Lokál

Az erdélyi falurombolás jelképévé vált település lassan feledésbe merül, a tóból kiálló templomtorony manapság legfeljebb játékfilmekben tűnik fel mint apokaliptikus vízió. Sokfelé szétszéledt egykori lakosai és leszármazottaik egyre fogyatkozó számban ünneplik a falunapot, amikor minden év augusztusának első szombatján összegyűlnek a víztározó partján álló emlékfalnál. A diktatúra bukása túl későn jött ennek a székely falunak, de a többinek sem hozott sok jót.

Ha egy pilótát megkérdeznénk, milyennek látja Székesfehérvárt, körülbelül azt válaszolná: "mint az újpalotai lakótelep plusz egy sétálóutca" - és a maga módján nem is mondana nagy hülyeséget. Tudjuk persze, hatásos és szép dolog a madártávlat, de a látvány megeszi a lényeget. Azt, hogy Székesfehérvár az egyik legizgalmasabb terep Magyarországon. A várost egy tipikus, semmiből felépült panelrengeteghez hasonlítani már-már szentségtörés, különösen ilyenkor, augusztus 20. táján. Ha komolyan vesszük, hogy ez a piros betűs nap elsősorban Szent Istvánnak állít emléket, nem feledkezhetünk meg Székesfehérvárról.

Veress Sándor, a hírhedt kolozsvári sorozatgyilkos a napfogyatkozás utáni péntek tizenharmadikán visszatér, és a helyi sátánimádók vezérül választják - adja tudtunkra a Heti Hirdető című tabloid, miután megcsodáltuk a széki illetőségű cover-girl tizenhat éves bájait, és átfutottuk az engedetlen béreseit húsevésre szoktatott kandisznókkal föletető mezőgazdasági vállalkozó és az iszákos apa zaklatása elől cigánytáborba menekült tízéves sepsiszentgyörgyi kislány kéthasábos balladáját. De nem csak a bulvársajtó modern Székelyudvarhelyen.

Van ugye az első szándékból indulatos hülye, aki bemegy a könyvesboltba, aztán megvásárolja, amit el akar majd olvastatni az unokáival, otthon pedig beteszi a polcra, természetesen épp a megfelelő betűhelyek közé, de úgy, hogy még évek múlva is belengi a kiemelt kötetet a nyomdák felejthetetlen és édes illata. A sokadikához szokott profi más utakat választ, hanyagolja az áfagyanús helyzeteket, mint búbosvöcsök a hullámvasutat.

Bombák robbannak, sok az utcagyerek és a lepukkant épület, a bazár tömve, a műemlékek meg köszönik, még mindig lenyűgözőek - ez az a pont, ahová az egyenlőségjelet szokás tenni. Aki pedig így tesz, az jó eséllyel marad ki a felismerésből, hogy ha valami, hát ez a város képes boldoggá tenni mindenkit, aki valaha is az akart lenni. A többieknek meg még mindig ott van Európa legnagyobb bevásárlóközpontja, az Akmerkez Mall.

Mi a közös Shelleyben, Tom Waitsben és Hidegkúti Nándorban? Az, hogy a végén, akárhogy is csűrték-csavarták, mindhárman Firenzében kötöttek ki. Snoblesse Oblige, azaz a vízidisznó is szeretne egyszer manőverezni a VIP-kikötőben, ezért az életben legalább egyszer el kell jutni a toszkán fővárosba. A tutti costi, vagyis mindenáron, ahogy az olasz mondja.

Mit jelent a Love Parade? Szeretetparádé? Békeünnep? Brokkolis rétes? Vagy szeretetfesztivál? Már sokan megpróbálták anyanyelvükre lefordítani a rendezvény nevét, de ennek nincs sok értelme, hiszen a Love Parade a világon mindenütt ugyanazt az üzenetet takarja: Music Is The Key, ahogy az idei mottó mondotta, a zene a kulcs. Ennek tudatában idén rekordmennyiségű fiatal gyűlt össze Berlin utcáin, hogy aztán a béke, a szeretet és az összetartozás jegyében ünnepeljenek együtt, immár tizenegyedik alkalommal.

