A Fekete tükör készítője műsort csinál 2020-ról

  • narancs.hu
  • 2020. december 3.

Mikrofilm

Várjunk, az idei évet nem ő rendezte?

Bozóttüzek Ausztráliában, Megxit, koronavírus-járvány és karantén világszerte, Kobe Bryant, Chadwick Boseman vagy épp Eddie Van Halen halála, sikertelen impeachment eljárás Trump ellen, Black Lives Matter-tüntetések, kósza pletykák Kim Dzsongun haláláról, robbanás Bejrútban, kiélezett amerikai elnökválasztás. Igen, ezek mind idén történtek.

Az elmúlt szilveszterekkor akármennyire fogadkoztunk, hogy csak jobb jöhet, általában minden év egyre rosszabbá vált. Hogy 2020 több volt a soknál, azt az is jelzi, hogy Charlie Brooker, a Fekete tükör alkotója májusban azt nyilatkozta: ez az év annyira depresszív, hogy nem akarja tovább rontani a hangulatot groteszk és sötét antológiasorozatával; amikor ugyanis a valóság ennyire elkeserítő, a tévében látott borzalmak sincsenek ránk akkora hatással. Nem csoda, hogy nagyot futott az interneten egy madridi reklámügynökség hamis Fekete tükör-plakátja, ami szerint a hatodik évad már ki is jött – hiszen abban élünk.

 

A hírek szerint ha nem is Fekete tükör-évad, de valami mégis születik 2020-ról. A Vulture-nak adott interjújában Hugh Grant ugyanis elejtette, hogy épp Brookerrel dolgozik egy netflixes projekten; valamiféle 2020-ről szóló mockumentaryn, azaz áldokumentumfilmen, amelyben egy történészt alakít, akit az idei évről kérdeznek.

A Fekete tükör alkotójától egyébként nem áll távol a műfaj, a sikersorozata előtt a BBC-nek készített a legjelentősebb híreket és kulturális témákat kiveséző, szatirikus hangvételű műsort Weekly Wipe néven. A koronavírus miatt Brooker idén ismét elővette a formátumot, és egyrészes különkiadást készített Antiwiral Wipe címmel.

 

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)