Illetékes helyekről elhangzott nyilatkozatok szerint a szentendrei skanzenban előbb-utóbb a sátortetős kockaházak is feltűnnek majd, hű tükreként népi építészetünk 1945 utáni valóságának. Ennek városi megfelelőjéhez még csak Szentendréig sem kell utazni, csak leszállni a négyes-hatosról a Mechwart ligetnél, és megindulni a Dunának.
A Margit körúttól a Dunáig terjedő területen a 20. század elején alacsony, barokk és klasszicista házikók álldogáltak; a Medve utcai temetőt csak nemrég számolták fel. A harmincas években a körút környékét adókedvezménnyel kiserkentett bérházak lepték el, a girbegurba Csalogány utcát pedig a Széna térről a Dunának futó, 26 méter széles
bulvárrá szélesítette
ki a várostervezői fantázia. Házai a háború miatt már csak részben készültek el, a hatvanas évektől pedig a beépítés már új szemlélet szerint folytatódott, amely az utcavonal és az egységes tömegek megtartásánál fontosabbnak vélte a lakások levegőztetését, benapozását, így a régi tömböket felszabdaló, megszaggató, azoknál egy-egy léptékkel nagyobb behemótok jelentek meg a környéken. Ilyen például a Csalogány utca elején, az Erzsébet-apácák templomának szomszédságában felhúzott nyolcemeletes, márvánnyal burkolt, teraszos apartmanház, amely rendületlenül idézi legismertebb lakója, Psota Irén fénykorát.
A rendszerváltás sem múlt el nyomtalanul. A jó fekvésű környéket és elhagyott iparterületeit felfedezték az ingatlanfejlesztők: az utóbbi években gombaként kezdtek nőni az irodaházak a keskeny utcákban. Bár építészetileg a legtöbb igényesnek mondható, a több ezer négyzetméteres alapterületek többnyire eltúlzottak ebben a kontextusban, még az egygyel korábbi időszak lakóházmamutjaihoz mérve is.
Ez a helyzet joggal tölt el kétséggel egy olyan építészt, aki - a magyar szakmában hagyományosan elvárt módon - hajlamos és hajlandó foglalkozni nem csupán a tervezett házzal, de a közvetlen környezetével is. Hogy ugyanis mennyire érdemes tekintettel lenni a szomszédságra egy ennyire szétépített negyedben. Az eddigi legegyenesebb választ erre a Medve utca 17. adja. A nem túl nagy méretű, idáig üres telket egy 19. század végi, kétszintes, vakolt homlokzatú lakóépület és egy 1960-as években emelt ötszintes, mezőtúri téglával burkolt tömb között találjuk. Most egy négyemeletes, apró irodaházat látunk, tűzfalával a kétszintes szomszédhoz simulva - azaz homlokzatát a másik felé fordítva. A kialakuló hézag, a foghíj helyén létrejött foghíj legalább annyira a kompozíció része, mint az épület maga. Míg tömegében az irodaház balra replikázik, domináns fehér színe a jobb oldali ház világos vakolatára válasz. "Viszonyul is, meg nem is" - mondja a tervező.
Eközben az utcai és az oldalhomlokzat mindkét szomszédtól markánsan elkülönül sakktáblaszerűen kitolt és behúzott, emeletnyi üveghasábjaival - ez a képlet az egész Vízivárosban újszerű. A környék jobb épületei eltérő helyzetekre kínálnak megoldásokat, de egyben szinte mind megegyeznek, mert egy dolog nem változott a magyar építészet elmúlt száz évében: a tégla. Téglával nem igazán lehet mellélőni: bizonyítja ezt idősebb Janáky István és Szendrői Jenő nagyszerű Ipari Anyaghivatala a Nagy Imre téren a múlt század negyvenes éveiből, vagy a környékbeli lakóházak mezőtúri téglával burkolt homlokzatai húsz évvel későbbről. A tételt határozottan alátámasztja az Építész Stúdió iskolabővítése a Medve utcában, ez a lírai, grafikus arányokkal felskiccelt, a helyszínen meglepően határozott épülettömeg, amit 2002-es elkészülte idején díjak sorával ismertek el. És a nemes hagyományra mintegy felteszi a koronát Tomay Tamás két tömbre bontott irodaépülete a Király fürdő és a Kacsa utca sarkán 2009-ből. Bár méretét és homlokzatának monotonitását e helyen lehetne bírálni, Tomay olyan reflektált rafináltsággal idomítja magáévá a hagyománytisztelő továbbépítés és a modernitás szabályait, amire manapság roppant kevés tervező képes.