Tegyük fel, megértük sokadika sokadikáját, és ez felhőtlen optimizmusra sarkall bennünket, múltunkra és annak fontosabb szereplőire vonatkozó gondolataink közé a megértés és megbocsátás bamba birkái bégetnek bele, mind több embertársunkban ismerjük fel a potenciális pénzes postást, vagy csak leendő bajok még ártatlan okozójának véljük őket, és mindezek következtében hangulatunk emelkedik, a sorsunk felett gomolygó sötét felhőket, úgy érezzük, a tekintetünkből áradó melegség oszlatja szét, túléljük, hisszük balgán. Ilyenkor persze társadalmi aktivitásunk is megélénkül, holott ezt igazán mellőzhetnénk - igaz, ez utóbbit bármi másról is elmondhatnánk.

Meleg útikönyvek, leszbikus krimik vagy traveszti sci-fik még nem kaphatók könyvesboltjainkban, de kétség nem fér hozzá, hogy évről évre színesedik a homoszexuális szcénánk. Mire lesz karizmatikus keresztény diznilendünk "Jézust válaszd Mickey egér helyett!" feliratú transzparensekkel, addigra lesz meleg kábeltévénk is. Most meg érjük be azzal, ami van: filmek, bevezetés a homoszexualizálás tudományába, reklámok, civil szervezetek, szubkulturális bárok és évente, mint a nyugati világ más nagyvárosaiban, meleg büszkeségi felvonulás, amely idén már hosszabb volt, mint egy anakonda, és négynapos, bő megmutatkozási program is járt hozzá, repülő primőr zöldségek nélkül.

Ljubljanát zöld vizű folyójáról, tyúklépésnyi utcáiról, miniházairól, mediterrán jellegű, de annál békésebb kávézóiról lehet felismerni, és manapság arról, hogy kevés a turista. De ha az ember leül tíz percre, előbb-utóbb fel fog tűnni, hogy itt mindig folyik valami falusiasan bájos, multikulturális matatás.

A permanens sokadika egyik rázós, de szerencsére ritkán előforduló pillanata, amikor a menthetetlenül hosszú, de inkább végtelen hétköznapok valamelyikén valaki valamiért pénzt küld, és a rutinból felhívott TeleBank - ilyenkor persze behízelgően nyájas - géphangja közli velünk, hogy számlánkon pénz található. Ezen azonban könnyű segíteni.

A honfoglalás, az nekem megvan, büfé vagyok, nem is részletezném a csak e helyt, egy kötelező Koltaytól az utolsó könyvhétig érő tudományos publikációim teljes listáját, leginkább a szerénység, ám annál is inkább a jogos önvédelem okán, hiszen azt gyanítom, hogy pont a brazil-magyar eredetkutatás terén elért kétségtelen eredményeim sarkallották kenyéradóimat, hogy a terepre vezényeljenek.

Amikor már a viszonylag könnyen értékesíthető műszaki cikkektől megszabadultunk a sarki orvgazdánál, és a könyvek is szépen bevándoroltak az antikváriumba, nem beszélve a felesleges ruhákról, cédékről és egyebekről, hát bizony akkor sorra kerülnek a bútorok, melyek funkciójukat vesztve ilyentájt pusztán szimbolikus izék, szóval olyan felesleges dolgok (hülye mondat, majdnem beleizéltem).

Izraelnek mára megkönyörül a Nap, feljön, borzongva letekint az alanti visszásságokra a Hold, és sebtiben tovaiszkol; mi pedig, ha megértük, mi mást tehetnénk, mint bevetjük magunkat az élet nekilóduló forgatagába, az izgató csípőjükön (helyettünk) öles gépfegyvert ringató lányok, a szálkásszőrű dobermanjukat és nem kevésbé szálkásszőrű hitvesüket sétáltató delnők, a sors feneketlen kútjának káváján hászid technóra imbolygó jesivabóherek s a többiek, fehérek, feketék, sárgák, meghatározhatatlan bőrszínűek közé, akik -sorrendben - oroszul, ivritül, spanyolul, angolul és maguk se tudják, milyen nyelven teszik közzé mondandójukat. Tegyük ezt a világ legkisebb nagyvárosában, Tel-Avivban vagy akár a racionális szellem számára csak üggyel-bajjal megközelíthető Jeruzsálemben, a következmények afelől mindenképp biztosítják az ide látogatót, hogy érdemes volt élve születnie. Ez persze így nem igaz, de jólesik hallani.