A sorsára hagyott manhattani magasvasútból létrejött High Line park (lásd: Korzó a nyomvonalon, Magyar Narancs, 2013. szeptember 12.) megmutatta, hogy miként nőheti ki magát egy teljesen privát kezdeményezés New York egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságává. A High Line-t nem a múló divat tette naggyá: megnyitása óta mit sem vesztett varázsából, úgy képes a látogatók tömegeit – akár napi 60 ezer embert – befogadni, hogy közösségi jellegét is sikerült megőriznie. Tai Chi és meditáció a nyugdíjasoknak, a hatvanas évek hangulatát idéző esti partik a tinédzsereknek és rengeteg program szolgálja a környék és a város lakóit.
A High Line igazi New York-i sikersztori, s mint ilyen, szinte kikövetelte a folytatást. Egy olyan metropoliszban, ahol egy négyzetmérföldre 27 ezer ember jut, állandó igény mutatkozik újabb és újabb közösségi terekre. És ha a magasvasútból park lehetett – méghozzá micsoda park! –, miért ne lehetne egy elfelejtett villamos-alagútban megismételni a sikert? A projektnek a korszellem is kedvez: a föld alá menekülés a Trump-korszakban vonzó lehetőségnek is tűnhet. Ennél persze többről van szó.
Mára mintha a föld nyelte volna el, de a harmincas évekig New York fő tömegközlekedési eszköze a villamos volt. Több tucat vonal hálózta be a várost Manhattan, Brooklyn és Queens között. 91 éves anyósom kislányként rendszeresen villamossal járt; ő mesélte, hogy a harmincas években a családjával gyakran villamosoztak át Brooklynból Manhattanbe, a Lower East Side környékére, ha Bar Mitzvahkra vagy esküvőkre voltak hivatalosak, vagy egyszerűen csak vásárolni, étterembe indultak. Az akkoriban virágkorát élő zsidó környéken, a Williamsburg híd manhattani végén volt az egyik villamos-végállomás: a föld alatt fordultak meg a kocsik és indultak vissza Brooklynba. A focipálya méretű állomás 1908 és 1948 között volt használatban, ekkor azonban bezárták. A síneket autós sávok váltották fel, az állomás pedig Csipkerózsika-álomba merült, idővel szinte a létezéséről is megfeledkeztek. Elszórtan még ma is fellelhetők a New York-i villamosközlekedés emlékei, de ez az egyetlen olyan állomás, amely teljes egészében megmaradt, itt még a síneket sem betonozták le.
Sötétben tapogatózni
James Ramsey, a Raad Studio alapítója és vezető építésze felkapott szakember, a New York-i elit – művészek, zenészek és gazdag üzletemberek – kedvence. Eredetileg a NASA mérnöke volt, majd önállósította magát; első New York-i megbízása Moby egyik manhattani lakásának tervezése volt, azóta szerte a világban, New Yorktól Londonon át Szöulig számos egyedi kereskedelmi, kulturális és lakóprojekt megvalósításán dolgozott. 2008-ban fedezte fel az elfelejtett állomást és a benne rejlő közösségi lehetőségeket. Nemsokára partnerre talált a Google egykori marketingmenedzsere, Dan Barasch személyben, a projekt pedig – a környékre utalva – a Delancey Underground nevet kapta. Mivel a Lower East Side az egyik legkevésbé zöld városrész New Yorkban, az alapítók számára egyértelmű volt, hogy mi kell ide: természetesen egy park. Már csak azt kellett kitalálni, hogy hogyan lehet parkosítani egy alagutat. Nos, a fényt ebbe az éjszakai sötétségbe Ramsay találmánya, a „remote skylight” (távnapfény) hivatott becsempészni: a tetőn elhelyezett, speciális napelemekkel gyűjtenék a napfényt, mely egy csőrendszeren keresztül „folyna le” a föld alatti parkba, ahol aztán tükrökkel szórnák szét.
Már 2012-ben elkezdődött a tesztidőszak: a Kickstarteren összegyűjtött 150 ezer dollárból elkészült a park kísérleti laboratóriuma, mely egy üres piaci épületben, a ma is működő Essex Street Market mellett kapott helyet, nem messze az állomástól. A kísérletet hamar felkapta a sajtó, s a High Line-nal való, felületes hasonlóság okán Lowline-ra keresztelték a projektet, amit az alapítók kissé vonakodva ugyan, de végül magukévá tettek. „Ez egy másfajta kezdeményezés – sietett egy interjúban hangsúlyozni az építész-alapító. – Közös, hogy egy elhagyatott teret veszünk újra közösségi használatba, de a mi projektünk elsősorban a technológiára és a dizájnra koncentrál.”
