A falu szárazon maradt felvégén
csak a cigányok
maradtak,
Házat ígértek házért,
panaszkodik a találkozás előtti estén Bálint Mihály az erdőszentgyörgyi gettóban, ahogy az idevalósiak az újfaluról máshová költözni képteleneknek épített lakótelepet nevezik. Apró, alacsony garzonlakások a kétszintes épületsorban, mellette leginkább disznóólként hasznosított pici fészerek és asztalterítőnyi földecske az élettere az itt tengődő öregembereknek. "Harmincezret kaptunk kárpótlásként, és százharminchatezer lej volt a garzon... egyebütt csak hetvenezer lej volt, itt százharminchatot csavartak ki tőlünk. Gazemberek voltak piszkosul" - állítja Mihály bácsi, aki a felesége szerint meg is zavarodott kissé, mikor végül kilakoltatták őket. "Két évig fizettük az adót, a villanyt a garzon után, de nem költöztünk le, mert úgy gondoltuk, hogy nem kell leköltözni. Mikor a víz annyira feljött, muszáj volt, hogy leköltözzünk."
Az apró, megroggyant öregember azelőtt traktorista volt a "gosztatnál" tizenkét évig, aztán bányában dolgozott huszonkettőt, és mikor végül leszázalékolták, minden vagyonát a házára költötte. A találkozókra - ahogy a legtöbb itt vegetáló nyugdíjas - nem jár, azóta nem is volt a tónál, nem bírná elviselni a látványt. "Új ház volt, azelőtt kerültünk oda a Bányaságról, vettünk három tehenet, a három tehénnek lett három bornya... akkora bika volt, hogy a tehén megszökött előle. Minden reggel huszonöt liter tejet vittünk a csarnokba, és nyolc-tíz liter tej még megmaradt otthon. Nem szeretném látni, azok a drága kertek, csomó törökbúza, mindenféle drága gyümölcsök, alma, szilva, dió... nem tudtuk, mit csináljunk vele, vertem le pálinkának, annyi pálinka volt akkor. Most, ha kívánjuk a gyümölcsöt, meg kell vegyük,
össze van törve
az idegünk, lelkünk
Az ember elmegy haza, és meglássa, hogy hol volt a drága kicsi háza, és víz van ott, minden el van takarva vízzel." Mondja, csak mondja, közben a bekapcsolva hagyott ősöreg fekete-fehér tévé negyedórája ugyanazt a sorsjegyet reklámozza, mint az útszéli óriásplakátok, kihasználva, hogy itt sokan már csak a csodára hajlandók költeni, mint az a későbbi útitársam is a Székely- udvarhely-Budapest autóbuszjáraton, aki a Benny Hinn-féle gyógyszeánszra jár Magyarországra. Közben a magyar rendszámú autó láttán az utcából többen összegyűlnek, kalauzom, Sütő Levente néprajzkutató szinte mindenkit név szerint ismer, évek óta rendszeresen jár errefelé. A halk szavú panaszáradatból lesújtó kép körvonalazódik: az itteniek három-négyszázezer lej (körülbelül ötezer forint) nyugdíjból tengődnek, amit a vágtató infláció ellenére több mint egy éve nem emeltek. Most már a rezsire és a gyógyszerre is alig futja, miközben az alapvető élelmiszerek árszínvonala eléri a magyarországit. Bálintéknak nincsenek gyerekeik, míg a szerencsésebbeket segítik a leszármazottak, akik közül a legtöbben már a gátépítés előtt, az erőszakos téeszesítés idején elhagyták a falut. "Tizenhétfelé ment el az a kicsi Bözödújfalu" - magyarázza Julcsi néni, akinek három leánya annak idején a továbbtanulást választotta a kollektív helyett, egyikük most gyógyszerész Vácon. "Az ötvenes években nehézségek között gyűjtöttünk arra, hogy tudjunk házat építeni. Annyiban van szerencsénk, hogy innen, Szentgyörgyről megvette egy ember az egész mindent, úgyhogy az utolsó alapkövet, mindent ki tudtak szedni, és elhozták. Húszezer lejt kaptam az anyagért. A csűrt felfűrészeltettem, három esztendeig tüzeltem itt vele."
