Aki vonattal jön a városba, annak egészen biztos, hogy nem Szent István jut az eszébe, de még csak nem is az egykor itt gyártott Color Star televízió, noha a környék színvilága erősen emlékeztet arra, amit a legendás készülék képernyője produkálni tudott, mielőtt felrobbant. A vasútállomás és környéke olyan elsöprő lendülettel idézi meg az ötvenes éveket, hogy a városba érkező idősebb belföldi turisták gyakran reflexből nyúlnak a zsebükbe, megvan-e a kenyérjegy, mielőtt elkezdenének spontán sorban állni. Igaz, mostanában nem annyira tömény a vízió, az 1951-ben épült hatalmas vasútállomást éppen tatarozzák, így éppen azokat a műemlékké nyilvánított gigantikus freskókat kell kihagynunk (az egyik a vasutasok dolgos hétköznapjait, a másik meg egy balatoni üdülőhelyre szakszervezeti beutalóval érkező vidám turnust ábrázol), amelyek előtt az emberek többnyire röhögni állnak meg, igaz, láttak már itt tévéből ismerős érdekképviseleti vezetőt is, amint megbabonázva bámulta a festett falat, zsebkendőt morzsolgatott, és potyogtak a könnyei. A tatarozás miatt mostanában nem lehet bámészkodni, egy szűk lépcsőn, majd egy aládúcolt folyosón kell végigmennünk, hogy végre kijussunk a bombatámadást követő állapotot idéző épületből. Megcsodáljuk az állomással szemközti Panama kocsma színes homlokzatát, amire az ismeretlen művész dolgozó és italozó férfiakat festett már-már hiperrealista módon, majd egy kis lakótelepi bolyongás következik. A zöld, sárga és rózsaszín épületek láttán úgy érezzük, az egyik kapualjból mindjárt kiugrik Soós Imre, és azt mondja: "Szabadság, elvtársak!", de be kell érnünk egy kapukulccsal küszködő, Hajrá, Vidi-polót viselő, káromkodó öregemberrel.
A belváros akkor kezdődik, amikor véget érnek az ötvenes évek. Ez a szépen helyreállított apró terület Székesfehérvár szíve és lelke, minden itt van, amit egy idegenforgalmista ajánlhat a városba érkezőknek, ráadásul az egyik legjelentősebb történelmi terep Magyarországon.
Történelmi lecke túlélőknek
Noha a környéken már háromezer évvel ezelőtt is laktak, Székesfehérvár karrierje csak a magyarok megjelenését követően indult meg, de akkor nagyon. Géza fejedelem, szakítva az akkoriban divatos településfejlesztési modellel, mely szerint valamilyen római kori városban kell táborhelyet létrehozni, inkább az akkor még mocsarakkal körülvett, négy szigetből álló területet gondolta a legbiztonságosabbnak, így aztán 972-től a mai belváros területén olyan komoly beruházások kezdődtek, mint például fejedelmi lakóhely kialakítása, templomépítés, falhúzás. Géza halála után István kezdett nagyszabású építkezésekbe, ami azt eredményezte, hogy az 1010-es évekre Fehérvár, az akkori fogalmak szerint, már valóban modern városnak számított. Persze nem egy olyan helyről tudunk, ami a XI. században modern városnak számított, de ma legfeljebb csak búcsújáróhelyként tartják nyilván. Itt viszont másként alakultak a dolgok. A város lakói több mint ezer év alatt nagyon megtanulták a túlélés fortélyait. Hiába tette magáévá a várost a magyar történelem során előforduló összes megszálló sereg egészen az oroszokig, valahogy mindig sikerült elkerülniük, hogy Székesfehérvár eltűnjön a süllyesztőben, elsősorban azért, mert a helyiek eszmék helyett sokkal inkább realizmusban utaztak: például 1543-ban a török csapatok előtt úgy kapitulált Fehérvár, hogy a vitéz Varkocs parancsnokot és a védekezéssel megbízott zsoldosokat egész egyszerűen kizárták a városból, az 1700-as évek nagy építkezései idején pedig a derék polgárok lelkiismeret-furdalás nélkül széthordták az István által alapított bazilika köveit.
Nemzeti Emlékhely
Ha nagyon patetikusak akarunk lenni, mondhatjuk, éppen ez a széthordott bazilika volt a keresztény magyar kultúra bölcsője. István nemcsak egy templomot építtetett ide, hanem afféle politikai-kulturális központot, komoly iskolával, ahol a nyugat-európai tananyagot oktatták neves külföldi vendégtanárok, de itt volt az ország levéltára, és ami ennél is fontosabb, a kincstár is. 1031-ben Imre herceget, 1038-ban pedig Istvánt temették el a bazilikában, és ettől kezdve ez lett a magyar királyok kizárólagos koronázási és leggyakoribb temetkezési helye egészen 1540-ig, Szapolyai János haláláig. A törökök bevonulása után kezdődött a bazilika hanyatlása, igaz, őket a kincsekkel teli kírálysírok izgatták, magához az épülethez nem nyúltak, inkább hasznosították. Többek között lőporraktárnak rendezték be az egyik szárnyat, ami 1601-ben, a város keresztény ostroma idején természetesen felrobbant. A újjáépítés elmaradt, a többit meg ismerjük, építőanyagra volt szükség. Azóta nagyon élénk fantázia kell ahhoz, hogy bárki elképzelje, milyen lehetett ez az ötszáz évig álló templom, mert ami garantáltan megmaradt belőle, az nem sokkal több, mint néhány kő, amiről erős túlzás lenne azt állítani, hogy látványosság.
