hogy a vérünkben oldott nitrogén harag nélkül távozzon. A hetvenperces merülés nagy részét tehát a tehermentesítés teszi ki. Szívjuk a tiszta oxigént, csak a lélegeztetőcsövekben futó gáz hangja hallható. Nagyon hideg van.

Úgy tizenöt-húsz méteren Attila megemlíti, hogy ilyen a gyógykezelés is. A különbség csupán az, hogy egy trombózisos beteg sokkal több időt tölt el kisebb nyomáson oxigént lélegezve, hogy halódó sejtjei új erőt kapjanak. Négy-öt órát tölteni ebben a kamrában még kis nyomáson is embert próbáló feladat. Hiába integetnek be rendszeresen a külvilágból, 5 tonna erő feszül ellen az ajtónak, innen nincsen menekvés büntetlenül, aki elkezdte, annak be kell fejeznie.

Miután letelik a kötelező várakozási idő, lassan elérjük a felszínt. Nyílnak a zsilipek, a stáb barátságosan üdvözöl. Mindenki nagyon büszke magára, a doktornő újból megvizsgál bennünket, senkinek nem lett semmi komolyabb baja. Vizet iszunk, mindenki a mosdóba rohan, szinte ünnepi a hangulat.

Mielőtt elköszönnénk, még közlik, hogy 24 órán belül ne szálljunk repülőgépre, mert nem biztos, hogy a szervezetünk jól reagálna arra, ha hirtelen csökkenne a nyomás. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy jelenlegi fizikai állapotunkban kifejezetten jól bírjuk a terhelést. Mindenkinek azt kívánják, hogy maradjon így a jövőben is.

História

A túlnyomásos kamrákat már évszázadok óta használják a gyógyításban, a legelső leírásuk 1662-ből származik. A hiperbáros oxigénterápiát (HBO) az Amerikai Egyesült Államok hadserege fejlesztette ki közvetlenül az első világháború után, kifejezetten dekompressziós betegségek kezelésére, saját búvárai számára. Az 1950-es években több orvosi kísérletet végeztek, melyeknek során bebizonyosodott a nagynyomásos oxigénkezelés klinikai haszna is olyan betegeken, akiknek egy műtét vagy a rehabilitáció során több oxigénre van szükségük, mint amennyit normálesetben képesek felvenni. Az Európai Unió összes tagországában található egy (vagy több) szolgálatban lévő HBO-kamra.

Keszonbetegség

A keszon- vagy dekompressziós betegség olyan embereken jelentkezik, akik nagy mélységben dolgoznak, és hirtelen merülnek fel. Nagy nyomáson a vérben oldódik a nitrogén, mely a hirtelen nyomáscsökkenéstől újra légneművé válik, rosszabb esetben az erekben. A hirtelen megjelenő buborékok pedig akadályozzák a vér útját, akár embóliát is okozhatnak, ízületi bántalmakat. A leggyakrabban persze búvárbaleseteknél jelentkezik, ilyenkor - ha rendelkezésre áll a közelben egy keszonkamra - a sérültet újra a mélybe kell vinni, és lassan, fokozatosan kell visszahozni a felszínre, hogy a véréből a légzés során fokozatosan távozhasson a nitrogén.

Neked ajánljuk