A Top Gun: Maverick Cannes-i bemutatkozása óta valósággal felrobbantotta a mozikat: bevételei világszinten meghaladták az 1 milliárd dollárt, ezzel nemcsak Tom Cruise karrierjének legjobb eredményét érte el, de az idei év egyik legsikeresebb filmjévé is vált. Megérte tehát két évig dobozban tartani és visszautasítani a streamingek felvásárlási ajánlatait.
A folytatásra 36 évet kellett várni, az elképesztő sikerhez pedig az is hozzájárult, hogy az első rész a mai napig igazi kultfilmnek számít. Állítólag, miután 1986-ban bemutatták, ugrásszerűen megnőtt a pilótának jelentkezők száma az amerikai haditengerészetnél, a szervezet toborzóasztalokat állított fel a mozipénztárak mellett. Arra azonban kevesen emlékeznek, hogy nem ez volt az egyetlen, menőnek szánt repülős film abban az időben: a Vasmadarak – Lángoló égboltot mai napig olcsó, B-kategóriás Top Gun-koppintásnak tartják, valójában azonban közel négy hónappal hamarabb mutatták be, mint Tom Cruise "vagánykodását".
Míg a Top Gun Amerikában 180, világszinten összesen 357 millió dollárt hozott és ezzel az év legsikeresebb filmjévé vált, addig a Vasmadarak mindössze 24 millió dollárt fialt a tengerentúlon. A film azonban mindössze 18 millióból készült – ami meg is látszik rajta –, tehát így is sikernek volt mondható; ráadásul videón is hasonlóan jól teljesített, további 11 milliót csorgatva a kasszába. Mindez már elég volt a folytatáshoz is. Így történhetett, hogy hiába a Top Gun vitte a pálmát, annak második része csak most érkezett a mozikban, míg a Vasmadarak 2-t már két évvel az első változat után később bemutatták. Sőt: 1992-ben érkezett az Ászok: Vasmadarak 3., majd 1995-ben a Vasmadarak 4., igaz, utóbbi csak videóra.
Sidney J. Furie filmjének története tipikus 80-as évekbe illő, agyatlan akciósztori, ami még a Top Gunnál is kevésbé hihető. Egy amerikai pilóta fogságba esik a Közel-Keleten, de a kormány és a légierő nem tesz semmit, ugyanis el akarják kerülni a háborút. A fogolyért így saját, repülésrajongó fia szervez mentőakciót, aki egy veterán egykori pilótával szövetkezve ellop egy gépet, majd intenzív harcok árán megmenti apját. Nem csoda, ha a forgatókönyvet elutasították a nagyobb stúdiók; végül Joe Wizan, a 20th Century Fox egykori fejese látott benne fantáziát és a TriStar Pictures segítségével finanszírozta a projektet.
Bármennyire légbőlkapottnak tűnik, a Vasmadarak története valós eseményeken alapul – legalábbis egy része. A Szidra-öbölben zajló incidensben a Moammer Kadhafi által vezetett Líbia a nemzetközi törvényeket felrúgva nem csupán az ország partjainak 12 mérföldes távolságát tekintette saját területének, de az egész öblöt. Míg Carter amerikai elnök igyekezett elkerülni a konfliktust, az 1981-ben hatalomra kerülő Reagan máshogy gondolkodott. Szeretett volna rendet tenni a vitatott területen, ezért hadgyakorlat címen erődemonstrációt rendezett ott, a pilótákat pedig felhatalmazta éles lőszer használatára. Végül több napos, kölcsönös fenyegetőzésből valódi harc kerekedett, két amerikai F14-es Tomcat pedig lelőtt két líbiai Szu-22 Fittert.
