Néhány generációval ezelőtt még a legkézenfekvőbb ajándékok közé tartozott a férfiruházat egyetlen olyan darabja, amelynek nincs semmiféle praktikus funkciója, mégis rendületlenül tartja magát az elegáns - vagy éppen a laza - megjelenés nélkülözhetetlen kellékeként. Fegyelmezetté, távolságtartóvá, ezáltal persze vonzóvá is teszi a megjelenést, ráadásul kifejezésre juttathat ezt-azt viselője lelkivilágából.
*
Valószínűleg Horvátországban, a Száva menti Davor községben sem az az aratás normális megkezdésének normális menete, hogy a helyi hagyományőrzők népviseletben és népdalokat énekelve emelgetik a kévéket, miközben XVII. századi egyenruhába öltözött huszárok nyargalásznak közöttük. Hogy ez idén júlusban mégis így történt, egy land art akció része volt: hamarosan megjelentek az aratógépek - fölöttük meg egy helikoper, kamerával -, és óriási nyakkendőformát hasítottak a rozstáblába.
Az eseményt szervező Marijan Busic kieszelt már látványosabb megmozdulásokat is: hatalmas nyakkendő a pulai aréna köré csomózva, négyezer kilométer hosszú kravátli körben, a horvát határ mentén. Tervez egy még hatalmasabbat: a valamikori pannon tenger partvonalán helyezne el egy gigantikus nyakravalót. Õ ugyanis az Academia Cravatica szervezője és ötletgazdája, azé a kulturális egyesülésé, amely Horvátországot a nyakkendő szülőhelyeként kívánja elhelyezni az európai kultúrában.
A vonatkozó vizsgálódások persze már kimutatták, hogy a nyakkendő régebbi találmány, jól felismerhető például a hadba vonuló katonákon a Traianus római császár haditetteit látványos, spirális domborműláncolatban bemutató, i. sz. 110 körül állított oszlopon. Aztán a harminc éve felfedezett kínai "agyaghadsereg" harcosai viseletükkel további háromszáz évvel korábbra tolták a nyakkendő létezésének bizonyíthatóságát. (Az egyiptomiak is gyanúsak: mintha szándékosan fordulnának félre, hogy ne lássuk, mi van a nyakukon.) Egyesek a nyakban viselt, különféle díszítő, rangot jelző tárgyakkal rokonítják.
A horvátok azt a történelmi tényt helyezik etimológiai érvelésük (hrvat, horvat, chorvat, crovat, krawat stb.) mögé, hogy XIII. Lajos francia királynak volt egy horvátokból álló zsoldos regimentje, és ezek a nyalka huszárok viseltek egyfajta nyakravalót, amely felkeltette a francia felső körök érdeklődését, ezek pedig a horvátokról nevezték el a viseletet.
Tisztességes magyar ember persze nem dől be ezeknek a tévképzeteknek, hiszen egyfelől tisztában van azzal, hogy az etimológiai gyökereket a török-magyar korbács szó körül kell keresni, tudomásul véve persze a jelentésváltozás követhetetlenségét, másfelől viszont azzal is, hogy azok a huszárok ott, francúz földön, akikből Richelieu bíboros létrehozta a könnyűlovasságot, igazából magyar legények voltak, csak éppen névleg a horvátok közé sorolta őket a történelem és Wallenstein herceg önkénye. Akárhogy is, a horvát vonal bizonyult az erőteljesebbnek, amiben része lehet a magyar érvelés töredékességének is. Déli szomszédaink alaposan elhúztak: a német Külügyminisztériumban tavasszal kortárs horvát művészek művei boncolgatták a nyakkendő-tematikában rejlő mélyebb tartalmakat.
Tény, hogy a XIV. Lajos személye körül tevékenykedő udvari emberek között már ott volt a "cravatier", akinek az volt a dolga, hogy nap mint nap bő választékban kínálja föl a Napkirálynak a ruházatához illő darabot. Az udvari módi több száz darabos nyakravaló-arzenál kialakítására ösztönözte az uralkodó környezetét. De része lett a mai nyakkendőre még egyáltalán nem emlékeztető, a korábbi zsabókkal rokon csipkebetétes öltözékkiegészítő a katonai "divatnak", az egyenruháknak is, úgyhogy viselésének egyik jelentősebb módosulása egyenesen egy csatához kötődik. A németalföldi Steinkerque melletti ütközetben a váratlan támadás arra kényszerítette a francia tiszteket, hogy nyakravalójukat amúgy hevenyészett módon épp csak felkapják, a végét pedig kabátjuk gomblyukába húzzák, ami a divat új irányzatához - és a nyakkendőtű elterjedéséhez - vezetett. A továbbra is körülményes napi toalett egyszerűsödését a katonáknál a kemény állógallér ("stock") hozta magával, amelyet aztán ki lehetett egészíteni kendővel is, ráadásul méltóságteljes, büszke benyomást keltett, harci körülmények között viszont erősen próbára tette a hadfiak állóképességét. Ezután egyfelől a hosszú, sálszerű, másrészt a háromszögbe hajtott, majd összetekert kendő különféle viselési módozatai felé mozdult el a divat.
A nyakkendő érzületet, elkötelezettséget kifejező szerepe a francia forradalom idején erősödött föl, amikor a forradalmárok fekete, ellenfeleik fehér kendőt viseltek. Időközben az angolok is rákaptak a kravátli divatjára, amely az időközben lassan kialakuló, mai értelemben vett öltöny viselését egészítette ki, folyamatosan egyszerűsödve, de lehetőséget kínálva az egyéni ízlés szeszélyeinek is. Viszont a ma használatos nyakkendő csak a húszas években nyerte el mai formáját és a megfelelő tartást biztosító szabásmintáját, miután korábban már több különféle típusa is elterjedt, mint például a brit "ascot" vagy a csokornyakkendő. Ekkortájt jelentek meg a különféle fegyvernemekhez tartozást, bizonyos egyetemek elvégzését jelző nyakkendőszínek és -csíkozások.
A ruhadarab néhány évtizeden keresztül különösebb változások nélkül élte nemesen öncélú életét. Olyannyira nem számított már különleges vagy ünnepi ruhadarabnak, hogy Magyarországon is hozzátartozott minden valamirevaló iparos vagy előmunkás hétköznapi, sőt akár munkahelyi viseletéhez. Időközben megjelentek különleges változatai: háromszög formájúak vagányoknak, apacsoknak, cserkészeknek, cowboyoknak, mely utóbbiak aztán madzagnyakkendőre cserélték - ez viszont valamiért az MDF köreiben örvendett népszerűségnek a vad 90-es években. Néphadseregünk a barna műanyag, ráadásul gumis változatot alkalmazta a katonák kimenő öltözékében, rockzenészek körében pedig több hullámban is hódított a keskeny bőrváltozat. Manapság a tréfás kedvűek a legelvetemültebb minták közül válogathatnak, mert minden van: Maci Laci-s, keresztrejtvényes, halálfejes, távirányítós, stonehenge-es és miatyánkos.
