Használtcikk-piac

Garázsvásár

  • Tamás Gábor
  • 2013. szeptember 22.

Lokál

A gazdasági lecsúszással és a lomizás törvényi szigorításával párhuzamosan találékony népünk új formákat talált a szükséges javak beszerzésére és a jövedelemkiegészítésre.

"Jó napot kívánok, garázsvásárt szeretnék rendezni." "Mit? Ja, értem. Kis türelmet kérek." Várakozás. "Kapcsolom a jegyző asszonyt!" "Garázsvásárt szeretnék rendezni, milyen engedélyekre van szükségem ehhez?" "Nem is tudom. Tudja tartani a vonalat?" Kis idő múlva. "Elnézést, nekünk az ilyesmire külön engedélyezési eljárásunk nincsen. Ha ön saját üzlethelyiséggel rendelkezik, akkor természetesen annak profiljába illeszkedő tevékenység számlaadási kötelezettséggel szabadon végezhető, ha csereberét hirdet, akkor viszont a kultúrházunkban minden második héten van módja helyet foglalni. Az ott fizetendő díj 200 forint négyzetméterenként." "De én a saját házamban szeretnék megunt családi használati tárgyakat továbbadni." "Tudja, mit, tegye!"

false

A beszélgetés a Narancs riportere és egy Pest környéki kisváros polgármesteri hivatala között zajlott; annak próbáltunk utánajárni, hogy egy terjedő újfajta kereskedési formával mit kezd a hivatali közeg. Mint látható, igazából semmit - ami talán nem is nagy baj.

Odavágtak

Tipikus polgári kisvárosi környezetben vagyunk, a nyitott kertkapu mögött gyerekruhák, elavult mobiltelefonok, három bicikli, levitézlett rádiók és egyéb megunt kacat - például Koós János és a Kék Csillag együttes négyszámos kislemeze 50 forintért. De vehetnénk szentképet (3000 HUF), gázpalackot (4500), húsdarálót (2000), mindenféle pulóvert (darabonként 200) és alig használt fekete utcai bőrcipőt (1500). "Nemrég halt meg a bácsi, a lábán is alig volt" - ajánlja utóbbit Tünde, a prezentáció vezetője, hozzátéve: bajban van a család, még ez a kis pénz is jól jön. És minderre van is vevő.

A garázsvásár szervezője gyorsan indulatba jön, amikor az adásvételek üzleti hátteréről kérdezzük. "Ez itt többségében családi készlet, az a néhány külsős, akitől befogadunk árut, csak jelképes összeget, néhány száz forintot fizet, hogy kitehesse."

Rövid számolgatás után kiderül, hogy Tündééknél riportunk készítésekor tizenöt külsős beszállítóval kalkulálva nagyjából ötezer forint árbevétel keletkezik a helypénzből. Ez egyébként nincs összhangban a már-már szociálpolitikai küldetésként felfogott garázsvásári rendszer eredeti koncepciójával, miszerint megunt tárgyainkat jobb fillérekért továbbadni annak, akinek szüksége van rá, mint elvitetni a kukással. Ehhez az elképzeléshez az amerikai ötletgazdák (jobb módú kertvárosi körzetek lakói) ragasztottak még környezetgazdálkodási, ipari terhelést kiváltó és segélyezési szempontokat is - más kérdés, hogy nálunk ennek egészen speciális változata van éppen megvalósulóban. Ez ugyanis virtigli lomi, kidobásra érett tárgyak adásvétele, semmi más. A megunt, kinőtt cuccokat azért teszik ki a placcra, mert a gazdasági válság miatt megszorult családok számára az a néhány ezer forint is fontos, ami ebből bejön.

Kővári Tibor, a Bizományi Áruház korábbi becsüse, ma kereskedelmi szakértő a Narancsnak természetes folyamatként írta le mindazt, ami a garázsvásárok környékén történik. Az Országgyűlés idéntől jelentősen szigorította a hasznosítható hulladékok gyűjtésére vonatkozó rendelkezéseket, az önkormányzatok pedig - egy szintén elfogadott jogszabályváltozás nyomán - azt is ellenőrizhetik, hogy a klasszikus lomtalanítási akciókban ki nyúl hozzá az utcákra kitett halmokhoz. (Lásd: A gyűjtögetés végnapjai, Magyar Narancs, 2013. június 6.) A paragrafus egyértelmű: a háztartásból az utcára tett eszközök, tárgyak, anyagok már az állam tulajdonát képezik, aki hozzájuk nyúl, az szabálysértést, súlyosabb esetben bűncselekményt követ el.