Gunther Zsolt és Csillag Katalin azonban igen, és ezt korábban többször is bizonyították. A 3h Építésziroda a nemzetközi pályázatokon legsikeresebb hazai műhelyek közé tartozik; versenyképességüket többek közt az demonstrálta, hogy őket kérték fel a pannonhalmi szerzetesek a brit John Pawson hazai munkatársainak a nyolcszáz éves bazilika nemrég lezárult felújításához. Téglát ellenben egyáltalán nem használnak. A Medve utcai irodaház hatalmas, részben szitázott üvegfelületei, megmozgatott, mégis egységes tömege, a belső terek nagyvonalúsága nem a hazai tradíciókhoz idomul, hanem - akárcsak a tervezők maguk - az európai mezőnyben játszik.
A járókelőt először az épület épületszerűtlensége bizonytalanítja el. Ablak helyett mintázott üvegfelületek, homlokzati sík helyett ki-be ugráló szakaszok; se bejárat, se tető, még egy kocsibehajtó sincs (a figyelmes szemlélő azért észreveheti a kertbe rejtett, a mélygarázsba vezető süllyesztőt). Látszólag egyszerű megoldásai ellenére a hazai közegben
szokatlanul játékos
az épülettömeg egymásra srófolt dobozokként való megformálása, amely lehetőséget ad a zárt utcasorból való kilépésre. Külföldről viszont olyan példákat idézhet emlékezetünkbe, mint a Foster + Partners galériája és a SANAA tervezte New Museum a New York-i Boweryn. Az átlátszóság hangsúlyozása ugyancsak óhatatlanul "Mid-Century Modern" előképekre utal, Philip Johnson üvegfalú lakóházától a függönyfalas irodatornyokig. Az üveghomlokzatot a legfontosabb eszközök egyikeként kezelte az igazmondás korának építészete, épp kíméletlen őszintesége miatt: mindent megmutat.
Ez egyrészt kétségtelenül pozitív, bizalomgerjesztő vonása, hiszen az épület azt sugallja: a benne dolgozónak nincs rejtegetnivalója. Egy 2013-as irodaházban azonban ez nem feltétlenül praktikus; ezért kerültek az ablakfelületekre a homokfúvott motívumok, illetve eléjük az árnyékolók. A homlokzatot meghatározó mintázat bevallottan retrós korongjai a magyar építészetben ritkán feltűnő szabad játék, jóleső öncélúság, egy alapvetően szigorú ház felhőtlen pillanatai. Az építészbüszkeség parádéja.
A belsőt racionális szempontok határozzák meg: a munkatereket a napfényes északi homlokzathoz csoportosították, míg a szomszédos tűzfal mellett az épületet széltében-magasságában megnyitó átrium húzódik, a tágas térbe be-beugró, üvegfalú tárgyalókkal. Az építtető, az 1986-ban alapított, magyar tulajdonú Geometria Kft. a térinformatika nemzetközileg elismert szakértője. Horizontjukat nemcsak a világos és nagyvonalú kialakítás érzékelteti, hanem az épület működtetésére fordított figyelem is. A ház passzív és aktív elemek okos kombinációja: nyári éjszakákon a nyitható üvegtető segít átszellőztetni az átriumot, hasznosítják az elhasznált levegő hőjét, a hűtést és a fűtést hőszivattyúval oldották meg. A rendszer részletekig átgondolt, és talán a mérete miatt ennek megfelelő precizitással megvalósított. Kár, hogy kevés az ilyen ház. A Vízivárosban konkrétan ez az egy van.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
