Bombák robbannak, sok az utcagyerek és a lepukkant épület, a bazár tömve, a műemlékek meg köszönik, még mindig lenyűgözőek - ez az a pont, ahová az egyenlőségjelet szokás tenni. Aki pedig így tesz, az jó eséllyel marad ki a felismerésből, hogy ha valami, hát ez a város képes boldoggá tenni mindenkit, aki valaha is az akart lenni. A többieknek meg még mindig ott van Európa legnagyobb bevásárlóközpontja, az Akmerkez Mall.

{k199931_22;b}Bombák robbannak, sok az utcagyerek és a lepukkant épület, a bazár tömve, a műemlékek meg köszönik, még mindig lenyűgözőek - ez az a pont, ahová az egyenlőségjelet szokás tenni. Aki pedig így tesz, az jó eséllyel marad ki a felismerésből, hogy ha valami, hát ez a város képes boldoggá tenni mindenkit, aki valaha is az akart lenni. A többieknek meg még mindig ott van Európa legnagyobb bevásárlóközpontja, az Akmerkez Mall.Végeredményben megnyugtató érzés, hogy valaki úton-útfélen szemmel tartja az embert, és most nem a törökök fürkésző tekintetére gondolok, hanem a joviális, köztársaságalapító Kemal Atatürkre, aki ott pózol minden szabad felületen, éppen csak a törökfürdők szentélyeiből hiányzik. Maga az emblematikus intézmény egyébként ma már leginkább csak az előkelő szállodák alagsoraiban és a Sultanahmet turistanegyedben lelhető fel nagy bizonyossággal, de ez csak eggyel több ok arra, hogy néhány órára megpihenjünk a meleg márványon, és más gondunk se legyen, mint figyelni, ahogy a magunkra csurgatott hideg víz pillanatok alatt langyossá szelídülve folyik végig a bőrünkön.

A belépővel közel azonos összegért (kb. 2 500 000 török líra = 1500 forint) a női szekcióban habmasszázs jár, míg a fiúk a híresztelések szerint megtudhatják, milyen az, amikor egy testes férfiú dobbantónak nézi az embert.

Az édes semmittevés a vízipipa-udvarban folytatódhat, itt már helybeliből is akad szép számmal, némelyiknek egészen be van vörösödve a feje az órákon át tartó szipákolástól, amit a porszívószerű szerkezettel művel. Ha mezei vagy almadohány kerül bele, hatása leginkább esetleges, ám az elkövetkező órákban a raki névre hallgató nemzeti ital mértéktelen fogyasztása még kevésbé javallott, mint egyébként.

A főbb műemlékek ugyancsak helyben vannak, de nem árt minél korábban menni, különösen a Topkapi palotába, mert a hárem például már háromkor bezár.

Kihagyhatatlan még a föld alatti víztároló (Yerebatan Sarnici), ahol a több mint háromszáz oszlop ma is bokáig áll a vízben, halakkal, a köztük futó deszkasétányokon pedig az egész túlvilági tér bejárható. Valószínűleg minden ott járt partiszervező álma ez a hely, de az engedélyeket elég szűken mérik, igazság szerint csoda, hogy egyáltalán.

Európaibb hangulatú az Aranyszarv (Halic) túlpartján fekvő Taksim negyed. A főterét körülvevő hatalmas szállodák és irodaházak tekintetében a kontinensen bárhol lehetne, akárcsak a belőle nyíló kilométeres főutca üzletei és az arra járó helybeliek. Mellékutcáiban egymást érik a gyorsbüfék és a szórakozóhelyek, utóbbiak közül sok az épületek belsejébe rejtve, olyannyira, hogy helyismeret és kellő elszántság nélkül lehetetlen megtalálni őket. A kocsmákban nem ritka, hogy élő DJ keze alól szól a hangos rock, és azt sem veszik rossz néven, ha egy egész asztaltársaság felpattan, hogy táncoljon egy kicsit. A kifejezetten táncos helyeken viszont emberből font bandák adnak elő a nyolcvanas évek feledhető slágereitől Björkig mindent, amitől beindul a főleg egyetemistákból álló közönség. Az italválasztékból árilag mindenütt a raki tűnik logikus választásnak, jobb helyeken pedig még grátisz juhsajtot és gusztusosan szeletelt dinnyét is hoznak hozzá, esetleg grillezett birkafejet, külön kicuppantható szemmel.

A város legelitebbnek tartott szórakozóhelye, a Pasah valamivel keletebbre, az Ortaköy negyedben, természetesen a folyóparton található, nyilván, hogy akinek csak jachtja van, az is elmehessen. Hat-tízezer forintnak megfelelő összegű beugróért cserébe forrásaim szerint itt minden este török popsztárokat láthatunk hetyegni, nem mintha nem tehetnénk meg ugyanezt egy szimpla látcső segítségével a szomszéd hegyoldalba épített, szintén nagyon elegáns, de megfizethető Time étteremből is. Az itteni kocsmák nemigen különböznek a Taksim-beliektől, bár az egyikről biztosan tudom, hogy a hatvanas évek török slágerei kiemelt helyen szerepelnek a repertoárjában. Ortaköyben tovább bolyongva könnyen a téren találhatjuk magunkat, egyik szélén kis mecset, flottul kivilágítva, valamint a Boszporusz-híd csaknem karnyújtásnyira, korán záró szabadtéri kávézók, kóbor kutyák, kukás macskák, persze padok és esetenként egy kis csatornaszag.

A mecset mellől nyílik egy utca, teli minden elképzelhető parlagi eledelt árusító bodegával. A választékból külön kiemelendő a több tucatnyi töltelékkel elárasztott, hajában főtt krumpli. Ha esetleg már unnánk a nap huszonnégy órájában az orrunk előtt sülő kebabot. A kicsit is jobb étkezdékben meg lehet próbálni az első látásra tortellinire emlékeztető mantit, amely az olasz rokonnal ellentétben lágyabb tésztából készül, és fokhagymás joghurttal, illetve egy felderítetlen összetételű narancssárga szósszal leöntve tálalják.

Ha van gyenge pont, az a kaotizmus fogalmát kimerítő tömeg- és autós közlekedés. Lámpák ugyan vannak, de sávok már végképp csak dísznek, mivel a törökök jobban bíznak a dudában, és ha már nagyon muszáj, a fékben. Sétálóutca gyakorlatilag nem létezik. A buszokra a számuk mellé a végállomásokon is csak a negyedek vannak kiírva, a köztes megállókban nagyvonalúan még ennyi sem. Az Ikarusokra egyébként előre kell megvenni a 100 Ft körüli jegyet, más modelleken a kalauztól. A praktikusabb, ám hasonlóan áttekinthetetlen menetrendű minibuszokon a tarifa távolságtól függ, viszont elvileg bárhol leinthetjük őket, ha megfelel a kiírt útirány.

Az emberek nem beszélnek jobban angolul, mint itthon, viszont a segítőkészségük úgyszólván határtalan (ez a kettő együtt maga a pokol). Elég csak egy kis ideig tanácstalan képet vágni, máris ott terem valaki, és elkísér minket a célunkig.

Orosz Ágnes