Interjú

„Nem rongálunk, nem lopunk”

Városi Gorillák

  • Gera Márton
  • 2016. április 3.

Lokál

Elhagyott, lepusztult helyeket keresnek fel elsősorban kalandvágyból, ám fotóik segítségével megismerhetünk egy elsüllyedt világot. A budapesti urbexcsapat anonimitást kérő tagjaival beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mit jelent az, hogy urbex?

Városi Gorilla 1: Egy olyan szabadidős tevékenység, amelynek lényege a felfedezés, az ismeretlen, olykor zárt helyekre való bejutás. Elsősorban az adrenalin miatt csináljuk, mert általában olyan helyekre megyünk, amelyeket őriznek, és ilyenkor feldob, hogy vajon mi történik, lesz-e valami gond, elkapnak-e esetleg.

Városi Gorilla 2: Noha a lényeg valóban a kalandozás egy város különleges, elhagyott helyein, az urbexnek ma már egy csomó leágazása van, kiegészült mindenféle mással.

VG1: Több „alosztálya” van: létezik a roofing, amely tetők bejárását jelenti, van a craning, amely a daruk megmászását és így tovább.

MN: Ti is „specialisták” vagytok?

VG1: Inkább hagyományos urbexesek, de olykor mi is megmásszuk a darukat, felfedezünk alagutakat.

MN: Beszélhetünk budapesti urbexes közösségről? Netán a csoportok rivalizálnak egymással?

VG1: Tudjuk, hogy vannak más csoportok is, de nincs közöttünk se kapcsolat, se versengés. Különben pedig hogyan is tudna rivalizálni két csapat? Ez legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy a jobb helyeket nem tesszük közzé, nem adjuk meg a címüket másoknak. Közösségről inkább abban az értelemben beszélnék, hogy sokan lájkolják a Face­book-oldalunkat, ahogy más urbexesekét is: főként a képek miatt jönnek, érdekli őket a város ismeretlen arca. De urbexes találkozók vagy összejövetelek egyáltalán nincsenek.

MN: Ha az adrenalin miatt csináljátok, miért posztoltok fényképeket?

VG1: Mert nem csak az izgalom fontos. Célunk az is, hogy az elmúlást megmutassuk, hogy a régi emlékeket felkutassuk, és legalább képi formában megőrizzük.

VG2: Persze tudunk olyanokról is, akik ezt titokban csinálják, és nem hozzák nyilvánosságra felfedezéseiket.

MN: Azért ti is eléggé titokban maradtok. Nemhogy fotót nem készíthettünk rólatok, de még a keresztneveteket sem áruljátok el. Mi az, ami nem titkos a Városi Gorillák működésében?

VG1: Van egy alapcsapat, de ez nem azt jelenti, hogy állandóan mindenhova együtt megyünk. A korosztály változó, legtöbbünk egyetemista, de van köztünk középiskolás, és olyan is, aki már dolgozik. Amúgy engem kiskorom óta vonzanak az ilyen helyek. Amikor a Corvin-negyednél bontották le a házakat a pláza miatt, apukámmal sétáltunk, és mindenáron szerettem volna bemenni az egyikbe. Bementünk, de az emeletre nem mentünk fel, mert életveszélyesnek hittük akkor. Persze gyerekként nem kezdtem el járkálni elhagyatott helyekre, csak később, 2012-ben volt az első ilyen élményem. Megtaláltam Altomán (ismert magyarországi urbexes – G. M.) blogját, aztán próbáltam egy csapatot összehozni, hogy ne egyedül kelljen mennem.

VG2: Szóval csak pár éve indult az egész, fokozatosan jött létre ez a társaság, közben pedig jöttek-mentek az emberek. Tavaly óta hívjuk magunkat Városi Gorilláknak, előtte nem volt neve a csapatnak.

MN: Bárki csatlakozhat hozzátok?

VG1: Tulajdonképpen igen. Ha valaki felveszi velünk a kapcsolatot, és komolyan gondolja, akkor elvisszük egy próbatúrára, és ha minden oké, akkor jöhet máskor is. A próbatúrán azt teszteljük, hogy az ember alkalmas-e arra, hogy betartsa az urbex alapvető szabályait.

MN: Mik ezek?

VG1: Nem rongálunk, nem lopunk, nem hangoskodunk, és megpróbálunk inkognitóban maradni.

MN: Ha csatlakozni szeretnék, milyen képességekkel kell rendelkeznem?

VG1: Alapvetően azt néznénk, mennyire lehet rád számítani csapatmunkában, néznénk az erőnlétet, a motiváltságot is. És persze azt, hogy valóban érdekel-e az ismeretlen helyek felfedezése.

MN: Az arctalanság azért kell, mert tulajdonképpen illegális, amit csináltok?

VG1: Mi mindent bevállalunk. Olyan helyekre is bemegyünk, ahová nem volna szabad, amiből problémánk lehet, ezért nem akarjuk, hogy ismerjék a nevünket, arcunkat. De azért azt is tudni kell, ha egy terület teljesen nyitva van, nincs se ajtó, se kerítés, se figyelmeztető tábla, akkor oda be lehet menni. Ellenkező esetben pedig meg lehet próbálni. Előfordult, hogy összefutottunk a tulajdonossal, vagy akár egy rendőrrel, de ez még korábban volt, és soha nem volt büntetőjogi következménye a találkozásoknak. Azért ma már jobban figyelünk, hogy ne találkozzunk senkivel.

