A Bourges-i Tavasz nem a magyar zenekarok iránti nyitottságáról híres. 2000. április 22-én ugyan e szabályt erősítendő igen sikeres koncertet adott a Romano Drom, de hasonló kivételre nem emlékezett Fernando Ladeiro-Marques kommunikációs igazgató. Egyébként ő képben van a viszonyainkról - először és utoljára januárban a kelenföldi Fonóban találkoztunk -, és abban is komoly szerepet vállalt, hogy a Tam Tam France Organisation szakmai fórumán-vásárán észrevétethesse magát a Fonóból, a Banán klubból, a Bahia Musicból, a Francia Intézetből, a Pepsi Szigetből és a Magyar Narancsból alakult küldöttségünk. Mely létszámát tekintve ugyan magántermészetű tartozékokkal gyarapodott az utazás során, ám állta a sarat: fiktív faxokat küldetett frankó helyekre és frankó faxokat fiktív helyekről, megduplázva akkreditációinak számát. Megesett így persze, hogy spontán igazolványképén sűrű, fekete szakállt viselt egy filigrán, szőke lány, de a francia ajtónállók pontosan tudták, meddig mehetnek el az efféle intimitások feszegetésében. A város szélén, egy NB II.-s motelben sikerült csapatostul elhelyeződnünk, ily módon is megerősítve identitásunk.
Ez a mi küldöttségünk igazán optimális esetben a magyarországi tánc- és világzene reprezentálására volt hivatott, ám ehhez biztosabb, összefogottabb háttérre lenne szükség. Akik most belefértek, a Francia Intézettel való együttműködésnek köszönhetik, amit. Nekem elsősorban azt kell ideírnom, ami túlmutat a fellépőkön: azt, hogy milyen mélységben azonosult e patinás kisváros az utcákon és éjszakákon át tartó "rumlival". Hogy azt a benyomást keltette, mintha élvezetes lenne élni, de legalábbis könnyű imitálni pár napig. No persze könnyű, amikor ennyi kacsamáj, sör + rasta, és a rendőrök korántsem orrolnak a fű és a hasis illatától. Miután megérkeztem, nemzetközi reggae-nap: Afrikából a Tiken Jah, Franciaországból a K2Riddim, rootsnak a Culture és Horace Andy, dubnak a Mad Professor, hát oda elég volt belépni, pedig egy tízezres sátorról esik szó, máris beállás ezerrel, felfedezésnek pedig a fúvósaival határsértő K2Riddim.
De még nem tartunk a koncerteknél, hanem magnó: Fernando beavat a történelembe, a banános Mixi pedig fordít:
H
Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor a Bourges-i Tavasz indult, Fernando szerint válságban volt a francia könnyűzene. Míg az ismertebbek, Dalida és társai túl kommerszek voltak, a feljövő nemzedék nem nagyon rúghatott labdába. Értük jött létre ez a fesztivál, mely a Prágai Tavasz nyomán választotta nevét. Igazgatója, aki kitalálta, huszonnégy éve változatlan; amennyire lehet, kerüli a nyilvánosságot, távol tartja magát a babéroktól. Fernando a kommunikációs igazgató tizedik éve, továbbá ő hozta létre a Tam Tam szakmai fórumát.
Ebben a kis nyugodt városban - így Fernando - persze jókora sokkot jelentett egy ilyen rendezvény, a város vezetése kellő távolságból szemlélte, az államé még messzebbről, a kereskedők pedig szépen bezártak egy hétre; kábé így ment vagy tíz évig. Nem volt gond, csak az értetlenség. Aztán felismerték, hogy Bourges-t ezzel a fesztivállal azonosítják országszerte; felismerték, hogy nem is olyan rossz bolt, s azóta már a kocsmák kezdeményezik, hogy maguk is összeüthessenek valami programot. Tiszta sor: egy hét alatt kétszázötvenezren fordulnak meg a nyolcvanezres városban.
A koncertek látogatottsága 92 százalékos, ez hatvanezer eladott jegyet jelent. A bevétel a húszmillió frankos költségvetés 35-40 százalékát fedezi, a többit a régió, a város, a minisztérium és a szponzorok állják. Hat nagyobb szponzoruk van, de egyikkel sem kötnek főszponzori szerződést, az ütközne a Tavasz alapvető filozófiájával, és kiszolgáltatottságot eredményezhetne. A kiadók sem "vásárolhatnak" fellépést futtatott zenekaraiknak, Bourges-ban még soha nem lépett fel olyan művész, akit nem a programigazgató kért fel.
