A Józsefváros zsidó lakosságának száma a századfordulón indult emelkedésnek: 1870-ben körülbelül 2 ezren éltek itt, harminc évvel később már több mint tízszer annyian. A kutatások szerint akkoriban már legalább 44 imahely működött a kerületben, de zsinagóga nem volt, amit leginkább azzal magyaráztak, hogy a józsefvárosi zsidó lakosság javát vidékről érkezett szegény emberek alkották. A legnagyobb imaháza az Emberbarát Egyesület nevű gyülekezetnek volt a Szilágyi utcában. Ők iskolát is működtettek, és mivel taglétszámuk a tízes években tovább nőtt, 1920-ra kellőképp erősnek érezhették magukat, hogy nagyobb léptékben gondolkodjanak. Mindez egybecsengett a Pesti Izraelita Hitközség vezetőjének, Léderer Sándornak a kezdeményezésével, aki a kerületi zsinagógaépítéseket kapacitálta, mivel akkoriban csupán két nagyobb zsinagóga volt a fővárosban. A józsefvárosi egyesület azonban nem telket vásárolt közadakozásból, hanem mindjárt egy bérházat a Nagyfuvaros utcában, templomépítőnek pedig a kor jeles építészét, Freund Dezsőt kérték fel, aki ekkor már fontos közéleti pozíciót is betöltött (1920-tól fővárosi törvényhatósági bizottsági tag lett a Nemzeti Demokrata Párt képviseletében), és főleg a szociális lakásépítés témakörében jeleskedett.
Részeg, részegebb
Az Emberbarát Egyesület a Grósz Zsigmond és Neuvelt Róza tulajdonában lévő több mint húszéves ingatlant vásárolta meg a Nagyfuvaros utca 4. szám alatt, de azt nem mondhatnánk, hogy foglalkoztatta volna őket a „hely szelleme”. Noha az itt működő Kis Vigadó nevű mulató 1899-ben még ártatlan húsvéti hangversennyel csábította vendégeit, néhány év elteltével már szinte kizárólag a rendőrségi tudósításokban szerepelt, s beszélték azt is, hogy itt van a „nemzetközi leánykereskedelem” hazai központja. „Fejenként lefizettük a 40 fillér belépti díjat, leültünk az egyik üres asztalhoz. Nyomban megjelent egy ember, állítólag a tulajdonos fia, aki azt mondta, az a hely, ahova ültünk, meg van foglalva. (…) Amikor másik üres asztalt adni nem tudott, természetesen visszakértük a belépődíjat. Az említett fiatalember a tisztességes felszólításra azzal válaszolt, hogy egyik barátunkat arcul ütötte és nyomban odaintette a 937-es számú rendőrt. Ez meg olyan részeg volt, hogy beszélni sem lehetett vele” – írta 1913-ban a Népszava tudósítója a Kis Vigadóról, amit a Borsszem Jankó ekképp tromfolt: „A Kis- és Nagyfuvaros utcákat direkt a Kisvigadóról nevezték el, mert ez az a hely, ahol kisszekeres, nagyszekeres, mind megissza, amit keres.” A mulatóbéli táncmulatságokat gyakran hirdették a lapokban, de mivel ugyanennyire gyakoriak voltak a Kis Vigadóról szóló, Rejtő Jenő műveit megelőlegező bűnügyi tudósítások is, a fizetett hirdetések reklámértéke jelentősen csökkent.
Tóra és art deco
De 1922 februárjában már arról cikkeztek, hogy „bezárt a Kis Vigadó, haldoklik Pest romantikája”, mivel a pesti hitközség nemcsak birtokba vette a Nagyfuvaros utcai házat, de „addig is, míg az átalakításokat megkezdik, kultúrcélokra használják, és a hírhedt bálok helyén komoly vallásos előadások és viták zajlanak”.
Pár hónap elteltével emléke sem maradt a rossz hírű mulatónak, Freund Dezső a gangos ház udvarát beépítette – itt alakították ki a 800 fő befogadására alkalmas nagytemplomot. A korábbi vendéglátóhely adottságait is kihasználták: kultúrteremmé alakították, a konyha pedig konyha maradt. Freund tervezte a zsinagógai tér berendezéseit, rituális tárgyait is az akkor oly népszerű art deco stílusban. A templom természetes világítását kezdetben az udvar fölé húzott üvegtetőn biztosították, de ez hosszú távon nem bizonyult szerencsés megoldásnak, az állandó sérülések miatt az üvegtetőt be kellett fedni, így ma már csak mesterséges megvilágításban lehet látni a különleges kialakítású templombelsőt.
A zsinagógát 1922. szeptember 17-én avatták fel; az iskolává átalakított Szilágyi utcai imahelyiségből díszmenet vitte át a tórákat és az egyéb kegytárgyakat a Nagyfuvaros utcába, ahol az avatóbeszédek előtt a Himnuszt énekelték el. Pressburger György (akit Giorgo Pressburger olasz íróként ismert meg a világ) így látta gyerekként a józsefvárosi zsinagógát: „Nem tudtam szemmel befogni, annyira nagy volt az a terem, végig oszlopokkal, szegletekkel, lámpákkal, karzatokkal és telizsúfolva zsidókkal. Később többször feltártam a rejtelmes világot, de mindig csak apránként haladva, hol a szószéket, hol a terem mélyét, hol a bejárattól balra eső részt, anélkül, hogy sikerült volna valaha is gondolatban feltérképezni. (…) Ám ezt a rejtelmes világot egy csapásra feldúlták 1944-ben, azon a napon, amikor először kellett belépnem a templomba szüleim megnyugtató jelenléte nélkül.”
Pressburger szerencséje volt, hogy 7 éves gyerekként mégsem itt, hanem a Dohány utcai zsinagóga pincéjében bekkelte ki a vészkorszakot, noha a Nagyfuvaros utca 4. „csillagos házként” a Vöröskereszt oltalma alá került gyerekmenhelyként. De a nyilas hatalomátvétel után a menhelyen dolgozókat elvitték, az ott lévő gyerekek pedig hetekig magukra voltak hagyatva, mindenféle ellátás nélkül az ostrom végéig.
Az elmúlt 75 évben a Nagyfuvaros utcai zsinagóga története nem írt le kanyarokat, nem bontották le, nem lett belőle múzeum vagy bútorüzlet. Az ötvenes évek elején az épületben lévő lakásokat államosították, de a zsinagóga működését mindez nem befolyásolta, sőt a háború előtt működő környékbeli imahelyek megszűnése miatt egyre fontosabb szerephez jutott a Józsefvárosban.