Néhány éve a lomizás magyar részről főleg az osztrák, német, illetve később az északolasz területeket érintette: hazai vállalkozók akkurátus fuvarokra berendezkedve lepték el e térségeket, szabályos őrzés-védési rendszert kialakítva lefoglalták a halmokat, hogy aztán az árut a hazai piacon terítsék. A híradások hihetetlen üzletekről is tudósítottak: ingyen behozott, lényegében be sem kapcsolt hűtőkről, tévékről, számítógépekről, fűnyírókról. A környező országok az elmúlt három évben jelentősen szigorítottak e speciális tevékenység szabályozásán, és ehhez csatlakozott a magyar állam keményebb fellépése is. Ennek nyomán zsugorodásnak indult a hazai fémfelvásárlás és a "kézből való", többé-kevésbé hivatalos kereskedés. Információink szerint az elmúlt időszakban a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnál (NAV) mintegy 250-300 hasznosíthatóhulladék- és használatieszköz-felvásárló cég jelezte, hogy tevékenységét szüneteltetni vagy teljes mértékben felszámolni kívánja. Nem szívesen beszélnek ugyan róla, de e cégek - nem kis részben cigány családokhoz köthető vállalkozások - mindenféle háztartás környéki hulladékot felvásároltak, ami némi haszonnal továbbadható volt. Egy ilyen felvásárlóhelyen reggel hattól este tízig zúgott a gyorsdarabológép, voltaképp a szelektív hulladékgazdálkodás alapelvei szerint bontották az anyagot, rezet ide, nikkelt oda, vasat amoda. Ennek az üzletnek combos oldalága volt a még használható/eladható árucikkek különválogatása és értékesítése, kezdve a működőképes lemezjátszótól a felújítható ebédlőbútoron keresztül a zsákban leszállított babaruháig. Nem állítható, hogy ennek a boltolásnak ne lett volna számtalan illegális vadhajtása is: az illegális fémbontás, netán a lopott cikkek továbbadása ennek a rendszernek része volt, mára azonban lényegében megszűnt, mivel a vámőrség minden egyes kilogramm udvaron tárolt anyagról bizonylatot követelhet azoktól a cégektől, amelyek még működnek. Amikor lapunk azt próbálta megtudni, hogy a bevezetett szigorítások nagyjából hány ember (a "gyűjtögetők") mindennapos készpénzbevételét vehetik el, az egyetlen hozzávetőleges becslést Vígh Sándor, a Dunántúlon működő SetraFerro fém- és használtcikk-kereskedéssel foglalkozó betéti társaság ügyvezetője adta: szerinte egy hatezer fős településen naponta 30-40 "beszállítónak" fizetett eddig átlagosan 4-6 ezer forintot a bevitt vegyes áruért a babaruhától az ólomcsőig.

Csak néznének

A garázsvásár valami egészen más, még ha egyes elemeiben nagyon hasonló is. Tünde udvarában például árult olyan hajléktalan is filléres apróságokat, aki a napi megélhetésére próbált néhány forintot szerezni. Példája azonban végletes, mert tőle néhány méterre jól szituált fiatalasszony alkudozik egy márkás babakocsira; mire a mini piacon körbeérünk, az üzlet 12 ezer forintért meg is köttetik. Boltban ugyanez a termék - vadonatújan persze - 60-80 ezer forintot kóstálna.

Maga a jelenség inkább hasonlít az ugyancsak szaporodó internetes bolhapiacok rendszerére. Az eladókat és a vevőket összekötő világhálós megoldás néhány cégének olyan jól megy, hogy a kereskedelmi televíziócsatornákon is képes folyamatosan hirdetésekkel jelen lenni. Jutalékos rendszerük adóhivatali szempontból jószerivel megközelíthetetlen. Az itteni eladóknak-vevőknek többnyire névvel, címmel regisztrálniuk kell ugyan, de a tényleges ügyletek megkötéséről érdemi információ gyakorlatilag nincs. A NAV-nak elvileg joga van az ilyen adásvételek elektronikus nyomon követésére, de adóellenőr legyen a talpán, aki bebizonyítja, hogy a valóságban az üzlet hol, mikor és milyen áron jött létre.