Időközben természetesen átalakult a könnyűzenei élet: akik a hetvenes évek végén alternatívnak számítottak, ma közismertek, népszerűek. S ahogy a fesztivál nőtt, helyet kaphattak külföldi zenekarok is, az első nagyobb név a U2 volt, úgy ´85-86 körül. De a Bourges-i Tavasz nem hajtja a világsztárokat. A többi nagy - és zömében tematikus - fesztiváltól részben a stílusok sokszínűségével tér el, másrészt a tizenöt éve zajló tehetségkutatás különbözteti meg: akik itt bizonyítanak, könnyen köthetnek szerződést.
Hát így. Végül arról kérdeztem Fernandót: ezúttal mit tart a Tavasz legnagyobb sikerének. Az első három napot, mondta, amikor sütött a nap. Nekem pedig a biztonsági alkalmazottak tűntek ki, amint a bulik közben hektószámra töltötték az ásványvizet a felhevült csápolóknak. - A közönség és a művészek tisztelete a legfontosabb - így Fernando. A biztonságiak azért vannak, hogy megelőzzék, nem pedig azért, hogy megteremtsék az agresszivitást. Ami pedig a művészeket illeti: Bourges-ban egy ismeretlen zenekar is ugyanazt a technikát, ugyanazt a propagandát kapja, mint bármelyik nemzetközi sztár.
H
Szóval a koncertek. Hat nap alatt hét helyszínen kábé kétszáz, egymás után hárman-négyen, külföldről maximum húsz százalék. Pár ismertebb név a stílusok választékából: Mad Professor, Gomez, Lou Reed, , Kocani Orkestar, L7, Septeto Nacional, Howie B, Boss Hog. A szerkesztés ugyanakkor ellensúlyozta az eklektikát: együtt a marokkói, a roma, a reggae, a rock vagy táncos dolgok és így tovább. Volt pár ügy, ami mellett kitartottam, különben tizenöt-húsz perces kóstolókért rohangáltam a felhőszakadásban, jó kis katyvasz, most aztán vakarhatom a fülem. És nem bírok többre vállalkozni, mint hogy "protezsáljak" pár zenekart.
Kubából a Septeto Nacionalt. Most, amikor nálunk is Buena Vistá-s idők járnak, megjegyezhető: ez a társaság 1927-ben alakult, és 1985 óta játssza a son-klasszikusokat jelenlegi felállásában, melyben Ignacio Esteban Ayme Castro a híd a zenekar első és harmadik generációja között. Elképzelni sem tudom, hányszor szólaltatták már meg ezeket a dalokat, de azt jól hallottam, jól láttam, mit jelent nekik.
Két gnawa-együttes: a Gnawa Diffusion és az Orchestre National de Barbés hódít Franciaországban; én ez utóbbinak adtam meg magam. A gnawa már szóba került pár hónappal ezelőtt: azon marokkói és algériai közösségeket és zenéjüket nevezik így, akik a feketébb Afrikából odahurcolt rabszolgák leszármazottai. A tizenegy tagú Orchestre National de Barbés Párizs arab kerületéről kapta a nevét, és azt tanúsítja, hogy rockosabb hangszereléssel éppoly önfeledt, elragadtatott hangulat teremthető, mint ami a gnawa-szertartásokról olvasható. Miként a rai forradalmasította az arab tánczenét tíz-tizenöt évvel ezelőtt, úgy tesz most a gnawa, s most már tudom: az Orchestre National de Barbés.
Meglepetést keltett a Kocani Orkestar. A legismertebb macedón rezesbandára eddig a zenekarvezető/trombitás Veliov nyomta rá a bélyegét: ő állt és szólózott a frontvonalban, hanem most távol maradt, és ebből kimondottan erőt merítettek társai. A harmonikás kollégát sem láttam, szóval vagy szétestek, vagy bevállaltak aznapra egy másik fellépést, miként a Taraf de Ha•douks esetében szokás. Magáért beszél, ha így alakult. Előttük a Romano Drom hál´ isten nem keltett meglepetést: a rendelkezésére álló negyvenöt percet ízlésesen, a magyarországi cigányzenék eredetiségét érzékeltetve használta ki.haknis felhangot hallatott, Lou Reed - a rám szabott három számban - kőkemény rockandrollt, és nem sikerült a brazil Lenine sikerének nyitjára találnom. Hanem jó lett volna, ha többet bóklászhatok még francia terepen. Az aktuális szupersztárnak Louise Attaque a neve, és "alattuk" még Pesten voltam, de nem ússzuk meg: itt lesznek A Zene Ünnepén. Bourges-ban a Sergent Garcia előtt kellett meghajolnom: elementáris salsa-ska egyveleg, tizennégy pasassal, egészen elképesztő. Figyelemre méltó pillanatokat kovácsolt a dubból és a popból a tunéziai születésű Samia Farah, és istenem, milyen lehetett volna Lili Boniche, ha egy nappal tovább tart e küldetés (melyhez a Initiatives France-Hongrie, a Francia Intézet és a Tam Tam France Organisation nyújtott támogatást).
Marton László Távolodó
