„Slotáék mondták ezt ránk” - A felvidéki Horthy-ellenes tiltakozás háttere

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2017.11.30 11:00

Lokál

A csallóközi Nemeshódoson sokáig nem felejtik el ezt a mondatot: „Nem vagytok magyarok, csak magyarul beszéltek.” Ezt kapták az arcukba azok a helyiek, akik október utolsó vasárnapján tüntettek a volt kormányzó szobrának felállítása ellen.

Nincs csengő a Dunaszerdahelytől alig egy kilométerre fekvő nemeshódosi református templom kapuján, a szolgálati lakásban sincs mozgás, a sötétedő délután ellenére nincs világítás odabenn. „Elutaztak, nem idevalósiak. Nincs itt a kocsijuk, kiabálnia is felesleges” – mondja egy asszony, aki hazafelé megy megpakolt kosarával. A templomban szolgáló párról beszél; a helyi református hitéletért két évtizede felelős tiszteletes asszony a kulcsszereplője az elmúlt hetek azon történéseinek, amelyek felforgatták ezt az apró, amúgy prosperáló felvidéki, többségében magyarok lakta szlovákiai falut.

A templom

A templom

Fotó: Németh Dániel

Kis-Csáji Julianna pár héttel ezelőtt úgy döntött, hogy istentisztelettel egybekötött szoboravatásra invitálja a Horthy Miklós Társaságot, amely az egykori kormányfőről mintázott, felavatandó mellszobrot is hoz majd magával Magyarországról – de erről előzetesen nem egyeztetett a falu lakóival és vezetőivel. Az október elején ismertté vált szándék heves érzelmeket váltott ki helyben, egyértelműen ellene foglalt állást a polgármester, sőt a szlovákiai református egyházi vezetés is felszólította a lelkésznőt, ne állítsa fel a szobrot. Végül ez utóbbi miatt hiúsult meg a terv, igaz, azt már nem lehetett megtiltani, hogy Kis-Csáji fogadja a busszal érkező szélsőségeseket. Ezért a kerítés innenső oldaláról, ahol pár napja a Paraméter hírportál videója szerint még elképesztő indulatok forrtak, most csak a talapzatot láthatom. „Mi közünk nekünk Horthyhoz? Nem járt itt ez az ember soha, talán nem is hallott erről a faluról soha” – mondja egy idős hölgy, akit a templommal szemközti háza előtt szólítok meg. Készségesen és nyíltan mondja el a véleményét, akárcsak bárki más Nemeshódoson. „A lelkész asszony még csak el sem ment a fórumra, mert volt itt ilyen, ahol beszéltek a szoborról, pedig meg volt rá híva. Elmondhatta volna, hogy miért akarja, miért kell neki a szobor, de hiába várták, nem ment.” Telefonon is kerestük a tiszteletes asszonyt, ám készülékét egy férfi vette fel, aki bemutatkozásomra csak annyit közölt, hogy Kis-Csáji Julianna most napokig nem lesz elérhető, majd elbúcsúzott.

Az említett helyi fórum, majd az október végi tiltakozás nemcsak a Horthy-korszak elleni érzésekről tanúskodott, hanem felszínre hozta a tiszteletes asszony és a település között régóta dagadó feszültséget is. Ezt a nemeshódosi polgármester, Balódi László sem cáfolja. Szerinte ahhoz képest, hogy közel 400 református hitű él a faluban és a vele szomszédos Nagyabonyban, túl kevesen ülnek a vasárnapi istentiszteleteken, ami Kis-Csáji hibája. Más azt mondja, hogy a tiszteletes asszony politizál, és ez taszítja a helyieket.

Az októberi tüntetés

Az októberi tüntetés

Fotó: parameter.sk

De egyelőre hagyjuk a tiszteletest, lássuk, mi a baj Horthyval, elvégre miatta borultak ki a helyiek.