A területet 1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulóján Nemzeti Emlékhellyé nyilvánították, mauzóleumot építettek, ahol elhelyezték Szent István szarkofágját, a falakra Aba-Novák Vilmos seccója került. (Amit 1945 és 1996 között csak elképzelni lehetett, ugyanis lemeszelték, egyrészt mert a háború idején megsérült, másrészt mert Horthy Miklós szerepelt rajta.) Az életszerűség kedvéért felépítettek még néhány kiegészítő romot, majd rendeztek egy nagyszabású avatóünnepséget, amelynek keretében eltemettek több mint száz királyi csontvázat, de mivel a maradványokat még a törökök hányták egy halomba, senki nem tudta, hogy melyik ládában melyik uralkodó van. 1984-ben aztán ismét elkezdődött a Ki kicsoda? játék. A csontokkal teli ládákat kiásták, azóta múzeumi raktárban vannak, eredményekről azonban nem sokat lehet hallani. Annál többet a Nemzeti Emlékhely idén beindult újjáépítéséről, amire pályázatot írtak ki, de amit aztán mégsem a győztes, hanem a második helyezett tervei alapján valósítanak meg. Egy közepes hatótávolságú botrány van kialakulóban, mivel a legfontosabb cél, hogy fedett helyre kerüljenek a romok, csak részben valósul meg. Ennek ellenére biztosra vehetjük, hogy a 2000. augusztus 20-ra tervezett avatóünnepség pazar lesz, nagy emberek fognak nagy gondolatokkal előállni, és még a csontvázakat is kihozzák a múzeum raktárából. Megint temetni fognak.
"Szilícium-völgy"
Ennek ellenére úgy tűnik, az itteniek a jelenükre sokkal büszkébbek, mint az 1027 éves múltra, nem véletlenül. A város a nyolcvanas évek végén egy volt a sok, szocialista nagyüzemektől hemzsegő csődtömeg közül, de ezt is túlélték. Amíg máshol azon vitáztak, hogy vajon a magyar föld azé, aki megműveli, vagy azé, aki többet fizet érte, addig Székesfehérvárra már régen megérkeztek a multik, egymásba értek a zöldmezős beruházások, iparipark-létesítések, és néhány év alatt eljutottak odáig, hogy a városban ma már alig van munkanélküli, a Székesfehérvárral kapcsolatos közhelyszótárba pedig olyan gyöngyszemek kerültek, mint "a kilencvenes évek sikervárosa", "az ország egyik legjelentősebb ipari központja" és talán a legszebb: "a magyar Szilícium-völgy". Annak ellenére, hogy idén a város költségvetésének 1,2 milliárdos forráshiánya miatt (amit az adószabályok megváltoztatásával, az egyre szűkmarkúbb személyi jövedelemadó-részesedéssel magyaráznak, meg azzal, hogy a komolyabb befektetőknek 1995-ig nem kellett iparűzési adót fizetniük) egy helyre kis stabilizációs programot kellett bevezetni, nem gondolja senki, hogy kifáradóban lenne a csoda. Kelet-magyarországi reménykedők teszik pénzzé mindenüket, hogy itt, az ígéret földjén kezdjenek új életet. Mert ha van munka, még az sem számít, hogy rosszabb körülmények közé kerülnek, hogy a BAZ megyében eladott családi ház + veteményes + garázs itt legfeljebb egy ócska panellakást ér.
