Szemétálmok

És a hajó áll

Lokál

A múlt héten Ferencvárosban rendezték meg az évi rendes lomtalanítást, ami sokaknak elborzasztó látványosság, másoknak viszont tömény romantika. Most kiderült, hogy létezik "harmadik út": művészetpedagógiai program környékbeli gyerekeknek.

A régmúlt lomtalanításaiban kiemelt szerepet kaptak a kiskorúak. Művészetről nem beszélt senki, versenyről annál inkább: a kommunizmus derekas éveinek már-már szimbolikus jelensége volt a fém- és/vagy papírgyűjtő úttörő, aki - legalábbis az ábrázolásokon - makulátlan fehér ingben (+ vörös nyakkendő) portyázott társaival, hogy minél több hulladék beszerzésével építse a szocializmust, s egyúttal mennyiségi mutatókkal alázza porba a konkurens úttörőcsapatot. Akkoriban természetesen fel sem merült, hogy a hulladékkal játszani is lehet.

 

A Független Színház színész-rendezőjének, Balogh Rodrigónak (vele készült interjúnkat lásd "Ugyanúgy meg kell ütni egy szintet",Magyar Narancs, 2011. május 12.) viszont éppen ez jutott eszébe. Társaival először szeptemberben, az Erzsébetvárosban próbálták bevonni a csellengő gyerekeket egy közös produkcióba. Az ún. Kertész Utcai Fesztiválon lomokból és szemétből egy hatméteres fát "építettek" a gyerekekkel, de emellett egy rakás kevésbé feltűnő kreatív foglalkozást is tartottak. Ám mivel ez egy fesztivál keretében, afféle kísérő programként működött, nem jelentett komolyabb próbatételt a közönség bevonása, mostani ferencvárosi akciójuk, a Szemétálmok azonban ízig-vérig önálló "projekt".

 

 

Építők


Építők

Fotó: Sióréti Gábor

 

 

"Az volt a szándékunk, hogy valami mást kínáljunk, mint ami egy tanteremben történik. A Kertész utcában egyértelmű volt, hogy működik ez a dolog: voltak a szülők, akik ránk bízták a gyereküket, és elmentek fesztiválozni, mi pedig annak örültünk a legjobban, hogy a srácokat sikerült órákra lekötnünk - mondja Balogh Rodrigó. - A Szemétálmok ennek a sikernek a nyomán jött létre, ráadásul úgy, hogy a szervezésbe sokkal több partnert, civil szervezetet sikerült bevonnunk. Több mint húsz önkéntes művészetpedagógus vesz részt benne, amint láthatod, a gyerekek élvezik a dolgot, és mivel ez egy igen heterogén társaság, talán sikerül őket közelebb hozni egymáshoz. Az önkormányzat? Nem támogatta, de nem is tett keresztbe. Engedték, hogy elfoglaljuk a területet. A költségeket úgy dobtuk össze."

 

A csütörtöki program több helyszínen zajlik, a Ferencvárosi Tanodában és a Közért Egyesület Tűzoltó utcai helyiségében például ékszereket vagy szobrokat lehet készíteni a lomokból, de színielőadásra is készülnek. A központ azonban a Thaly Kálmán utcában, egy új építésű ház még nem teljesen "letisztázott" parkjában van, a Semmelweis Egyetem modern blokkjával szemben: itt gyakorolnak a zsonglőrök, veszik fel riportjaikat a diákújságírók - olykor egy-egy flashmobra is sor kerül, a be- vagy kifelé tartó egyetemisták jó partnernek bizonyulnak. De a leglátványosabb elem, a közös nagy mű egy hatalmas hajó, megrakva az összegyűjtögetett kincsekkel - ezen dolgoznak a legtöbben, kicsik és kamaszok, és olykor a szülők is. Minden kellék a lomtalanításból származik, a hajó oldalfala bejárati ajtó, a vitorla műanyag függöny, a kormánykeréken színes kuglibábuk, de sikerült pár kalózkelléket is összegyűjteni: kincsesládát, mankót.

 

De mit szóltak ehhez a lomizók? Vagyis azok a rongyos "tárgyfoglalók", akik messzi földről, többnyire Borsodból érkeztek, és akik miatt néhány önkormányzat fontolóra vette, hogy véget vet az éves kipakolásoknak. "Sikerült szót értenünk velük, nem volt balhé - állítja Balogh Rodrigó. - Elmondtuk, hogy szeretnénk építeni egy nagy hajót, ahhoz kellenek alkatrészek, amikor pedig hozzátettük, hogy evvel az akcióval a döntéshozóknak is üzenni szeretnénk, hogy ne szüntessék meg a lomtalanításokat, némelyikük kifejezetten együttműködővé vált. Sőt volt, aki ideküldte a gyerekét, hogy segítsen a hajóépítésben."

De úgy tűnik, a vagányok sem akarnak kimaradni. Három, legfeljebb tizenkét éves fiú dzsekiben, "belőtt" hajjal festeget egy gumiabroncsot, a cigi is előkerül, nyilatkozni azonban nem hajlandók. A kisebbek annál készségesebbek, ők már benne vannak a sztoriban, egyikük kalózkendőt visel, a másik az ütött-kopott mankót kapja a hóna alá. "Látod, itt van a kincsesláda, ebbe rejtették el a kalózok a kincset" - mutat egy valóban ósdi dobozra, de amikor arról kérdezem, hogy mit épített a hajón, szerényen csak annyit mond: "Az egészet."

 

Azt viszont már Mehrli Zsuzsa művészettörténész, díszlettervező teszi hozzá, hogy csupán avval a tervvel jöttek, hogy hajóavatás lesz péntek este. "Amikor elkezdték kipakolni a lomokat, igyekeztünk minden olyasmit, amit hasznosnak véltünk, elhozni. Mivel az építést a gyerekeknek rendeztük, olyan elemeket igyekeztünk összegyűjteni, amik nem balesetveszélyesek, könnyen kezelhetők. A felhozatal folyamatosan bővült, a hajó formája, fazonja pedig változott. Most azért már látni, mi lesz belőle. Ha idejön egy gyerek, és tanácstalan, akkor kerülök képbe. Nekem mindig van ötletem, mit kellene csinálnia, de abból sülnek ki remek dolgok, amikor már ő is hozzáteszi a magáét. Különben meg azt csinálnak, ami épp az eszükbe jut, szerszámokat adunk nekik, segítünk megvalósítani azt, ami a fantáziájukban már készen van - mondja Mehrli Zsuzsa, aki szerint az avatásig több mint harminc gyerek vett részt aktívan a hajó építésében.

 

Az avatóra péntek este, immár villanyfényben kerül sor - a közeli ház egyik lakója biztosította az áramot -, szól a zene, az egybegyűltek, bámészkodók az alkalomra készült filmeket, színpadi produkciókat tekinthetnek meg, teázhatnak, énekelhetnek, szabad a gazda. Nincsen semmiféle ceremónia, feszengés, nem kell körülugrálni polgármestert, szponzort. Sosem láttunk még ehhez hasonló könnyed avatóünnepséget, ezért nem is kívánhatunk mást, mint jó szelet sok-sok hasonló kezdeményezéshez.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.