MN: Emlékeztek még az első túrára?

VG1: Azt nem lehet elfelejteni! Egy római-parti, elhagyatott szállodát, a Duna Teraszt néztük ki. Félköríves épület, teljesen üresen áll, nem tűnt veszélyesnek. Csakhogy hajléktalanok lakták, és volt, aki kést fogott ránk, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy szeretnénk körülnézni – nem volt ellene kifogásuk.

MN: Mi alapján választjátok ki, hogy hova mentek?

VG1: Van egy listánk, ráadásul folyamatosan gyarapodik, van köztük olyan is, amit szigorúan őriznek, és egyelőre nem tudjuk, hogyan juthatnánk be, de nem adjuk fel.

MN: Láttam, hogy voltatok egy csomó bezárt kórházban, üzemben, de az egykori szocialista pártüdülőben, sőt külföldön is, Szlovákiában, Németországban. Nemrég a 2002-ben bezárt Olimpia Szállóban jártatok a Normafánál. Ezek többnyire őrzött, lezárt területek. Hogyan szoktatok bemenni?

VG1: Arra nagyon odafigyelünk, hogy ne történjen állapotváltoztatás, például ne törjünk be üveget, ne verjünk le lakatot, vagyis addig keresünk egy bejáratot, például egy ablakot vagy ajtót, míg nem találunk olyat, ami nyitva van. Van egy speciális szerszámunk, dobóhorgonynak nevezik, ezzel tudunk felmászni, ha szükséges.

MN: És ha jön az őr?

VG2: Általában ő sem vérengző fenevad. Megkér, hogy távozzunk, és akkor természetesen megtesszük. Fegyvert még nem fogtak ránk. De hangsúlyoznám, hogy általában csak akkor megyünk be, ha biztonságosnak ítéljük az adott helyet. Persze voltak már meglepetések.

VG1: Egy erőműben például találkoztunk egy kutyával, azt hittük, kóbor, ám akkor már két rottweiler is futott felénk. Az elég meredek volt, de sikerült elmenekülni előlük.

MN: A sajtóban leginkább akkor lehetett rólatok hallani, amikor tavaly kirobbant a Budapesti Vegyi Művek Illatos úti telephelye körüli botrány. Olyan helyeken jártatok, ahol a sajtó nem. Mikor voltatok ott először?

VG1: 2013-ban, de az csak ötperces kaland volt. Nagyon őrizték, és kevés képet tudtunk csinálni. Később visszamentünk, mert egyik ismerősöm tudott bejáratot. Azóta legalább hússzor jártunk az Illatos úton, mert mindig találunk valami újat. A terület egyébként két részre osztható, van egy működő rész portával és rengeteg kisebb céggel, ennek a végén van egy vaskapu. Amögött már nem volt senki, csak azok a cuccok, amiből kitört a botrány. Mi leginkább itt fényképeztünk, de később sem ment oda senki más.

MN: A jelentésekből az derült ki, hogy életveszélyes anyagok voltak ott.

VG1: Én nem igazán éreztem semmit, de volt olyan, aki jött velünk, és fél óra után rosszul lett.

MN: Volt abban szerepetek, hogy tavaly kipattant ez az ügy?

VG1: Szerintem valamilyen szinten igen, mert amikor az első cikk megjelent a 444.hu-n, az csak szöveg volt. Nekünk viszont rengeteg fotónk volt, és gondoltuk, hogy elküldjük őket. Ezek jelentek meg a 444-en és az RTL Klub híradójában. Azt hiszem, ezekkel a fényképekkel hatásosabb volt ez a hír a közvélemény számára, talán hozzájárult ahhoz is, hogy elég hamar intézkedtek. Legalábbis ezt mondták.

MN: Mit tapasztaltatok, amikor legutóbb ott jártatok?

VG1: Ősszel voltunk utoljára, akkor nem vettünk észre különösebb változást. Annyit csináltak, hogy letakarták a hordókat fekete színű zsákokkal. Ennek ellenére reméljük, hogy némely hellyel kezdenek valamit a fotóink hatására.

MN: Mi volt az eddigi legnagyobb kalandotok?

VG2: Voltunk egy berlini sörgyárban, ami olyan hatalmas, hogy csak a felét tudtuk bejárni. És itt tapasztaltuk, hogy Nyugat-Európában az urbex mennyivel elterjedtebb, mint itthon: Berlinben szinte sportnak számít.

MN: Hová mennétek el a legszívesebben?

VG1: Jó lenne Detroitba eljutni, hiszen ma már ez korántsem az a virágzó város, ami egykor volt, hiszen mióta 2013-ban csődöt jelentett, folyamatosan pusztul, tele lakatlan épületekkel. És persze szeretnénk elmenni Pripjatyba, a szellemvárosba, néhány kilométerre Csernobiltól.

Neked ajánljuk