Három rúd mered
Hiába kezdődött el már a múlt szombaton az augusztus 20-i ünnepségsorozat, hiába a fantasztikus helytörténeti múzeum vagy a pompásan helyreállított belváros, mégsem jellemző a múltidézés, sőt itt mintha nem is gondolnának arra, hogy az ilyesmiből pénzt lehet csinálni. Fehérváron az idegenforgalom a nullával egyenlő, szálláshely alig-alig, egy 1996-ban megjelent útikönyv mindössze tíz éttermet említ, de ebben már benne van a McDonald´s is, éjszaka meg mindenki menjen haza. Máshol ilyen történelemmel a hátuk mögött már gátlástalanul árulnák a plüss-Szent Istvánokat, kacsintós Imre hercegeket, gumikoronákat; panoptikumot építenének, történelmi vidámparkot, az utcán Varga Miklós-hasonmások kószálnának, akikkel lefényképezkedhetnének a turisták, miután meghallgattak egy részletet az István, a királyból. Székesfehérváron viszont nem kell attól tartani, hogy valaha is megvalósulnak ehhez hasonló ízlésterrorista víziók. Ha mégis valami jellegzetes szörnyűségre vagyunk kíváncsiak, a helyiek által csak "itteni Rózsadombnak" nevezett Öreg-hegy tetején tornyosuló alumíniumból készült millenniumi emlékművet ajánlhatjuk, amit 1972-ben állítottak, a város ezredik születésnapján. Három hatalmas szegecselt rúd mered az égnek egy szintén alumíniumhengerből, aminek palástján megelevenedik az egész magyar történelem, körbe-körbe, időrendben, csak a végén nem stimmel a dolog: Árpád apánk nemcsak Géza fejedelemmel, hanem a Kádár-címerrel meg ilyen-olyan usankás katonákkal is szomszédolni kényszerül.
Legát Tibor
Útszéli királykodás
Két Góbé vendéglő
Székesfehérvár, Szt. Flórián körút
"Millenniumi lakoma 999 forintért. Jóllak-tál (60-70 dkg/fő). Mi csak az evőeszközt spóroljuk el, a kéz mindig kéznél van. Érkező vendégeink nyakába kendőt kötünk, köményes pálinkával alapozzuk meg jó étvágyát. A középkor hangulatába való beleélést lakomás asztalaink királyi trónszéke és az Ön pünkösdi királyságának jelképei, az országalma, jogar, korona, palást segítik elő, mely fényképen is megörökíthető. A roston sütés minden fortélyát ismerő szakácsok Nógrád erdei égetett faszénen készítik az Ön ízlése szerint kiválasztott étkeket" - hirdeti a Két Góbé étterem szórólapja, hát lehet egy ilyen ajánlatot visszautasítani? Kissé meglepő ugyan, hogy a címben szereplő Szt. Flórián körút valójában a Veszprémbe vezető 8-as főút, a hely pedig kamionparkolóként is üzemel, de az étterem alapjában véve mégiscsak egy nádfedeles, tiszta építmény, legfeljebb az furcsa, hogy a kerthelyiség az országútra néz. Sebaj, a vendég kedvére gyönyörködhet a szemközti tűzoltólaktanyában, számolgathatja a pótkocsis Ifákat (mi tíznél hagyjuk abba), vagy megcsodálhatja az éttermet hirdető útmenti táblát, ami egy huncut pusztai jelenetet ábrázol: táncoló parasztlegénynek szolgáltat zenét egy reneszánsz lantos, a tűzpiros háttérben pedig szinte vakít a Coca-Cola felirat. A látvány hatására megfogadjuk, hogy innentől kezdve semmit sem veszünk komolyan, pedig odabent híres emberek üzennek a szolgáltatás színvonaláról nagyméretű fényképen. Esterházy Péter például azt üzeni, "has, alko, gyarapi", amit tényleg csak a rajongók kedvéért - de még így is pirulva - írunk ide. Természetesen Jóllak-tálat rendelünk, és amíg várjuk a cuccot, ha akarnánk, megkoronázhatnánk egymást, vagy palástba is bújhatnánk, de aztán megérkezik a tál, ami tulajdonképpen egy vájdling telis-teli hússal, madárral, nyúllal, disznóval, de van itt héjában főtt krumpli meg hagyma is bőséggel, megkezdődhet a nagy zabálás, ami egészen odáig élvezetes, míg nem halljuk, hogy asztalszomszédainktól megkérdezi az egyébként kifogástalan modorú pincér, milyen húsokból állítsák össze a tálat (tőlünk csak azt kérdezte meg, nem tudjuk-e a lottószámokat), a köménypálinka érdeklődés hiányában elmarad, megérkezik viszont egy szintetizátoros fiatalember, aki tízes hangerőn és borzasztó bénán olyan slágerekkel igyekszik erősíteni a középkori hangulatot, mint a Szóljon hangosan az ének. Ha csak úgy, véletlenül esünk be a Két Góbéba, valószínűleg kellemes meglepetésként értékeljük, mivel a Jóllak-tál felét sem tudjuk megenni, de kizárólag azért, mert olyan sok, a somlói olaszrizlingnek nevezett borral sincs különösebb baj, legfeljebb a desszert felejthető: a palacsintát egy balatoni strandbüféből is hozhatták volna, a parfét meg a szomszéd benzinkúttól, merthogy mezei jégkrém az édes. Viszont így, hogy a szórólap állításainak a fele sem igaz, kínossá vált az egész. Ennél már csak az volt kínosabb, amikor megérkezett a számla. Kiderül, hogy a Jóllak-tálat valóban 990 forintért adják, viszont egy liter kimért borért, két szottyadt palacsintáért meg egy darabka jégkrémért háromezret kell fizetni.
- legát -