Ellentmondásos emlékek

„Nem szeretem, nem is becsülöm én Horthyt. Ha olyan nagy volt, akkor miért nem szállt ki Hitler mellől időben? Nekem ő ugyanolyan fasiszta, mint Jozef Tiso (a Hitler-szövetséges szlovák bábállam háborús bűnökért 1947-ben kivégzett vezetője – N. G. M.), kell a szarnak neki szobor, pont itt, Hódoson?!” – ezt már Sándor mondja a helyi kocsmában, ahol a nagydarab férfi megállás nélkül tölti belém a kólát, miközben dupla whiskyjét szopogatja, és élve a szlovák törvények adta lehetőséggel, egyik cigarettáról a másikra gyújt. „Legszívesebben bebasztam volna nekik egyet, úgy felbaszódtam attól, amit csináltak” – vallja meg némi szemérmességgel a 68 éves férfi, aki száznegyven kilós súlyát folyton felemlegeti. Sándor ugyan nem volt kinn a falu lakói szervezte tiltakozáson, utóbb értesült a történtekről. „Használom az internetet, vannak fenn videók arról, hogy kell kandallót építeni, ilyenekből sokat nézek. Meg a híreket is olvasom, mindet. Azt a videót is láttam, ahol egy ilyen díszmagyarban páváskodó pali, aki azzal a busszal jött, azt mondta nekünk, hogy nem vagyunk magyarok, csak magyarul beszélünk, csak azért, mert nem akartuk a szobrot. Én ezen, amikor ezt láttam, hát úgy felbaszódtam, hogy majdnem betörtem a laptop képernyőjét. Könnyű magyarkodni, aztán visszamenni a Duna túloldalára, mi meg itt maradunk! Aztán ránk jönnek a szlovákok, a nacionalisták, hogy mit akarunk ezzel a szoborral, hogy már megint a revíziót melegítjük fel.” Fél órával később egy másik férfi erre rímelve már azt mondja kinn az utcán, hogy „nagy marhaság volt idehozni Horthyt, nem érdemli meg a szobrot, annyi embert elvittek miatta a háborúban”.

A helyiek véleménye nem véletlenül ellentmondásos Horthyról. Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója monográfiát szentelt annak a témának, hogy az első bécsi döntés, amely Csehszlovákia területéből mintegy 12 ezer négyzetkilométert visszajuttatott Magyarországnak, milyen következményekkel járt helyben (Magyar idők a Felvidéken, 1938–1945). A visszatérés hosszan tartó euforikus pillanat volt, ez ma is jól látszik azokon a felvételeken, amelyek Horthy Észak-Komáromba való belovagolását rögzítették 1938 novemberében. A kezdeti örömöt azonban gyorsan felváltották a hétköznapok problémái; Simon a monográfiájában hosszan elemzi ezeket. Mindenekelőtt a Felvidék korábbi mezőgazdasági, illetve egyéb piacainak elvesztését, az árujukat nehezebben értékesítők gondját, a visszacsatolás utáni általános drágulást, ami korabeli rigmust is szült: „Minden drága, vissza Prága!” És bár a csehszlovák időkben az állami szférában a magyarok alulreprezentáltak voltak, a Felvidéken a visszatérés után az odahelyezett anyaországi hivatalnokok túlsúlya lett szálka a helyiek szemében. Továbbá 1938 előtt sokkal szélesebb volt a csehszlovák választójog a magyarországihoz képest, ráadásul a Felvidékre költöző magyarországi elit hozta magával a horthysta viselkedéskultúrát. Ettől is sokan idegenkedtek, például Márai Sándor is, aki így írta le mindezt: „Visszatért a szigorúan úr-cseléd társadalomra tagolt Magyarország ellenszenves hangja, a hajbókolós köszöngetés divatja, a »kérlek alássan« és az »alázatos tisztelettel« udvariaskodó magyar társadalmi divat (…) Visszatért a neobarokk osztálykultúra »fölénye«, a hivalgó modorosság, a nagyképű és felületes »műveltségi« előjogok modora.”

