Dokumentumfilm sem sok készült Ukrajna és Oroszország határain kívül, leginkább Sean Penn érzelmes dolgozatára emlékezhetünk (Superpower, 2023). Még a lengyelek készítettek játékfilmeket a földrajzi és történelmi érintettség okán. Ez a film is lengyel, saját (kereszt)nevüket használó ukrán szereplőkkel. Egy család – apa, (mostoha)anya, kamasz lány, kisfiú – Tenerifén reked. Nyaralásuk utolsó napján kitör a háború, a repülőjáratukat törlik, és hetek múltán kapnak csak jegyet egy varsói gépre, a terv az, hogy csak az apa tér haza – harcolni.
A történet csak ennyi, de nem a cselekmény a fontos, hanem a nézőpont megváltozása. Ugyanazok a tevékenységek – strandolás, kirándulás (mit lehet, ugye, csinálni?), még egy étkezés is a szolidaritásból a továbbra is (térítésmentesen!) szobát biztosító hotelben – egészen más színben tűnnek fel: az önfeledt koncertközönség a magába roskadó család körül „vonatozik”, a korábban lekezelt karperecárus migráns egyszerre sorstárssá válik, míg a szintén a hotelben tartózkodó, és a támadás óta feltűnően jókedvű orosz családdal a diszkrét utálat kiabálássá fajul. De a tehetetlenség elsősorban a családi kohéziót kezdi ki.
Damian Kocur író-rendező Szofiját, az önbizalom-hiányos tinédzsert állítja a középpontba. A passzív megfigyelő pozíciója azonban egysíkúvá teszi a filmet, nem történik semmi váratlan, nem közöl a film semmi olyat, amit ne hallottunk volna már.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
