| ||
2014. június 21-én reggel tíz órakor néhányan megjelentek a Szív utca 42. előtt. Bizonytalanul pislogott mindenki a másikra. „Itt lesz, igaz? Ez az a ház, ugye?” Majd mikor mindenki megbizonyosodott róla, hogy jó helyen van, tovább kérdezősködtek. „Van valaki önök között, aki itt lakott?” – mindenki rázza a fejét, de egy idős néni szomorúan hozzáteszi, hogy ő a Bajnok utca 27.-ben lakott, az is csillagos ház volt, azonban nem szerepel a csillagos házak térképén. „Jeleztem a szervezőknek, hogy mi ott laktunk a rokonaimmal, de mivel ezt papírokkal nem tudtam igazolni, nem került be a jegyzékbe” – meséli, majd hozzáteszi, hogy a szülőháza a Szív utca 23., és mivel mindenképpen szeretne részt venni a megemlékezésen, oda jött, ami a legközelebb esik a saját helyszíneihez.
Nagy István, a Szív utcai program szervezője elmondta, hogy az utcai kapura szerették volna kitenni a 70. évfordulóra készült emléktáblát, azonban attól tartanak, hogy ez idővel rongálás áldozatává válna, ezért csak a gangon helyezték egy jól látható falfelületre. A kezdeti, öt-hatfős csoport egyébként jelentősen felduzzadt, talán 25 körül lehetett az érdeklődők száma. A Szív utca 42 belső udvara a maga lepusztultságával és zegzugos részeivel külön rásegít az átszellemülésre – amellett, hogy a kopott téglás falakon korabeli fényképek és zsidókra vonatkozó felhívások vannak kifüggesztve. A kihelyezett hangszórók az 1944-es, csillagos házakkal kapcsolatos rendelkezéseket harsogják. Dés András, a program egyik szervezője időnként kihajol a lépcsőház egyik ablakából vagy a gangról, és hatásos dobjátékkal járul hozzá az időutazáshoz. Páran körülöttem csendesen szipogni kezdenek, az idő mintha megállt volna. Közben Melkvi Bea színművész a ház egykori lakójának visszaemlékezését olvassa fel roppant nagy átéléssel, amit többen sírva tapsolnak meg.
Kemény falak
A program érdekessége Konkol Máté BKF-es hallgató tízperces vizsgafilmje, amiben a budapesti bulinegyedben lévő, egykori csillagos házakról kérdezi az ott szórakozókat.
| ||
„Láttam a csillagos házak projekt térképét, és szemet szúrt, hogy szinte az összes hely rajta van, ahova szórakozni járok, ezért elgondolkodtatott ez a helyzet” – meséli a fiatal alkotó. Máté arra volt kíváncsi, hogy a Szimplába, Kőleves kertbe, Lokálba, Lámpásba stb. ellátogatók mennyire vannak tisztában az épületek történelmi múltjával, és mit gondolnak arról, hogy az egykori csillagos házak most szórakozóhelyként funkcionálnak. Máté egyébként először megkereste a film ötletével a bulihelyek tulajdonosait, de nem nagyon válaszoltak neki e-mailben, illetve volt, aki kifejezetten visszautasította a kezdeményezést – mondván, hogy nem szeretné, ha a vendégeket ilyesmivel zavarnák. Végül sehol nem lett ebből probléma, minden helyen forgathattak.
| ||
Máté körülbelül ötven-száz embert kérdezett meg az esték folyamán – voltak páran, akik nem kívántak nyilatkozni, de sokan készségesen megosztották a gondolataikat. A filmben ittas embereket, külföldieket és magyarokat vesz rá az alkotó arra, hogy egy távolinak tűnő dologról testközelből gondolkozzanak. Sok külföldi nem hallott a csillagos házakról, de páran azért kikövetkeztetik, hogy ezek valami zsidó házak voltak. A megkérdezett magyarok többségének egyébként fogalma sem volt róla, hogy a helynek, ahol éppen szórakoznak, milyen történelmi múltja van. De nem lepődik meg rajta senki, mivel a terület zsidó vonatkozásaival nagyjából tisztában vannak. „Nem meglepő, de nyomasztó” – válaszolja egy fiatal arra kérdésre, hogy mi jut eszébe arról, hogy ez a ház most szórakozóhelyként működik. „Fura érzés, hogy én konkrétan itt fröccsözök” – mondja egy másik. Van, aki szerint egyébként ezzel a zsidóknak kell számot vetni, mivel a legtöbb hely tudomása szerint zsidó tulajdonban van. Egy külföldi pozitívan látja a helyzetet: úgy véli, jó, hogy életet visznek ezekbe a házakba. De olyan is van, aki szerint most már, 70 év elteltével nem kéne ennyit foglalkozni ezzel. Máté utolsó kérdése a vendégekhez az, hogy szerintük meg kell-e emlékezni ezeken a helyeken a holokausztról. Sokan tartanak ettől, van, aki azt preferálná, ha csak egyetlen megemlékezőhely lenne. „Ezek a helyek nem a megemlékezés helyei, mert ide lazítani jönnek az emberek” – mondja egy külföldi. Egy magyar lány pedig azon az állásponton van, hogy a zsidókérdés túlságosan ki van emelve, és ez nem fair. Máté rokonai egyébként a Szív utca 42.-ben laknak, ezért került sor itt a film levetítésére.
A film után a mellettem ülő idős hölgy szomorúan csóválja a fejét. „Én a hat unokámnak mindent elmesélek, mert nekem is elmesélt az anyukám mindent. Mi nem voltunk vallásosak, de sosem titkoltuk a zsidóságunkat. Én nem értem azokat a családokat, akik a gyerekeiknek nem mondanak semmit. Sose jártam templomba, de én most már minden pénteken gyújtok gyertyát. Nem magamért, hanem az elkövetkezendő generációkért” – meséli a túlélő.