Ugyanez a helyzet a garázsvásárokkal is: ez a forma minden szempontból határeset. Nem üzleti tevékenység, székhellyel, adószámmal, nyugtatömbbel, alkalmazottal, elszámolásokkal. A kínálat azonban egyre bővül, ahogyan a vásárok száma is. A legnépszerűbb internetes keresőprogram csak az augusztus 18. és szeptember 2. közé eső időszakra 4543 hirdetést dobott ki; a címek között akadt borsodi, hajdúsági éppúgy, mint soproni vagy fővárosi.

Mérlegelnek

A NAV-nál érdeklődésünkre azt mondták, hogy ez a fajta kereskedés az alig ellenőrizhető önbevallás kategóriájába tartozik. A talányos érvelés szerint gyakori, hogy a háztartásban feleslegessé vált használt holmik cserélnek gazdát, vagy az egyébként saját használatra vásárolt ingóságait adja el valaki például azért, mert kisebb lakásba költözik vagy pénzszűkében van. Ebben az esetben az értékesítésből származó bevételre a személyijövedelemadó-törvény alapján, az ingó vagyontárgyak átruházására vonatkozó szabályok szerint kell megállapítani az adókötelezettséget. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az értékesítés után minden esetben adót is kell fizetnie a magánszemélynek: egyfelől a használt holmikat néhány kivételtől (műtárgy, ritka gyűjtemény) eltekintve nem lehet annyiért eladni, mint amennyiért megvásárolták, így az esetek többségében nem keletkezik jövedelem. Másfelől az értékesítés jellegére, elsődleges céljára tekintettel bizonyos összeghatárig végső soron "adómentes" a bevétel, illetve a jövedelem.

A tényleges adásvételeket csak a helyszínen lehetne követni, folyamatos jelenléttel. Idézzük a hivatalos szöveget: "Az ingóságok értékesítéséből származó bevétel nem csak a pénzben megkapott ellenérték lehet, ilyen bevételnek számít az ingóságok cseréje során a cserébe kapott dolog megszerzéskori piaci értéke, sőt a gazdasági társaságba, cégbe bevitt ingó vagyontárgy (pl. cégbe apportált számítástechnikai berendezések) társasági szerződésben rögzített értéke is. Az ingóságok átruházásából származó jövedelem meghatározásának fő szabálya szerint az így elért jövedelem 200 000 forintig adómentes. Egy másik fontos - 2012. január 1-je óta hatályos - szabály: az ingó vagyontárgyak átruházásából származó bevételből nem kell jövedelmet megállapítani, ha a bevétel nem haladja meg a 600 000 forintot." Amit aztán a delikvens vagy bevall, vagy nem.

Az igazi gond az - mondja az ügyben lapunkat informálisan tájékoztató adóhivatali szakember -, hogy jelenleg e tevékenységre nincs pontos leírás: hogy ez akkor üzlet vagy sem. Egy korábbi adóhatósági álláspont szerint nem állapítható meg az üzletszerűség, ha a magánszemély a feleslegessé vált, eredetileg saját használatra vásárolt vagy ajándékba kapott, örökölt holmiját alkalomszerűen értékesíti. Az ingóságok rendszeres értékesítése sem alapozza meg feltétlenül az üzletszerűséget - lehetséges például, hogy a szülők rendszeresen és folyamatosan értékesítik egy internetes oldalon a gyerekek kinőtt ruháit, cipőit. Más lenne a helyzet akkor, ha több családtól is összegyűjtenék, esetleg olcsón felvásárolnák a használt ruhákat, és például egy online piactéren a saját hasznukra eladnák őket; ez kimerítené a gazdasági tevékenység fogalmát. Amikor azt kérdeztük, hogy akkor miért kellett drákói szigorral lesújtani a többségükben szabályos adószámmal rendelkező, erre szakosodott cégekre, a válasz csak annyi volt: a döntéshozók bizonyára mérlegeltek "egyes társadalmi és gazdaságpolitikai szempontokat is".

Neked ajánljuk