Moha és páfrány
A Lowline Lab látogatóit egy mohos dombon ágaskodó japán juharfa köszöntötte: a magányos fát örökzöld növények vették körül, melyek egy parabolikus napfénygyűjtőből nyerték a fényszükségletüket. Több mint tízezer ember kereste fel a piaci laboratóriumot, majd egy újabb sikeres Kickstarter-kampánynak köszönhetően további 220 ezer dollárral gazdagodott a projekt. A magáncégek is adakozni kezdtek, tökéletesítették a napfény-technológiát és több mint háromezer mohát, gombát, páfrányt és zöldséget ültettek el a sötétben.
Amikor tavaly, egy napfényes májusi vasárnapon beléptünk a laboratóriumba, olyan érzésem támadt, mintha egy csöndes New York-i koktélbárba érkeztünk volna. Eltartott egy kis ideig hozzászokni a félhomályhoz, de megérte: az akklimatizálódás után fantasztikus világ tárult a szemünk elé. A „folyékony napfényben” ritka virágok bukkantak elő, de a paradicsomok is elégedettnek tűntek a mesterséges környezetben. Nem csak mi voltunk lenyűgözve: hamarosan több mint százezerre nőtt a látogatók száma. S míg a New York-iak csak jöttek és csak jöttek, az alapítók rendszeresen konzultáltak a helyi közösséggel.
A Lowline alapítói kezdettől fogva azt tartották leginkább szem előtt, hogy a Lower East Side közösségi igényei szerint alakítsák a parkot. Mindeközben a városrész az ingatlanbefektetők érdeklődését is felkeltette, egyre-másra épülnek az új lakó- és kereskedelmi komplexumok a környéken – nem csoda, hogy az ingatlancégek is támogatják a Lowline tervét. Alighanem a High Line sikere lebeg a szemük előtt, abban bíznak, hogy itt is olyan látványosság jöhet létre, amely tovább növeli a környékbeli ingatlanok értékét.
Persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a régebbi lakók gyanakodva figyelik a fejleményeket, noha a projekt gazdái kezdettől fogva azon vannak, hogy tervük ne valami idegen, kívülről kikényszerített, a pillanatnyi divatot meglovagoló sznobságnak tűnjön. Ennek érdekében annyira nyitottak, hogy akinek kérdése van, hamar utat találhat akár a csúcsvezetőkig is. Például az egyik ismerősöm, a helyi közösség aktív tagja nemes egyszerűséggel felhívta Barascht, majd leültek kávézni. A beszélgetés meggyőző lehetett mindkét fél számára, mert az ismerős azóta a Lowline alapítvány közösségi tanácsadó bizottságának a tagja, lelkes adománygyűjtő. A bizottságban a helyi lakosok mellett számos, a környék életére hatással lévő nonprofit szervezet is képviselteti magát. Legutóbb június közepén tartottak nyilvános találkozót, ahol megosztották a közösségi szervezetek ötleteit, javaslatait és a kritikákat is. Leginkább amiatt aggódnak, hogy ha népszerű látványosság lesz a parkból, amire jó esély kínálkozik, a turistaáradat rontana a helyiek életminőségén. Ezzel együtt a többség nyitott a kezdeményezésre, bíznak benne, hogy a legfőbb szempont a helyi közösség szolgálata marad.
Vissza a jövőbe
A Lowline legnagyobb rajongói mégis a gyerekek. Az alapítók nagy hangsúlyt fektetnek a környékbeli iskolások bevonására. Tízéves kisfiam és legjobb barátja egy iskolai látogatást követően lelkesen magyaráztak a föld alatti növényekről; meglepően részletesen és pontosan el tudták mondani például, hogyan, miként működik a napelem-technológia. Fő referenciapontjuk a Vissza a jövőbe volt – a napgyűjtő parabola Brown doki sisakjára emlékeztette őket. Ráadásul a Lowline Labet felkereső több ezer gyerek az ötleteit is megoszthatta a látogatások végén. A fiam arról értekezett hosszasan, hogy ha a globális felmelegedés miatti, közelgő apokalipszis hatására a felszínen már semmi sem terem meg, nagyon jól fog jönni ez a föld alatti zöldségeskert.
A kísérlet tehát sikerült, a Lowline Lab teljesítette, sőt, túl is szárnyalta a hozzá fűzött reményeket. A siker New York város alpolgármesterét, Alicia Glent is meggyőzte: a városvezetés rábólintott a projektre, tavaly feltételesen jóváhagyták a föld alatti park tervét, de anyagi elkötelezettséget a város egyelőre nem vállalt. Jelen állás szerint a park építése 60-80 millió dollárba kerül, a karbantartás évi 4 millió. Az átalakítások megkezdésének feltételeként szabta a város, hogy 12 hónapon belül 10 millió dollárnak kell összegyűlnie a projektre. Ha megvan a pénz, és a gazdasági hatáselemzést, illetve a végső terveket is elfogadják, akkor ad New York zöld utat. Az optimista számítások szerint legkorábban 2021-re készülhet el az egyedülálló, föld alatti sétatér, amely egyszerre lesz villamosmúzeum, pihenőhely, valamint iskolai és kulturális programok helyszíne.
