Egy filmes múzeum a legtöbb esetben vagy szépen kiállítja a maga gyűjteményét, ismertetőket pakol a tárgyak meg a fotók mellé, vagy azt az utat járja, hogy inkább filmes parkként működik, ahová elmehet az egész család, és mindenki behatolhat a Roxfortba, vagy épp a Jurassic Parkba. Nyilván mondani sem kell, hogy anyagilag melyik a kifizetődőbb (elég, ha megnézzük a legnagyobb versenyző, a floridai Universal Park belépőjének árát), de az igazán érdekes kísérletek azok, amelyek a középutat próbálják járni, azaz egyszerre akarnak tét nélkül szórakoztatni, meg klasszikus értelemben vett múzeumként is funkcionálni. A New York-i Museum of the Moving Image éppen ilyen.
 Fotó: A szerző felvétele | |
Pedig a múzeum nincs könnyű helyzetben, mert bár New Yorkban van, de annak Queens negyedében, ahová a legtöbb turista jószerivel csak akkor megy, ha a reptér felé közlekedő gyorsvasutat szeretné elérni. Abból a szempontból viszont mindképpen előny a kevésbé frekventált hely, hogy ez a múzeum nincs tele fényképezgető turistatársakkal, mindenhová oda lehet férni, és legfeljebb azon bosszankodhat a látogató, hogy a kiállítótermeket szokás szerint túlhűtik. Az elrendezés sok szempontból nagyon is tradicionális: termek jönnek egymás után, és egy részük a filmkészítés történetét szeretné elmesélni. Ezt azonban valószínűleg minden múzeum meg tudná oldani, viszont a Museum of the Moving Image-nek van némi előnye: óriási a gyűjteménye. Oda is írják a legtöbb relikvia alá, hogy honnan van, ki adományozta, kinek köszönhetjük, hogy látható, de ez a kevésbé izgalmas része a dolognak. Az igazi kuriózum az archív felvételek, a maszkok, a régi vetítőgépek, vagy éppen az ilyen plakátok:
 Fotó: A szerző felvétele | |
 Fotó: A szerző felvétele | | |
E tárgyak nagy részét persze az interneten is fel lehet kutatni, de a múzeumban okosan rendezték el őket, a magyarázó szövegeket soha nem vitték túlzásba, és szerencsére nem a filmek cselekményét kezdik mesélni, amikor előkerül egy alkotás. Így például Michael Corleone arcmaszkjánál nem A Keresztapa történetét mondják nekünk vissza, hanem a forgatásról és a maszkkészítésről lehet olvasni. Bár alighanem sejtették a kurátorok is, hogy a sok relikvianézegetésbe és eseménytörténet-követésbe egy idő után bele lehet fáradni, így a múzeum több terében interaktív pontokat helyzetek el. Elsőre persze rémesen bugyután hangzik, hogy hangszigetelt szobában újra lehet szinkronizálni a My Fair Ladyt, ám a megvalósítás egyáltalán nem rossz. Sőt, meglepően mókás, ahogyan az effektuskeverés is, amikor mi választhatjuk ki, milyen hanghatások szóljanak a filmek alatt; de csinálhatunk saját kisfilmet is, amit rögtön el is küldhetünk magunknak e-mailben.
 Fotó: A szerző felvétele | |
Ám mindezzel együtt is csak egy szimplán jó filmes múzeumnak lehetne nevezni ezt a queensi helyet. Ami kiemeli az átlagból, az éppen az, hogy komolyan veszi saját magát, és tényleg megpróbál hű maradni a nevéhez. A Museum of the Moving Image ugyanis a mozgóképről szól, és nem csak a filmezésről. Egy hatalmas kiállítótérben például csak a videójátékok történetéről mesélnek, és a tematika itt is megvan: azt akarják bemutatni, hogyan változott a design a videójáték-ipar elmúlt évtizedeiben, hogyan jutottunk el a Space Invaderstől a The Witcherig. De vannak itt olyan csodás flippergépek, amelyekért gyerekként simán megvesztünk a balatoni strandbüfék mellett, ha egyáltalán lehetett ilyeneket Magyarországon látni. Azt mondjuk nem értettem, hogy ha a látogató megveszi a belépőt, miért kell még egy-egy dollárt fizetnie, ha játszani akar valamelyik géppel, de ettől függetlenül is tiszta geekparadicsom ez a hely, amelynek a youtuber-világra is van válasza.
 Fotó: A szerző felvétele | |
Soha nem gondoltam volna, hogy egy múzeumban lehet izgalmasan beszélni a YouTube-műfajok sokszínűségéről, de itt ez is sikerült. Az egyik kis tárlaton tévék sorakoznak egymás mellett, és nem értelmetlen szöveggel, hanem a közelmúltból származó videókkal mutatják be, mit jelent a mozgókép a YouTube korában. Másfél év múlva persze már biztosan nem lesz aktuális a kiállításnak ez a része, de most tökéletesen működik, és olyan YouTube-műfajokat mutat be, amelyekről életünkben nem hallottunk. Ezt a songificationt például érdemes meghallgatni is:
Mindezért az élményért felnőttként 15 dollárt kell fizetni, a gyerekek pedig 9 dollárért is bemehetnek a múzeumba. Ez a New York-i belépőjegyárakat elnézve nem sokkolóan drága, sőt ha péntek délután 4-től este 8-ig megyünk, akkor mindenki ingyen léphet be a filmes birodalomba.
Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!
