A belvárosi Rákóczi út

Száz csoda száz réteg kosz alatt

Lokál

A Rákóczi út a „bezzeg régen” típusú beszélgetések tökéletes témája. Valaha az egyik legszebb út volt Budapesten csodás bérházakkal, üzletekkel – bezzeg most ronda és büdös, amelyik bolt nyitva van, az is csak bóvlit árul. De tényleg csak végletekben lehet gondolkodni?

 

Az utóbbi hetekben rengeteg időt töltöttem a Rákóczi úton, számoltam az üzleteket, néztem a kirakatokat, a kapualjakat. Az első benyomás nyilván szörnyű. Retkes falak, fakó ablaküvegek, üres üzletek, ázsiai boltok, épülettorzó, ocsmány irodaház, 7-es busz. Aztán feljebb néztem és távolabbra. Láttam az Urániával szemben csókot váltó szerelmeseket; a kifőzde előtt beszélgető társaságot egy lelkes francia buldoggal kiegészülve; az eső elől a díszes kapualjba húzódó járókelőket; férfiakat, akik épp azt ünnepelték, hogy az öreg szabadult. Láttam a Szentkirályi utcában posztoló Mátyás királyt; a négy zord fickót, akik vigyázz­állásban nézik a forgalmat; és a koszréteg alatt is elegáns ablakdíszeket.

Ide születni

Minden épület külön történet. A 11. szám alatt találhatót 1901-ben adták át. A faszerkezetes ház hárompercenként megremeg, amikor elmegy alatta a metró, még a negyedik emeleten is érezzük a talpunk alatt. A vastag falak kint tartják a zajt, de ablakot nyitni nem nagyon lehet, Éva néniék is csak reggel meg este szellőztetnek. A zaj mindig is a Rákóczi út sajátja volt, egyáltalán nem új keletű. Olyannyira nem, hogy már 1927-ben is volt erre panasz. A 8 Órai Ujságban jelent meg B. A. nyugalmazott őrnagy olvasói levele: „Én, aki Flandriában harcoltam tíz hónapig, gyötrő álomképek, kínos hallucinációk rabja lettem, amióta nyitott ablakkal próbálok aludni.”

„Ez is hangos, persze, de az volt az igazán hangos, amikor felszedték a villamossíneket”, meséli Éva néni, aki több mint hatvan éve él a gyönyörű házban. Éjjel is csinálták, hatalmas konténerekbe dobálták a bazaltköveket meg a síneket, úgy zengett, tán a Baross téren is lehetett hallani, mondja. A férje ide született 1931-ben, a család lényegében azóta él a házban, amióta az megépült, csak akkor mentek máshová, amikor a harmincas évek közepén bevezették a központi fűtést. Éva néniéké lett a régi cselédszoba. Három család élt akkor a 140 négyzetméteres lakásban, a szülők és két felnőtt gyerek, mindkettő a maga családjával. Így ez társbérletnek minősült, nem költöztettek be idegeneket. Jobb volt rokonokkal együtt lakni, még zsúfoltan is – a gyerekekkel együtt több mint tízen voltak. Be lett osztva, ki mikor takarítja a vizes helyiséget, ki mikor használja a konyhát, máshogy nem lehetett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.