Amikor arról kérdezem, hogy mindennek lehet-e köze a hódosi tiltakozáshoz, Simon Attila azt mondja: „A reakciók több forrásból származtak. Az értelmiségi mozzanat leginkább abból fakad, hogy a Hódoshoz közeli Dunaszerdahelyről 1944 júniusában mintegy 3 ezer zsidót vittek haláltáborba.” Ami annak fényében igazán döbbenetes adat, hogy az akkor 6 ezres Dunaszerdahelyen a lakosság közel fele zsidó volt – nem véletlenül kapta a város a Kis-Palesztina nevet. Simon így összegez: „A Horthy-korszak emlékezete nálunk korántsem olyan pozitív, mint mondjuk Magyarországon, mivel a visszacsatolás utáni hat év nagy része háborús évekre esett, s a fejekben ez összekapcsolódik Horthy rendszerével.” Ezt tapasztaltam én is, amikor Nemeshódoson olyan idősebb lakókkal találkoztam, akiknek volt és van személyes élménye erről az időszakról.

Személyes fájdalmak

Hármójukkal is beszéltem, ők mind hevesen ellenezték a Horthy-szobrot. Orbán Péter például azért, mert „Horthy okozta azt az esztelen háborút, amely a felvidéki magyarságot kollektív bűnösséggel megbélyegző Beneš-dekrétumokhoz, sokak vagyoná­nak elkobzásához vezetett, miközben a szlovákiai magyarok elvesztették az állampolgárságukat. Hogy a kitelepítésekről ne is beszéljünk! Nemcsak Magyarországra költöztek kényszerből szlovákiai magyarok, de vittek innen a Szudéta-vidékre is, ahonnan a németeket telepítették ki. Kellettek oda a szolgák, bevagoníroztak 10–15 magyar családot is egy kocsiba, aztán megvették őket a cseh vagy a szlovák gazdák, mint egykor a rabszolgákat. Nekem ezek kötődnek Horthy Miklós személyéhez.” Felesége, Orbán Péterné az édesapját veszítette el a második világháborúban. „1944 májusában vitték el apámat a szovjet frontra. Azóta nem tudjuk, mi történt vele, nem jött semmilyen értesítés, hol esett el, egyáltalán eltemették-e, nem tudjuk ma sem, hol fekszik. Nehéz erről beszélnem, elnézést…” Bufla Miklós, a hódosi magyar iskola korábbi igazgatója a felvidéki Bodrogközben született 1940-ben. „Nekem a Horthy-korszak azt jelenti, hogy 2500 bodrogközit elvittek magukkal az oroszok. Összeszedték a magyarokat, hogy amit ott tönkretettek, azt hozzák rendbe, így került az apám is munkatáborba, ahol fél év után meghalt. Nyolc árvát hagyott maga után, így kerültem árvaházba. Amikor volt ez az egész ügy itt a szobor körül, higgye el, ez az egész szörnyűség feljött bennem megint.”

Szabó Katalin jóval fiatalabb, mint előbbi beszélgetőpartnereink – ő szervezte a Horthy-szobrot hozó társaság elleni tüntetést –, de neki is van személyes érintettsége a korszakkal. „Édesapám három nagybátyja is a szovjet frontra került. Közülük kettő meghalt, de a harmadikat is halottá nyilvánították, ő aztán mégis visszatért. Csakhogy nem jöhetett vissza hozzánk, ezért Komáromban telepedett le. A szüleimmel mi erről otthon beszéltünk, és arról is, hogy a dédszüleimet kitelepítették. Azért beszéltünk róla, hogy ne felejtsük el. Én nem bosszúból kezdtem el szervezni, hogy legyen tiltakozás, hogy legyen fórum, hogy beszéljünk a faluban Horthyról. Ha már a lelkész asszony úgy döntött, szobrot akar állítani neki, úgy gondoltam, legyünk tisztában, kiről is van szó, vegyük komolyan ezt az ügyet. Nem is akarok állást foglalni, de most, hogy ennek a témának alaposabban utánaolvastam, annyit azért kijelenthetek, hogy Horthy Miklós személye megosztó a magyarországi történészek közt is: valaki elismeri, valaki elutasítja, de nekünk, ebben a faluban, amihez Horthynak semmi köze nem volt, nincs szükségünk egy ilyen megosztó jelenségre. Mi itt békében akarunk élni együtt a többségi társadalommal, és Szlovákiában más megítélés alá esik Horthy, mint Magyarországon. Erre is gondolnunk kell, de nekem felelősségem van a dédszüleim miatt, de az utánunk következők felé is. Hogy nézzünk majd a fiatalok szemébe, ha megengedjük, hogy ez legyen az első Horthy-szobor Szlovákiában?”

