Az utóbbi hetekben rengeteg időt töltöttem a Rákóczi úton, számoltam az üzleteket, néztem a kirakatokat, a kapualjakat. Az első benyomás nyilván szörnyű. Retkes falak, fakó ablaküvegek, üres üzletek, ázsiai boltok, épülettorzó, ocsmány irodaház, 7-es busz. Aztán feljebb néztem és távolabbra. Láttam az Urániával szemben csókot váltó szerelmeseket; a kifőzde előtt beszélgető társaságot egy lelkes francia buldoggal kiegészülve; az eső elől a díszes kapualjba húzódó járókelőket; férfiakat, akik épp azt ünnepelték, hogy az öreg szabadult. Láttam a Szentkirályi utcában posztoló Mátyás királyt; a négy zord fickót, akik vigyázzállásban nézik a forgalmat; és a koszréteg alatt is elegáns ablakdíszeket.
Ide születni
Minden épület külön történet. A 11. szám alatt találhatót 1901-ben adták át. A faszerkezetes ház hárompercenként megremeg, amikor elmegy alatta a metró, még a negyedik emeleten is érezzük a talpunk alatt. A vastag falak kint tartják a zajt, de ablakot nyitni nem nagyon lehet, Éva néniék is csak reggel meg este szellőztetnek. A zaj mindig is a Rákóczi út sajátja volt, egyáltalán nem új keletű. Olyannyira nem, hogy már 1927-ben is volt erre panasz. A 8 Órai Ujságban jelent meg B. A. nyugalmazott őrnagy olvasói levele: „Én, aki Flandriában harcoltam tíz hónapig, gyötrő álomképek, kínos hallucinációk rabja lettem, amióta nyitott ablakkal próbálok aludni.”
„Ez is hangos, persze, de az volt az igazán hangos, amikor felszedték a villamossíneket”, meséli Éva néni, aki több mint hatvan éve él a gyönyörű házban. Éjjel is csinálták, hatalmas konténerekbe dobálták a bazaltköveket meg a síneket, úgy zengett, tán a Baross téren is lehetett hallani, mondja. A férje ide született 1931-ben, a család lényegében azóta él a házban, amióta az megépült, csak akkor mentek máshová, amikor a harmincas évek közepén bevezették a központi fűtést. Éva néniéké lett a régi cselédszoba. Három család élt akkor a 140 négyzetméteres lakásban, a szülők és két felnőtt gyerek, mindkettő a maga családjával. Így ez társbérletnek minősült, nem költöztettek be idegeneket. Jobb volt rokonokkal együtt lakni, még zsúfoltan is – a gyerekekkel együtt több mint tízen voltak. Be lett osztva, ki mikor takarítja a vizes helyiséget, ki mikor használja a konyhát, máshogy nem lehetett.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