Míg a Top Gunban külön hangsúlyozták, mennyire ritkák a légi összecsapások, és már azzal is menő pilótává válhat valaki, ha egyáltalán részt vett ilyenben, a Vasmadarak ettől sokkal bőkezűbben bánik az akciójelenetekkel: a film eleve egy ilyennel kezdődik, majd a finálé előtt azt is láthatjuk, amint főhősünk egy Cessnával gyorsulási versenyt vív egy motoros ellen. Ő Doug Masters, aki szabadidejében ha épp nem repül, akkor szimulátoron ül, egyetlen álma pedig bekerülni a pilótaiskolába. Tom Cruise filmjében nem létezik vagányabb dolog, mint aviátor-napszemüvegben pilótát játszani, a Vasmadarakban ez azonban valamiféle furcsa hóbort: Dougot és társait az iskola nagymenői például halálra cikizik gépmániájuk miatt. Amikor azonban apja hadifogságba kerül, jól jönnek a fiatal fiú képességei. Szövetségesét, az öreg róka Chappyt az Oscar-díjas Louis Gosset Jr. alakítja. A figura szintén valódi alakon alapul: ihletője Daniel „Chappy” James Jr., aki tagja volt a fekete katonákból álló Tuskegee Airman csapatának, harcolt Koreában és Vietnámban is, majd az első fekete négycsillagos tábornokká volt az Egyesült Államokban.
Chappy, Doug és annak barátai egy meglehetősen bugyuta haditervvel lopnak két repülőt, amivel elszáguldanak a Közel-Keletre és megmentik a bajba jutott pilótát. Ehhez gyakorlatilag csak a teljes légierő bázist kell hülyévé tenniük – érthető módon ez nem igazán tetszett a valódi légierőnek, ezért nem is támogatták a filmet. Egyes vélemények szerint a mozi olyan szinten idiótának állítja be a szervezetet, hogy azzal Vietnám óta nem történt ilyen rossz dolog.
A Top Gun ezzel ellentétben megkapta a haditengerészet áldását.
A Vasmadarak alkotóinak így muszáj volt trükközniük: az izraeli légierőhöz fordultak, akik biztosították számukra a gépeket. Mai szemmel már mindkét film légi harcai kissé porosnak tűnnek– különösen a Mavericket látva –, a Vasmadarak azonban az alacsonyabb büdzsé miatt sokkal megmosolyogtatóbb: a pilóták alig nyomják meg a tüzelőgombot, a makettrepülők máris felrobbannak, a vágás pedig a feszültség legkisebb csíráját is kioltja a képekből.
A Vasmadarak minden hibájával együtt is klasszikusabb háborús mozi; már az első pillanattól fogva azonosítható az ellenfél, aki ellen a műfaj toposzainak megfelelően egy lázadó hős indul harcba. A Top Gunban viszont maga Maverick a hős és az ellenfél is, hiszen saját magán és egóján kell felül kerekednie a sikerért. A két filmben közös azonban, hogy mindkettő erősen építenek a zenei betétekre. Kenny Logins Danger Zone-ja klasszikussá vált, ám a Vasmadaraknak sincs miért szégyenkeznie: a Queen, a Twisted Singers, Tina Turner, James Brown és King Kobra is hallható benne. A főhős, Doug ugyanis csak úgy tud repülés közben koncentrálni, ha a combjára applikált kazettás magnóból üvölt a rockzene. A film ezen kívül is tömény nosztalgiabomba: a 80-as évek minden báját és borzalmas szövegét feleleveníti.
De miért emlékezünk úgy a filmre, mint a Top Gun pofátlan koppintására, mikor attól hamarabb érkezett a mozikba? Mint tudjuk, a győztes mindent visz, azaz nyilván a nagyobb sikert arató mozi maradt fenn. Ennek köszönhetően működésbe lépett az ún. Mandela-effektus is, melynek lényege, hogy egy téves információ beépült a kollektív tudatalattiba – azaz nagy tömegek emlékeznek valamire, ami valójában nem, vagy nem úgy történt meg. A jelenség egyik bevett példája szerint sokan azt gondolják, hogy a Sinbad (Hull a pelyhes) nevű komikus dzsinnként főszerepet játszott egy Sinbad nevű gyerekfilmben – mikor a valóságban ez a Kazaam nevű, hatalmasat bukott mozi Shaquille O'Neallal. A Mandela-effektust persze nem erről, hanem Nelson Mandeláról nevezték el, akiről a jelek szerint az emberek jelentős része azt hiszi, hogy a 80-as években meghalt a börtönben.