Bár a református lelkésznőt nem sikerült megszólaltatnunk, a Magyar Nemzetnek még a tüntetés előtt kifejtette, miért érezte szükségét a szobornak. „Számomra Horthy Miklós személye nagyon pozitív, és nem csak azért, mert a nagyapám és a családom is így viszonyult hozzá.” A hódosi tiltakozás mögött alapvetően egy „kommunista szervezkedést” vélt felfedezni, és azt is elmondta, hogy egyáltalán nem érti, miért emlegetnek az ügy kapcsán antiszemitizmust. Kis-Csáji szerint a rendszerváltás előtt éppen ők voltak azok, akik a reformátusok részéről elmentek minden évben a dunaszerdahelyi zsidó temetőbe a megemlékezésekre. „Aztán változott a világ, és most már tolakodik oda valamennyi lelkész, és hajbókol a zsidóknak. Most ez a divat, ez a trend” – panaszolta a lelkésznő, aki azzal is cáfolta „az antiszemitavádat, hogy amikor teológiára járt Prágában, egy ideig zsidó családnál lakott, akiknek a kisfiáért mindennap ő ment el az iskolába”.

Csak a talapzat áll

Csak a talapzat áll

Fotó: Németh Dániel

A faluban sétálva találkoztunk olyannal is – épp egy református hívő volt –, akit nem zavart volna a szobor. „Horthy nálam vegyes, csinált ő jót és rosszat is – mondja az asszony, aki néha eljár istentiszteletre, és tiszteli a lelkésznőt is. – Gyűjtöttek a szobor ellen aláírást, hát azt nem írtam alá. Ha nem tudok segíteni, akkor inkább nem ártok. Meg kellett volna ezt beszélni fenn, de higgye el, a tüntetés is rossz volt. Van nekünk elég bajunk, itt vannak a migránsok is… Minek ez? Mindig van valami. A korábbi tiszteletesnél a pénz tűnt el, hát a mostaninál meg ez a baj” – azzal megszaporázza lépteit, mert mint mondja, ma még főzni akar.

A szoborállítási kezdeményezés egyébként Zetényi-Csukás Ferenctől indult – ezt maga a Horthy Miklós Táraság elnöke mondja a Narancsnak, aki szintén „háttérszándékot” sejt a nemeshódosi tiltakozás mögött. „Az ellenérdekelt fél tiltakozása a helytelen történelmi ismeretekből fakad, de nem gondolom, hogy csak a tudatlanság játszana szerepet Horthy Miklós megítélésében. Sokkal inkább azért teszik ezt, hogy megmaradhasson a viszonyrendszerük. »Hor­thy náci, fasiszta« – működik a programozott gyűlölet, hogy éppen ők gyűlölhessenek…” Zetényi-Csukás annak a sejtésének is hangot adott korábban, hogy az őket fogadó ellentüntetők ittasak voltak; ez a Horthy-szobrot támogatók közt mára elterjedt állásponttá vált, de lapunknak küldött válaszában azt írja, „normális párbeszédre lenne szükség”, ezért kész „a tüntetők kérdéseire megfelelni, akár egy hódosi előadáson” is. Kérdésünkre, hogy ezt miért nem előtte tartotta volna fontosnak megejteni, miért nem mérte fel szervezőként, hogy milyen közegbe érkezik a szobor, lapzártánkig nem kaptunk választ. Azt a Narancsnak elismerte, hogy ismerőse azon kijelentésével, miszerint „nem vagytok magyarok, csak magyarul beszéltek”, nem ért egyet. Még a helyszínen az esemény után azt nyilatkozta, hogy „egymás kifütyülése, nem meghallgatása az nem magyar dolog, az egészen más”.