Az éjszakát egy áttelepített házban töltjük, a család mindent felvonultat, hogy a kedvünkben járjon. Jóska, a családfő - mint errefelé nagyon sokan - magyarországi építkezéseken kőműves egy vállalkozónál, aki mérgében pisztolyt szegez néha a "románok" fejéhez, gyakran leköcsögözi őket, de amúgy jó kosztot és szállást ad, a napi két-háromezer forintos keresetből pedig bőven félre lehet tenni. Nagy szükség van a pénzre, mert a legidősebb lány, Mariann hamarosan férjhez megy, és
négyszáz fős
lakodalmat kell tartani
Mariann vőlegénye halk szavú, magyarul tökéletesen beszélő román fiú, errefelé a magyar-román keveredés már természetes, de a köves utcán csapatosan közlekedő, feltűnően csinos cigánylányok között is sok a "félvér": a legfeltűnőbb egy tejfelszőke, világoskék szemű csitri, aki Levente szerint feltehetően egy erdélyi szász hathatós közreműködésével látott napvilágot. A nemzetiségek közti választóvonalak egyébként történelmileg is halványabbak, és nincs pénzügyi természetük: egyformán szegény itt mindenki, kivéve a leginkább volt szekusokból kikerült "vállalkozókat".
Másnap reggel visszabútorozunk a Passatba, és egy pálinkavásárlással összekötött rövid bözödi kitérő után nekivágunk a Küsmöd völgyének a mesterséges tó körül kanyargó köves úton. Állítólag az elmúlt években szó volt arról, hogy bizonyos befektetők turistaparadicsomot létesítenének a tó körül, de ebből egyelőre nem látszik semmi, csak a horgászjegy kiváltására figyelmeztető tábla. Beszélik, hogy az idén Tőkés László is beszédet tart, ami persze nem igaz, de a
tavalyinál
jóval kevesebb,
egy-kétszáz fős sokadalom a Sebestyén Péter erdőszentgyörgyi katolikus plébános, Szombatfalvi József székelykeresztúri unitárius esperes és Kolcsár Sándor nyugalmazott lelkipásztor által celebrált ökumenikus istentisztelettel is beéri. "Aki egy évre tervez, búzát vet, aki húszra, diófát ültet, aki százra, templomot épít" - prédikálja a plébános a vízben omladozó katolikus templom helyett ígért új templomra célozva, amiből szintén nem lett semmi.
A falutalálkozó ötlete Sükösd Árpádé volt, ő az a bözödújfalusi származású nagyvállalkozó, aki már 1976-ban kivándorolt, és Bécsben csinált karriert. ´ finanszírozta az emlékfalat, a falu iszapba döntött első világháborús emlékművét is helyreállíttatta, és emlékházat, fotókiállítást létesített egy magasabban fekvő portán. "Itt, ezen a helyen 1995 óta gyűlünk össze, de ennek előzménye is volt: a kilencvenben megtartott első, szűkebb körű falutalálkozó. Szerettem volna a gyerekkori pajtásokkal találkozni, az egy-két évvel idősebbeket, fiatalabbakat meghívtam, de aztán mondta mindenki, hogy szívesen jött volna a húgom is, az anyám is..." - emlékszik vissza Sükösd. Manapság már Izraelből is van állandó vendég. A közös meghatódást a magyar és a székely himnusz eléneklése után közös falatozás váltja fel az erdőszéli árnyékban, előkerül a szilvapálinka és a tangóharmonika, és még órákig tart a beszélgetés - mert ha más nem is változott, legalább mindenki azt beszél, amit akar, már nincsenek köztünk besúgók (csak volt besúgók, teszik hozzá a rosszmájúak, de hát ez statisztikailag megkerülhetetlen dolog, mértéktartó becslések szerint a Ceausescu-rendszerben a lakosság negyven százaléka az volt).
Az a legszomorúbb, hogy a mai napig nem tisztázódott, hogy
valójában
minek kellett a gát
A vizet jelenleg semmire nem használják, "még arra sem képesek, hogy egy kis turbinát rátegyenek, ami az őrházat ellátná árammal" - méltatlankodik egy horgász. A hivatalos indoklás szerint a völgyben rendszeresen pusztító árvizek megakadályozására épült, de van olyan magyarázat is, hogy az azóta végleg leállított gyulakutai hőerőműnek volt szüksége víztározóra. A legvalószínűbb persze, hogy mindez tényleg csak alibi volt a falu felszámolására, "A helyi politikusok, párttitkárok valószínűleg ezzel akarták buzgóságukat bizonyítani, szerintem nem is központilag találták ki a dolgot" - vélekedik Sükösd. Hogy a diktatúra bukása miért nem vetett véget a gátépítésnek, arra is van magyarázat: "A gát már kész volt, a forradalom sajnos - ez a sors iróniája - ennek a falunak későn jött. Víz még nem volt, akkor töltötték, de tíz éven keresztül fenyegették az embereket, hogy majd egyszer megszűnik a falu. Az idevalósiak nagy része tudta, hogy ezzel a rendszerrel nem lehet vitázni, és preventív módon inkább maguktól elköltöztek. 1989 telén volt a forradalom, és 1989 októberében költöztették ki a hatóságok az utolsó, még itt maradt családokat."
Bodoky Tamás
(Bözödújfalu)
Közreműködött Sütő Levente Lehel