Zetényi-Csukás a baloldalon, egy magyarországi Horthy-szobor avatáson

Zetényi-Csukás a baloldalon, egy magyarországi Horthy-szobor avatáson

Fotó: MTI

Bár egyetlen politikai párt sem vállalta a hódosi Horthy-szobor ügyét, leginkább a Jobbikhoz közelítő politikai szálai voltak az október 29-i eseményeknek. Az elmúlt években a Jobbik által tízmilliós nagyságrendben támogatott Hatvannégy Vármegye zászlókkal jelent meg azon az istentiszteleten, amelyet a Jobbikkal korábban együtt fellépő ifjabb Hegedűs Lóránt tartott, illetve a Jobbik komáromi szervezete is részt vett az eseményen, ahogyan Murányi Levente, a párt korábbi országgyűlési képviselője is. Mindez akár összefüggésben is lehet azzal, hogy a párt két éve a szomszédos Dunaszerdahelyen nyitott felvidéki irodát. A szobor ellen tüntetők többen felismerni véltek két MKP-s (Magyar Közösség Pártja) politikust, Samu István elnökségi tagot, valamint Gubík Lászlót, a párt ifjúsági szervezetének vezetőjét is, bár a szlovákiai magyar párt vezetése nyilvánosan állást foglalt a szoborállítás ellen. Érdeklődésünkre a párton belüli ellentmondást az MKP nem kommentálta.

Kikérik maguknak

Az MKP-s szál miatt külön érdekes, hogy a nemeshódosi polgármester a Híd tagja. Balódi László ennek ellenére inkább az új „jobbikos vonal” miatt aggódik: szerinte nem jó, hogy az megjelent a helyi református közösségben. „Nem akarom eljátszani a történész szerepét, csak arról akarok beszélni, hogy Horthynak semmi köze Hódoshoz, ahogy Zetényi-Csukás úrnak sincs, ahogy Hegedűs úrnak sincs, de sajnos még a mi tiszteletes asszonyunknak sincs nagyon. És ezek az emberek minélkülünk akarják eldönteni ezt a kérdést, ami olyan dolog, mintha én bekopognék önhöz azzal, hogy átfestem a szobáját. Nincs arra szükségünk, hogy ideexportáljanak egy politikai prob­lémát, kész szerencse, hogy nem lett ebből szlovák–magyar kérdés, csak magyar–magyar kérdés. Az viszont, hogy idejönnek, és megkérdőjelezik a mi magyarságunkat, az több, mint sértő.
A falu nevében kikérem ezt.”

Az édesapját a második világháborúban elvesztő Orbán Péterné egy jelenetre nagyon emlékszik az ominózus tüntetésről: ahogy az egyik Budapestről érkező kiszáll a buszból, bal kezében egy nagy magyar zászlóval, „míg a jobb kezének mutatóujját felénk mutatta. Ez megmaradt bennem, ahogy az a mondat is, hogy nem vagyunk magyarok, csak magyarul beszélünk. Ezt utoljára Jan Slotáék mondták ránk, hogy magyarul beszélő szlovákok vagyunk, ők így akartak még több földet szerezni. Most megkaptuk ugyanezt.”

Megkérdeztem az idős hódosiaktól, nekik mit jelent a magyarságuk. „A nyelvet jelenti, a kultú­rát” – így Bufla Miklós, Orbán Péter pedig azt mondja: „Nem a melldöngetésben kell jónak lennünk, nekünk mindig tenni kellett, és tenni is kell. Beszélni, olvasni, mesélni magyarul, nekem ezt jelenti, amit kérdezett. És azt, hogy mindig el kell menni szavazni.”

A Horthy Miklós Társaság eközben már bejelentette, hogy nem adják fel, újra próbálkoznak, és bár Nemeshódoson nem sikerült, legközelebb a Komárom és Párkány közt félúton fekvő Dunamocson állítanának Horthy-szobrot a Felvidéken. Egy magánterületre már kaptak meghívást, amit köszönettel el is fogadtak.

Neked ajánljuk